„Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak”
(Kölcsey 1831)

A magyar reformkor egyik legnemesebb jelleme, Kölcsey Ferenc, a Himnusz költője 1790. augusztus 8-án született Erdély északnyugati részén, Sződemeteren.

Középbirtokos kálvinista család sarja, eredetüket a honfoglaló Ond vezérig vezette vissza. Mindig büszkén gondolt ősi származására. A Szatmár megyei nemesi család, amelyből származott, nem volt gazdag, de igen nagy tekintélyű. Szülei művelt emberek voltak, apja jogtudós, az antik és a klasszikus francia irodalomban otthonos az isten háta mögötti falusi kúriában. Keményen bánt a sors a gyönge testalkatú, befelé forduló, zárkózott gyermekkel: himlő következtében fél szemére megvakult, szüleit korán elveszítette.

A szülői házból a Debreceni Református Kollégiumba került, s itt alapozta meg latinos műveltségét, itt formálódott szigorú erkölcse is. A jó tanuló, visszahúzódó diák egyedüli barátai a könyvek voltak. Nem csoda, hogy magába forduló ifjú lett belőle. Gyenge fizikai adottságát, tüdőbetegségét hatalmas önuralommal, emberi tartással viselte. 1809-ben fejezte be tanulmányait, és a következő év elején Pestre utazott joggyakorlatra. Fölesküdött jurátusnak, az ügyvédi vizsgát azonban nem tette le. Nem perek és paragrafusok kötötték le a figyelmét, hanem az irodalom és a nemzet sorsa. Az ifjú Kölcsey gondolataiban a francia forradalom öröksége volt, és egy polgárosultabb, műveltebb, szabadabb Magyarországra vágyott.

Költői – írói pályakezdését Kazinczy Ferenccel való kapcsolata határozta meg. 1808-tól levelezett a korszak irodalmi vezérével. Tőle tanulta meg a klasszicizmus emelkedettségét és választékosságát, az ő hatására foglalkozott a görög költészettel és a német klasszikusokkal, vallásbölcseleti kérdésekkel. Irodalmi próbálkozásai lírai darabok. Első fennmaradt munkájaként A pávatollhoz (Debrecen, 1808. június 25-e előtt) című versét tartjuk számon, amit szigorú bírálat ért a mestertől. Ebből az időszakból két meghatározó élményt emelhetünk ki. A Debreceni Kollégium puritán, merev, szigorúan kálvinista felfogású világát és Kazinczy ízlését. Az 1810-es évek elején a klasszicizmus, a felvilágosodás és a szentimentalizmus jegyében alkotott. Korai verseinek hangulata panaszos, érzelmes, a vágy és a valóság között vívódó lélek hangja.

1812-ben a Bihar megyei Álmosdra költözött, ahol nagybátyja az ifjú Kölcseyre és testvéreire hagyta birtokrészét. 1814-ben érte el a törvényben előírt nagykorúságot, és a kezébe vette örökségét. 1815-ben Ádám öccsével költözött a Szatmár megyei Csekére, egy lepusztult kúriába. Ezt választotta lakóhelyül és a gazdálkodás központjául. Itt élt haláláig. A táj ugyan elragadó volt, de a vidéki magány, a műveletlen társaság, a hozzá hasonló emberek hiánya elkeserítette. Művelt emberek közé vágyott, s az olvasás beteges szenvedélyévé vált. Ez az időszak a versírásnak is kedvezett. A szigorú kollégium, a vidéki birtok rideg világa érzelmeket, melegséget, szeretetet kívánt a lelkében. Kölcsey összesen másfélszáz költeményének egyharmada ebben az ötéves időszakban született. Az irodalom aktív és passzív formájában egyaránt azt a célt szolgálta, hogy meneküljön a valóság elől. „Ő lett a romantikus „sich fliehn”, az önmaga elől való menekülés első képviselője a magyar irodalomban.”1 Az irodalom mellett tevékeny részt vállalt a magyar nyelv pallérozásában is. Szemere Pállal együtt írta meg a nyelvújítást és Kazinczyt kigúnyoló Mondolat válaszát 1815-ben Felelet a Mondolatra címmel.

1823: pályafutásának két legfontosabb lírai alkotása született meg ebben az évben. Egyik a magyar nép nemzeti imádsága, a Himnusz. A kézirat elején a Magyar nép zivataros századaiból alcím, végén a keletkezés időpontja és helyszíne olvasható: 1823. január 22. Cseke. Kölcsey és ódája iránti tiszteletünk jeléül ma ez a magyar kultúra napja. A cím egyúttal műfajelnevezés is: istenhez fohászkodó, vallásos jellegű hálaének. Napjainkban a nemzeti összetartozást kifejező jelkép, nemzeti ima. A remény és a reménytelenség között vívódó költő Istentől kért áldást a magyarságra. A himnikus hang többnyire a keretet adó első és utolsó strófa, a többi a múltba fordul, egykori hősök képét vetíti elénk, majd a reménytelen jelenbe vált át. Az irodalmi közvélemény hamar felismerte a költemény jelentőségét. A „világ legszomorúbb himnusza” megzenésítésére 1844-ben pályázatot írt ki a Nemzeti Színház. Hazafias tartalmát szépen ragadta meg Erkel Ferenc dallama, méltán lett a magyar hazaszeretet himnusza. Már ebben az évben nemzeti énekként hangzott el egy ünnepség megnyitóján, majd szeptemberben megjelent a kottája, és a dallam elterjedt az egész országban. A forradalom és szabadságharc idején már nemzeti énekként énekelték. A bukás után betiltották, de 1856. május 13-án Szatmárcsekén, a Kölcsey-síremlék avatásakor újra felhangzott.