Tegnap érdekes cikk jelent meg a népszabadság online-on, melyben arról van szó, hogy a jégkorszak óta nemcsak az Északi-sark, az Antarktisz is olvadásnak indult egy kutatás szerint. Korábban a szakértők úgy gondolták, hogy a Déli-sark jégtakarója viszonylag stabil. Az új eredményeken alapuló új modellek szerint a korábban számítottnál is nagyobb lesz a tengerszint emelkedése a század végéig.
A pleisztocén jégkorszak utolsó jeges fázisának vége óta a világóceán szintje átlagosan 120 méterrel emelkedett, mire elérte mai értékét. Ennek üteme azonban mostanáig nem volt teljesen ismert. Annyit tudtunk, hogy szemmel láthatóan óriási mennyiségű jég tűnt el az északi félteke földrészeiről – például érdekes tény, hogy az észak-amerikai jégtakaró 14 ezer évvel ezelőtt még a mai New Yorkot és a Nagy-tavak vidékét nyaldosta.
„A tengerszint emelkedése azonban egyáltalán nem volt egyenletes. Időnként felgyorsult ez a folyamat. Eddig úgy tudtuk, elsősorban a jégtakaróból kiszabadult, és egy időre felhalmozódott olvadékvíz robbanásszerűen a tengerekbe ömlött, s ennek volt a következménye. A legnagyobb tengerszint-emelkedés, amit 1A-nak neveznek a klímakutatók, sok szempontból mégis rejtélyes. A francia CEREGE laboratórium és japán, illetve brit kutatók most új elemekre derítettek fényt, amit a Nature-ben tettek közzé. Vizsgálataik szerint erre az eseményre nagyjából 14 650 éve került sor, és egybeesik annak a melegebb periódusnak a kezdetével, amit Bölling-oszcillációnak neveznek (a jelenség a dániai Jylland-félszigeten levő tőzegmohalápról kapta a nevét). Ekkoriban, alig 350 év alatt, világszerte 14 méterrel emelkedett a tengerszint, ami nagyjából évi 40 milliméteres emelkedésnek felel meg. Napjainkban évente mintegy 3 millimétert emelkedik a tengerszint.”
E különös időszak és jelenségeit valahogyan meg kellett, hogy fejtsék a kutatók. Ehhez elkezdtek Tahiti környékéni korallzátonyokat elemezni. A korallzátonyok ugyanis kiváló jelzői a tengerszint változásainak, és virtuális archívumai a múltbeli klímáknak. A kutatók a fosszilis korallok alapján rekonstruálták a tengerszint változásait. Azt mutatták ki, hogy az emelkedésből a legnagyobb rész, kereken 50 százalék az antarktiszi jégtakaró olvadásának a következménye. Pedig a szakértők korábban úgy vélték, hogy jóformán csak az északi féltekén történt olvadás, elsősorban az észak-amerikai (laurenciumi) jégtakaró olvadása volt az oka. A folyamat rekonstruálására a kutatók összevetették a polinéziai tengerszintváltozásokat azokkal, amelyeket korábban figyeltek meg a karibi térségben, Barbadosnál. Az új vizsgálat kimutatta, hogy az emelkedés nagyjából ugyanakkora volt mindkét helyen, ami az antarktiszi jégtakaró olvadásának nagy szerepére utal.
A vizsgálat új megvilágításba helyezi a klíma, az óceáni áramlásrendszerek és a tengerszintváltozások közötti kapcsolatokat, miközben rámutat az antarktiszi jégtakaró nagyon is sérülékeny voltára. Meglepő módon ugyanis elég sok kutató osztja azt a véleményt, hogy a déli-sarkvidéki jégsapka nagy része (a nyugat-antarktiszi vidékek kivételével) még jó ideig stabil marad. A XX. században a kevésbé korszerű mérési módszerekből arra következtettek, hogy a tengerszint évente átlagosan mintegy 1,5-2 milliméterrel emelkedett. A mai műholdas mérések alapján tudjuk, hogy az utóbbi két évtizedben az évi emelkedés üteme 3,3 mm volt.
A 2007-es (legutóbbi) IPCC-jelentés szerint 2100-ra a tengerszint 20-60 cm-rel emelkedik, attól függően, hogy milyen modell alapján dolgoznak a kutatók. Ezek a modellek azonban nem szimulálják reálisan a sarki jégsapkáknak a globális klímaváltozásra adott válaszát, ellentétben a mostani modellel. Ennek és a hozzá hasonlóaknak az alapján a század végére 60–180 cm-es tengerszint-emelkedés várható, amiben nemcsak a jégolvadás, hanem a tengervíz felmelegedése miatti hőtágulása is számottevő szerepet játszik. Az eltérések elsősorban abból adódnak, hogy az egyes klímamodellek mekkora üvegházhatású-gázkibocsátással számolnak. Hangsúlyoznunk kell azonban azt is, hogy nem ismerjük a ki nem zárható természetes (antropogén beavatkozás nélküli) klímaváltozás okait, mértékét, de még azokat a visszacsatolási mechanizmusokat sem, amelyek mérsékelhetik, sőt vissza is fordíthatják a felmelegedést.
A pleisztocén jégkorszak utolsó jeges fázisának vége óta a világóceán szintje átlagosan 120 méterrel emelkedett, mire elérte mai értékét. Ennek üteme azonban mostanáig nem volt teljesen ismert. Annyit tudtunk, hogy szemmel láthatóan óriási mennyiségű jég tűnt el az északi félteke földrészeiről – például érdekes tény, hogy az észak-amerikai jégtakaró 14 ezer évvel ezelőtt még a mai New Yorkot és a Nagy-tavak vidékét nyaldosta.
„A tengerszint emelkedése azonban egyáltalán nem volt egyenletes. Időnként felgyorsult ez a folyamat. Eddig úgy tudtuk, elsősorban a jégtakaróból kiszabadult, és egy időre felhalmozódott olvadékvíz robbanásszerűen a tengerekbe ömlött, s ennek volt a következménye. A legnagyobb tengerszint-emelkedés, amit 1A-nak neveznek a klímakutatók, sok szempontból mégis rejtélyes. A francia CEREGE laboratórium és japán, illetve brit kutatók most új elemekre derítettek fényt, amit a Nature-ben tettek közzé. Vizsgálataik szerint erre az eseményre nagyjából 14 650 éve került sor, és egybeesik annak a melegebb periódusnak a kezdetével, amit Bölling-oszcillációnak neveznek (a jelenség a dániai Jylland-félszigeten levő tőzegmohalápról kapta a nevét). Ekkoriban, alig 350 év alatt, világszerte 14 méterrel emelkedett a tengerszint, ami nagyjából évi 40 milliméteres emelkedésnek felel meg. Napjainkban évente mintegy 3 millimétert emelkedik a tengerszint.”
E különös időszak és jelenségeit valahogyan meg kellett, hogy fejtsék a kutatók. Ehhez elkezdtek Tahiti környékéni korallzátonyokat elemezni. A korallzátonyok ugyanis kiváló jelzői a tengerszint változásainak, és virtuális archívumai a múltbeli klímáknak. A kutatók a fosszilis korallok alapján rekonstruálták a tengerszint változásait. Azt mutatták ki, hogy az emelkedésből a legnagyobb rész, kereken 50 százalék az antarktiszi jégtakaró olvadásának a következménye. Pedig a szakértők korábban úgy vélték, hogy jóformán csak az északi féltekén történt olvadás, elsősorban az észak-amerikai (laurenciumi) jégtakaró olvadása volt az oka. A folyamat rekonstruálására a kutatók összevetették a polinéziai tengerszintváltozásokat azokkal, amelyeket korábban figyeltek meg a karibi térségben, Barbadosnál. Az új vizsgálat kimutatta, hogy az emelkedés nagyjából ugyanakkora volt mindkét helyen, ami az antarktiszi jégtakaró olvadásának nagy szerepére utal.
A vizsgálat új megvilágításba helyezi a klíma, az óceáni áramlásrendszerek és a tengerszintváltozások közötti kapcsolatokat, miközben rámutat az antarktiszi jégtakaró nagyon is sérülékeny voltára. Meglepő módon ugyanis elég sok kutató osztja azt a véleményt, hogy a déli-sarkvidéki jégsapka nagy része (a nyugat-antarktiszi vidékek kivételével) még jó ideig stabil marad. A XX. században a kevésbé korszerű mérési módszerekből arra következtettek, hogy a tengerszint évente átlagosan mintegy 1,5-2 milliméterrel emelkedett. A mai műholdas mérések alapján tudjuk, hogy az utóbbi két évtizedben az évi emelkedés üteme 3,3 mm volt.
A 2007-es (legutóbbi) IPCC-jelentés szerint 2100-ra a tengerszint 20-60 cm-rel emelkedik, attól függően, hogy milyen modell alapján dolgoznak a kutatók. Ezek a modellek azonban nem szimulálják reálisan a sarki jégsapkáknak a globális klímaváltozásra adott válaszát, ellentétben a mostani modellel. Ennek és a hozzá hasonlóaknak az alapján a század végére 60–180 cm-es tengerszint-emelkedés várható, amiben nemcsak a jégolvadás, hanem a tengervíz felmelegedése miatti hőtágulása is számottevő szerepet játszik. Az eltérések elsősorban abból adódnak, hogy az egyes klímamodellek mekkora üvegházhatású-gázkibocsátással számolnak. Hangsúlyoznunk kell azonban azt is, hogy nem ismerjük a ki nem zárható természetes (antropogén beavatkozás nélküli) klímaváltozás okait, mértékét, de még azokat a visszacsatolási mechanizmusokat sem, amelyek mérsékelhetik, sőt vissza is fordíthatják a felmelegedést.
Demeter Mónika
0 Megjegyzések