Wallenberg idealista volt, mivel egy egész népet akart megmenteni – mondta el a Múlt-kornak a svéd zsidómentő budapesti missziójával kapcsolatban a napokban ismét Magyarországon járó magyar származású író-történész, Kati Marton, akinek Raoul Wallenbergről írt könyve most jelent meg magyar fordításban a Corvina kiadó gondozásában. A svéd diplomata több tízezer zsidót mentett meg a biztos haláltól a kiosztott védőútlevelek segítségével. A hivatalos orosz verzió szerint Wallenberg 1947-ben hunyt el szívroham következtében, de több szemtanú is azt állítja, hogy továbbélhetett a feltételezett időpontnál.

A Wallenbergről írt könyve először 1982-ben jelent meg angol nyelven. Miért kezdett a történet megírásába, s milyen volt a megjelenést követően a könyv fogadtatása? A téma még nagyon forró lehetett, hiszen elképzelhető, hogy csak pár évvel a kiadás előtt halhatott meg a diplomata valahol a Gulágon, s élénk nemzetközi figyelem övezte az ügyet.

Döbbenetes volt számomra, hogy akkor még nem jelent meg róla könyv angol nyelven. Talán volt egy magyar nyelvű mű, de az viszonylag régi volt: röviddel a háború után született. Az ő története nagyon drámai volt, minden író ilyen történetre vágyik. Az én életemet gyökeresen megváltoztatta, ekkortól mondhatom magamat – minden szerénység nélkül – írónak. Addig újságíróként dolgoztam, de hamar rádöbbentem, hogy csak a könyv lehet tartós, a napi cikkek nem. Óriási érzés volt olyan témát találni, amit addig senki nem dolgozott fel alaposan. Wallenberg története egyfajta morális tanmese, ma is aktuális. Férjemmel, Richarddal (Marton második férje, a 2010-ben elhunyt Richard Holbrooke amerikai diplomata a balkáni háborúkat lezáró Daytoni-békeszerződés megkötésének egyik kulcsfigurája volt – a szerk.) ugyanis a Balkánon végigutazva megtapasztaltuk, hogy milyen az, amikor az utálat gyorsan terjedni kezd. A fogadtatásról pedig: először is el kell hogy mondjam, már önmagában az is érdekes, hogy Magyarországon harminc évbe telt, mire lefordították. Amerikában nagyon pozitívan fogadták.

Wallenberg – saját szavaival élve – egy egész népet készült megmenteni. Mennyire gondolta ezt ő komolyan, különösen annak fényében, hogy az akció nem volt túl szervezett?

Wallenberg idealista volt. A pragmatikus emberek ilyen kijelentéseket nem tesznek, s nem vállalkoznak rá, hogy azt végigviszik. Nagy adag idealizmus kell hozzá, elsősorban az önmagába vetett hit, s az, hogy az ember rádöbbenjen: megéri a fáradozást, még ha csak egyetlen egy életet tud megmenteni.

2002-ben mély megdöbbenéssel a hangjában beszélt annak kapcsán, hogy a Wallenberg-ügy mismásolása még mindig zajlik Oroszországban. Ebben a tekintetben nem sok változott az elmúlt évtizedben. Hogyan látja ma a helyzetet?

A svédek még ma is szégyellik magukat – ahogyan kell is –, az oroszok kevésbé, de még az amerikaiak is, hiszen ők küldték Wallenberget Budapestre, hogy mentse meg a zsidókat a biztos pusztulástól. A történet pedig ma is releváns. Richard ezt a könyvet vitte magával a Balkánra, ahol meglepetten kérdezték tőle: hogy van mersze egy asztalhoz ülni Miloseviccsel? Mire ő azt válaszolta: Wallenberg is leült tárgyalni a legnagyobb gyilkossal, a zsidódeportálások egyik fő szervezőjével, Adolf Eichmannal. Vigyázni kell, mert a gyűlölet mindig jelen van, az emberiség szerves része. Eleinte csak szavakban érhető tetten, de a szavak könnyen veszélyessé válnak, ha tettekké alakulnak. Ezt láttuk a kilencvenes években Ruandában, majd Szudánban, de ennek vagyunk tanúi ma Szíriában is.

Wallenberg volt az egyetlen magyarországi svéd diplomata, aki miatt a svéd külügyminisztérium a háború után nem aggódott. Miután a szovjetek elfogták és a Szovjetunióba hurcolták, a skandináv ország sokáig semmit sem lépett. Mivel magyarázható a svédek közönye Wallenberg iránt?

A háború után az emberek egyszerűen nem akartak visszagondolni a világégés vészterhes korszakára. Akik túlélték – gondolom én –, biztos lelkiismeret-furdalásuk támadt amiatt, hogy nem ők pusztultak el a marhavagonokban vagy a gázkamrákban. Így gondolkodtak a magyarországi zsidók és a svédek is. Az emberek csak el akarták ezt az egészet felejteni. S ne feledjük: a Szovjetunió és a nyugati országok között mintegy ütközőzónaként ott volt Finnország, mellette pedig Svédország, nagyon közel; innen a félelem. Ezért kellett évtizedekig várni, hogy a világ elismerje Wallenberg hősiességét, de akkor már késő volt.

Számított arra, hogy előrelépés történik Wallenberg születésének 100. évfordulója alkalmából az oroszok részéről?

Megmondom őszintén, erre nem volt sok remény. Addigra már túl sokat hazudtak. Az biztos, hogy Wallenberg a Szovjetunió területén halt meg, és nem a legjobb körülmények között. Őszintén szólva nem is kívántam volna, hogy sokáig éljen a Gulágon, annyira szörnyű volt a helyzet. A svéd kormány most újra kérvénnyel fordult Oroszországhoz a levéltári anyagok megnyitása ügyében, de én nem sok reményt fűzök ahhoz, hogy előrelépés lesz, s inkább nekünk is arra kellene koncentrálnunk, hogy tanuljunk az esetből. Igaz, ha a svédek kicsit erőteljesebben léptek volna fel, akkor sikerülhetett volna egy fogolycsere keretében kiszabadítani Wallenberget. De a svédek féltek, ami egyszerűen szégyen.