„Lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz, / Kolozsvár is újra magyar város lesz”. Az ismert irredenta nóta valóra vált hetvenhat éve. Az 1940. augusztus 30-án szentesített Második bécsi Döntés révén szeptember 11-én Horthy bakái bevonultak Kolozsvárra.
Percek alatt előkerültek a huszonkét éven át tiltott jelképek. Háromszínű lobogóinkat büszkén lobogtatták virágesőre lépkedő magyarjaink. Majd délelőtt tizenegy órakor Beck Albert magyar királyi ezredes és segédtisztje, verebélyi Marssó István magyar királyi tartalékos hadnagy megjelent a kolozsvári városházán, hogy átvegye a várost. Beck így szólt:

„Amikor a magyar államhatalom részére átveszem ennek a ragyogó múltú ősi magyar városnak a parancsnokságát, első szavam a hála szava a Mindenhatóhoz, hogy ezzel a dicsőséges boldog nappal megajándékozta a magyar nemzetet. Köszönetemet fejezem ki Kolozsvár magyarságának, hogy kitartott a hosszas raboskodása alatt és meg tudta őrizni ennek a városnak hagyományos magyar jellegét. Éljen a főméltóságú kormányzó úr, éljen és virágozzon Erdély gyöngye, ez a szép magyar város, Kolozsvár!”

Délután két órakor viharos éljenzés közepette vonult be a magyar királyi honvédség, vitéz Jány Gusztáv altábornaggyal az élen. Huszonkét év után először csendült fel nyilvánosan az „Isten, áldd meg a magyart”. A fényes katonai díszszemlén az üdvözlő beszédek közül a legnagyobb figyelem a kormányzóét követte:

„Boldogan köszöntöm Kolozsvárról Erdély visszatért országrészeit. Huszonkét évi megpróbáltatás után valóra vált, amiben bízni nem szűntem meg soha egy percre sem. És most, mikor végre valóban itt állhatok a szabad Erdély szabad földjén, olyan mélyen meghat ennek a történelmi pillanatnak a nagyszerűsége, hogy érzelmeim kifejezésére alig találok méltó szavakat.

A jelen öröme összefolyik lelkemben a múlt bánatával és feltámad bennem a kérdés: hogyan is szakadhatott ránk magyarokra ez a szenvedés? Tiszta lélekkel felelem rá a történelem ítélőszéke előtt: Nem a mi hibánkból! Minket sorsunk ideállított Kelet és Nyugat mezsgyéjére, hazánk századokon át a romboló világtörténet országútján örökös harcok színtere volt, s mialatt Európa más boldog népei békés munkában gyarapodhattak, s erősödhettek a magyar örökös harcokban vérzett, pusztult és fogyott.

Közben beszivárogtak idegen nemzetiségek, hol mert ellenség elől kellett menekülniök, hol mert itt reméltek boldogulást. Őseink nemcsak befogadták őket, hanem minden szabadságot is megadtak nekik, s ezeket a szabadságjogokat törvényileg is biztosították számukra. Elnyomatásról ebben a hazában nem panaszkodhatott joggal senki – mégis ez szolgáltatott hazug ürügyet arra, hogy megcsonkítsák, feldarabolják és megalázzák ezeréves hazánkat. Nem fegyver fosztott meg területeinktől, hanem az úgynevezett békeszerződés.

De fátyolt akarunk borítani ezekre a szomorú emlékekre. Ennek a felszabadult földnek a szenvedése véget ért, talán valami jó is marad utána. Hiszen tudjuk, hogy a túlságos jólét, a semmittevés, a teljes gondtalanság puhít és zülleszt, testileg, lelkileg. Az elnyomás, a szenvedés és a küzdelem viszont megedzi az embert, növeli ellenálló erejét és ébren tartja benne a hazaszeretetet. Hiszem, hogy felszabadult véreink, akik ezeken a boldog napokon ujjongva szórták virágaikat bevonuló katonáink elé: ilyen megerősödött, megacélosodott testtel és lélekkel térnek meg annak a határnak keblére, amelynek hű fiai voltak a legsúlyosabb időkben is. Hogy a visszatérés a lángba borult Európa közepén vér nélkül történhetett meg – ezért most is és itt is hálás szívvel mondok újból, köszönetet két hatalmas barátunknak: Németországnak és Olaszországnak.

Egy szomorú korszaka a magyar történelemnek lezárulóban van. Kövessék az ünneplést a munka hétköznapjai. Mindenki vegye ki részét a munkából, a nem magyar anyanyelvűek szintén, mert aki kifogásra nem ad okot, az boldogulhat nálunk is. Velük szemben a megbékélés szelleme és a jó bánásmód fog érvényesülni, mert ugyanezt a sorsot várjuk a határokon túl maradt testvéreink részére is. Amit ígérünk, megtartjuk, mert a mi fajunk úri felfogása nem engedi, hogy valaha is letérjünk az igazság egyenes útjáról.

Gondolatban ma itt van minden magyar.

Őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem tértek vissza az ősi honba. [Célzás a Dél-Erdélyben rekedt, továbbra is román megszállás alatt élő mintegy 400 000 magyarra – Ifj. T. L.] Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat. Sorsuk felett őrködünk. Halljuk ugyanis, hogy erős megpróbáltatásoknak vannak e napokban kitéve, de hisszük, hogy kálváriájuk haladéktalanul véget ér. Hisszük, mert e nélkül a magyar-román viszony jobbra fordulása lehetetlen volna, de hisszük, ezt természetesen a Magyarországon élő románság érdekében is.

Ismerem az erdélyi ifjúság komoly, ellenálló, küzdőképes tulajdonságait, ezért teljes bizalommal tekintek az itt felnőtt ifjakra is, akiket az új sorsfordulón a nagy nemzeti céloknak odaadó szolgálatára hívunk fel a haza és egész Európa javára. Isten áldása kísérje nemzetünket egy boldog, dicső jövő felé.”

Teher alatt nő a pálma, tartja a közmondás. L. Rádai Ilona székely írónő írta a „Sikolytó Erdély” című regényében, hogy hiába sorozták be a székely katonát a román hadseregbe, ha hazament, gyermekeit a Himnuszra tanította. Tudta, a magyar nem áruló fajta. Miként is írta Veres Péter? „Megdögleni lehet, de rongy embernek lenni nem lehet.”

Nem részletezem, mi minden történt velünk 1940. szeptember 11-e óta. Csak remélni tudom, hogy „Kolozsvár is újra magyar város lesz” egyszer, úgy, mint régen. Ez a dolgok rendje.