Százharminc éve, 1883. május 23-án született Szekfű Gyula, a magyar történetírás kiemelkedő alakja.
Hithű katolikus székesfehérvári családból származott, ügyvéd apja
1894-ben a Katolikus Néppárt egyik alapítója volt. 1900-ban
érettségizett szülővárosa ciszterci gimnáziumában, majd 1904-ben a
budapesti tudományegyetemem történelem-latin szakos tanári, 1905-ben
bölcsészdoktori oklevelet szerzett, állami ösztöndíjasként tagja volt az
Eötvös József Collegiumnak. 1905-től a Magyar Nemzeti Múzeum
gyakornoka, 1906 és 1910 között a Magyar Országos Levéltár tisztviselője
volt, ezzel egyidejűleg 1907-től Bécsben a császári kamarai, később a
házi, udvari és állami levéltárban dolgozott fogalmazóként, majd
allevéltárnokként.
Szekfű 1916-ban lett a Budapesti Egyetemen a 16-18. századi magyar
történelem magántanára, 1924-ben címzetes rendkívüli tanára, egy évvel
később az 1526 utáni magyar történelem rendes tanárává nevezték ki,
1942-43-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánja volt. 1925-ben lett a
Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1941-ben rendes tagja, 1930-tól
rendes tagként vett részt a Szent István Akadémia, 1938-tól a Kisfaludy
Társaság munkájában is.
(MTI-fotó: Reprodukció )
Fiatalkori műveit Habsburg-barát szemlélet, magas színvonalú
forráskritika, a történeti adatok és irodalom alapos ismerete jellemzi.
Szekfű szembefordult a romantikus-nacionalista történetfelfogással, már
első műve, az 1913-ban megjelent A száműzött Rákóczi hatalmas vihart
kavart, mert az idealizált ábrázolással szakítva a reálpolitikus
fejedelmet mutatta be. Az 1910-es évek második felétől jó két évtizeden
keresztül ő volt a szellemtörténeti iskola meghatározó magyarországi
képviselője, a történelem mozgató rugóit nem az anyagi vagy gazdasági
tényezőkben, hanem a szellemi, lelki, értékrend- és gondolkodásmódbeli
adottságokban kereste. Az 1920-ban napvilágot látott Három nemzedék a
Horthy-korszak ideológiai alapvetését adta, megfogalmazva a
keresztény-nemzeti ideológiát, szenvedélyesen bírálva a liberalizmusnak
elkötelezett nemzedékeket. A szellemtörténeti iskola jegyeit viselte
magán a Hóman Bálinttal közösen írt, 1928 és 1933 között több kötetben
kiadott Magyar történet című összefoglaló történettudományi munkája is.
A harmincas években a Magyar Szemle című folyóirat főszerkesztőjeként a
bethleni konzervatív politika támogatója volt. A bethleni kormányzati
rendszer bukását, Hitler hatalomra kerülését és Gömbös Gyulának a német
típusú fasiszta rendszer bevezetésére tett kísérletét látva a Három
nemzedék 1934. évi kiadásához mellékelt utószavában már felhívta a
figyelmet a Magyarországot fenyegető német veszélyre, s konzervatív
katolikus oldalról bírálta a hitlerizmust.
A második világháború alatt az angolszász orientációjú konzervatív
ellenzék, a Bethlen-csoport tagjaként bekapcsolódott a függetlenségi és
népfrontmozgalomba. 1939-1944 között a Magyar Nemzet vezető
publicistájaként a független, szabad Magyarország mellett érvelt, A
szabadság fogalma címmel írása jelent meg a Népszava nemzeti összefogást
szorgalmazó 1941. karácsonyi számában. Részt vett a Magyar Történelmi
Emlékbizottság létrehozását célzó tárgyalásokon, rövid ideig annak
elnöke is volt. 1943-44-ben Valahol utat vesztettünk címmel adta közre
nevezetes cikksorozatát, keményen ostorozva a kormány politikáját és a
visszatérést javasolva a 19. századi reformkor haladó polgári eszméihez.
A nyilas hatalomátvételt követően illegalitásba kényszerült, és a
fővárosban élte át az ostromot.
(MTI-fotó/MAFIRT )
1945 után aktív résztvevője lett a közéletnek. Noha ő maga semelyik
pártnak sem volt tagja, elfogadta, hogy a szociáldemokraták és a
kommunisták döntő befolyásra tettek szert, és hogy a Szovjetunió
beleszólhat az ország ügyeibe. 1945. április 2-án egyike volt annak a
nyolc közéleti személyiségnek, akiket Budapesten beválasztottak az
Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. A koalíciós pártok megállapodása alapján 1945
októberében kinevezték rendkívüli moszkvai követté, 1948 májusában
pedig nagykövetté, egyúttal 1947 novemberétől Magyarország finnországi
követe is volt. Még Moszkvából küldte haza Forradalom után című
könyvének kéziratát, amelyben úgy vélekedett: társadalmi fejlődésünkből
kimaradt a nyugati típusú polgári demokrácia, s el kell fogadnunk a
szovjet típusú (általa rokonszenvvel ábrázolt) demokráciát.
A kommunista hatalomátvétel után, 1948 szeptemberében felmentették
nagyköveti tisztségéből, 1949-ben a Külügyminisztérium nyugállományba
helyezte. Már nem tanított, de tagja maradt az újjászervezett MTA-nak.
1953-ban országgyűlési képviselő lett, 1954 januárjától haláláig tagja
az Elnöki Tanácsnak. Szekfű Gyula 72 éves korában, 1955. június 29-én
hunyt el Budapesten. Történészi munkásságát 1930-ban Corvin-koszorúval,
1948-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjével jutalmazták,
1943-ban megkapta az MTA Nagyjutalmát.
0 Megjegyzések