Beszélj őszintén, és leszidnak a sárga földig – dohoghat Szanyi Tibor örökös MSZP-elnök-aspiráns és – egy ideig még – európai parlamenti képviselő. Hisz nem tett mást a botrányos beszólásairól, feltűnési mániás megnyilatkozásairól elhíresült politikus, mint hogy nyersen és kendőzetlenül, vagyis őszintén kinyilvánította a véleményét a magyar futballválogatottról és ennek ürügyén úgy általában a magyar nemzeti érzésekről. Mint közhírhedtté vált, azt írta Tumblr-oldalán a belgákkal vívott mérkőzés után: „A foci négy nullra nyert az ostoba nacionalista hőzöngéssel szemben.”
Mondhatjuk erre, kőkemény provokáció, direkt ki akarta maga ellen hívni a magyar lakosság elsöprő többségének haragját. Mindazokét, akiknek visszaadta a hitét a magyar futballcsapat, hogy a nemzeti összetartozás mégiscsak létezik, s elementáris erővel, gejzírként tör fel, amint van rá megfelelő ünnepélyes alkalom, és jelentős sikerélmény ér bennünket. Csakhogy félő, ezzel a sistergő gyűlölettel Szanyi kalózkapitány csak kimondott valami olyasmit, amit a hasonszőrű utódpárti gondolkodású egyének taktikai megfontolásokból nem tartanak célszerűnek megvallani.

Honnan vehetné bárki, hogy párttársai vagy a szoclib rokon-, illetve pereputtyalakulatok prominensei nem ugyanígy vélekednek – néhány nüansznyi eltérést leszámítva – Dzsudzsák Balázsék Európa-bajnokságon elért sikereiről, mint ahogy nevezett morálmentes, szalonképtelen személy tette? Csak nem azért kellene térdre rogynunk a csodálattól és meghatódnunk, mert a honlapján gratuláló sorokat publikált az MSZP? Vagy attól lábadjanak könnybe a szemeink, hogy a DK elnöke, bizonyos Gyurcsány Ferenc szintén köszönetet tett közzé? Esetleg Kunhalmi Ágnes fővárosi MSZP-elnök lelkes mondatai hivatottak arra, hogy meglágyítsák a közönség szívét az álbaloldal irányába? Hisz lehetne mondani, lám-lám, csak letették a garast ezek az eddig minden nemzeti tartalmat látványosan semmibe vevő politikusok. A DK elnöke még le is hülyézte azokat, akik magyarként a magyarok ellen szurkolnak.

Élünk azonban a gyanúperrel, korántsem egyfajta nemzeti szimpátiabeli pálfordulásról van szó. Ez a hirtelen ovációzó futballkultusz pusztán a téma konjunktúrájának köszönhető. Úgy vélik, a magyar futballválogatott-imádat és a feltörő nemzeti érzések áradata nagyon szexi, trendi dolog. Amiből hiba lenne kimaradnia a kizárólag kampányokban és divatlázakban gondolkodó liberóbalosoknak. Az „amit nem tudsz megakadályozni, annak állj az élére” mondás jegyében próbálják a maguk utcájába becsatornázni a válogatott felé áramló közszeretetet.

Lehetne persze az iméntiekre azzal reagálni: miért is bántjuk a baloldali politikusokat, amikor végre benőtt a fejük lágya és rájöttek nemzeti hovatartozásuk, patrióta prioritásaik fontosságára? Hát igen, ha tényleg így volna, akár örvendhetnénk is. De akkor miért nem lehetett lámpással sem találni egyetlen olyan baloldali nyilatkozatot évek óta, amelyben a magyar futball iránti rokonszenvük megmutatkozott volna? Még a ballib orgánumok is felfigyeltek arra, hogy sem a leváltott, sem a most megválasztott szocialista párti elnök nem kommentálta egyetlen szóval sem a futballsikereket.

Dunát lehetne ellenben rekeszteni a szidalmakkal, rágalmakkal, amelyekben a hazai sportnak nyújtott állami támogatásokat kifogásolják. Se szeri, se száma továbbá azoknak az ellenzéki fanyalgásoknak, támadásoknak, amelyek a mindennapos iskolai testnevelést pellengérezik ki. De mit is beszélünk ezekről a konstans balos sirámokról, kellemetlenkedési rutingyakorlatokról, amikor iménti attakok eltörpülnek azokhoz a fergeteges gyűlölködéscunamikhoz képest, amik a stadionépítéseket kísérik? Miután a baloldal a futballarénákat a sátán földi helytartóságaiként tartja számon. Ahol sportolásra alkalmatos pályát építenek, ott az ellenzék rögtön arról rikácsol, hogy felütötte a fejét a korrupció melegágya. Forró az ellenzéki egyetértés, Jobbiknak, MSZP-nek egy a hangja.

Hát mi lesz mostantól a típusszöveg stadionügyben? Hisz nincs olyan, hogy szeretjük a magyar válogatottat, de a játék helyszíneit már utáljuk, mint macska a hideg sósborszeszt. Látott már olyat a világ, hogy valaki rajong a teniszért, de beszántaná a teniszpályákat? Vagy olyat, hogy deklaráljuk, remekek az úszósikerek, de a kormány rögtön hagyjon fel az urizáló uszodaépítésekkel? Hol focizzanak azok a gyerekek, akik kedvet kaptak hozzá, dacolva a masszív ellenpropagandával? Kizárólag kietlen játszótereken? Vagy a lakótelepi folyosókon? A bérházak gangjain? Sürgősen meséljék el az egyszeriben futballbaráttá avanzsált álbaloldaliak, miként, illetve hol képzelik a labdarúgás gyakorlását! Ők leginkább a Mezítláb a stadionban című filmre fizetnének be, és a labdát kergető gyerekeket kicsapnák a prérire, a maradék üres telkekre, amíg azokat is be nem építik a szentséges piacgazdaság nevében.

Ha valakinek hiányérzete lenne, amiért a magyar válogatott, s az ország megrögzött többi ellenszurkolóiról nem szóltunk eddig, ne bánja. A nemzeti tizenegy ellen drukkoló szélsőbaloldali stáb, a Farkasházy Tivadarok, Bartus Lászlók és Dániel Péterek számára undorversenyt kellene kiírni, amelyen vetélkedhetnének, ki tud nagyobb, markánsabb ellenszenvet kiváltani maga iránt a magyar társadalomból. Toplistát lehetne összeállítani a legmocskosabb, leggyűlölködőbb be- és kiszólásokból is. Ebben a versengésben csillogó érmet érne Szanyi gusztustalan kirohanása. Egyik piti gyűlöletdílernek sem lehet azonban semmi sikerélménye. A nagyszerű, csupa szív futballistáink által kiváltott nemzeti érzést, büszkeséget nem lehet visszatuszkolni a palackba. Vége a magyar lúzer­státusnak – a fociban is.