Ma már szinte hihetetlen, hogy Koller Györgynek sikerült meggyőznie 1953-ban a kommunista hatalmat arról, miszerint szükség van egy magáncégre is, amely az állami berkekbe terelt műkereskedelem mellett maga kereskedhet műalkotásokkal. Igaz, nem nagy értékű festményekkel, csupán rézkarcokkal.

Arra hivatkozott állítólag, hogy Makón is létrejött egy szövetkezet a hagyma értékesítésére, és a hagymatermesztőkhöz hasonlóan a művészek is szeretnék megszervezni ennek mintájára a maguk kis értékesítési „szövetkezetét”. Hisz a műalkotás legalább annyira szükséglet, mint a hagyma, el kell juttatni az emberekhez. Így végül, épp hatvan évvel ezelőtt, rákerült a pecsét a „művészi kollektíva” engedélyére, és létrejött a Rézkarcolóművészek „Munkácsy Mihály” Alkotóközössége. Ez volt a mai Koller Galéria jogelődje.

A történelem egyik érdekes mellékutcája ez a vállalkozás, annak az egyik szép példája, hogyan lehetett polgár módjára létezni egy olyan rendszerben, amely gátolta a polgári létformát. Ehhez persze kellett egy olyan habitus, mint amilyen Koller György volt. Mint a napokban róla megjelent kötetben olvashatjuk, ez a rendkívüli lélekjelenléttel és bátorsággal megáldott ember a nyilasuralom alatt embermentésben iskolázódott – apja orvosi pecsétjével gyártott hamis felmentéseket rendkívüli katonai szolgálat alól, egyszer pedig egy egész vagon deportáltat visszafordíttatott, mert sikerült beadnia a nyilasoknak, hogy a transzportot visszavezényelték a Keleti pályaudvarra. Aki ezt a vakmerőséget képes volt végigcsinálni, arról végül is már nem is olyan nehéz feltételezni, hogy a legvadabb kommunista időkben össze tudott gründolni, és egyben tudott tartani egy művészcsapatot.

Koller természetesen igényes volt a társaságra is. A legjobb nevű művészeket toborozta vállalkozásába: többek közt Csók Istvánt, Glatz Oszkárt, Pór Bertalant, Szőnyi Istvánt, Csergezán Pált. Megfellebbezhetetlen tekintélyű alkotókról van szó, akiknek azonban akkoriban éppen akadozott a piacuk, mert művészetükkel nem igazán tudtak betagozódni a képcsarnoki rendszerbe és a politikailag elvárt stílusirányba. Nekik is kedvező volt, hogy bevételhez juthattak. Hasonló nagyságok csatlakoztak a gárdához később is: Borsos Miklós, Barcsay Jenő, Szalay Lajos, Reich Károly, Kádár György, Varga Imre, Melocco Miklós, vagy a Nyugatról hazatért Amerigo Tot. Mint látható, szobrászok is akadtak köztük, a kínálat ugyanis közben bővült kisplasztikával, sőt festménnyel is.

A közösség irodája a Munkácsy Mihály utcában akkor még nem igazi galéria volt, hanem elosztó és átvevőhely, ahová művészek és utazó ügynökök jártak be. Az alkotásokat ugyanis képügynökök terjesztették vidéken. Kellette-e igazodni valamiféle ízléshez az alkotóknak? Szelektálták-e a műveket? Végül is az alkotók szabad kezet kaptak, a feltétel lényegében az volt, hogy képeik humánumot és harmóniát tükrözzenek, és értékálló minőségűek legyenek. Szelektálás természetesen volt, kezdetben Koller válogatta ki a mappákból a legjobbakat, majd a körön belül alakult egy zsűri, és az válogatott. A művek harmadát általában „kiszórták”. Koller György javasolta a művészeknek, hogy színezzék munkáikat. Némelyek örültek ennek, és maguk elvégezték ezt, némelyek nem. Az ő képeiket, amennyiben hozzájárultak, színezők „javították fel”, olyanok, mint például a még pályakezdő Gábor Marianne, aki ezzel jutott egy kis mellékeshez.

A rézkarcoló szövetkezet 1980-ban kezdett mai értelemben vett galériaként működni, ekkor költözött a Munkácsy utcából a budai Várba, az Amerigo Tottól kölcsönkapott Táncsics utcai lakásba. Később aztán meg is vásárolták az ingatlant, és a vállalkozás ma is itt működik: 1989 novemberétől már nevében is galériaként – ekkor alakult a szövetség Koller Galéria Kft.-vé.

Koller György 1996-ban halt meg, ma unokái viszik az üzletet, továbbra is forgalmazva az egykori alapítók (akik közül már csak Gross Arnold él) és a későbbi nagyok műveit, de fiatal alkotókat is meghívva a galéria művészei közé, például Szenteleky Gábor, Incze Mózes, Kondor Attila festőket, vagy Párkányi Péter, Taubert László szobrászokat. Ma körülbelül negyvenen tartoznak a galéria köréhez. Az alapítás hatvanéves jubileumára kiállítás nyílt, amely Koller György előtti tisztelgés is. Az volt a cél, hogy akik végigkísérték munkáját, azok még egyszer összegyűljenek – mondja Köster Dániel, a műkereskedő unokája. Ez a tárlat szimbolikusan az életútja. Kilencvenéves lett volna májusban.

forrás: nol.hu