Kihunyt a tűz? Alszik a parázs?
Már nem ég, nem tör magasba az a láng?
Elveszett a szívszorító, mámoros pillanat?
Hol én pihentem, kebledben csak üres űr maradt?
Azt mondtad, szeretsz!
Azt mondtad, értem égsz!
Hogy utamon ezután
A világ végére is elkísérsz...

Hol vannak már a szavak?
Hol az az izzó vágy?
Hol van csókod tüze?
Miért fojtogat e kétes árny?
Miért hitetted el könnyedén
hogy enyém a szíved?
Hogy a mellkasodban dobogó kincs
Értem többé nem csitulhat el?

Szégyenem máglyája perzseli
Hamvadó lelkem gyengülő erejét...
Szemem titokban folyton azt lesi,
Merre keressem áhított üzenetét.
Jelzést, féltést, melegséget,
Ösztönző megbocsátást várok,
S ha nem szólnál soha többé,
Válaszokat sehol nem találok.

Kétségek mezején egyedül kuporgok,
Nélküled könnyeket, bánatot hordozok...
Beszippantom mélyen a mélabú illatát,
S kirekesztem a világ minden zaját...
Kicsinyke virág bársony szirmait
Egyenként szépen sorban leszedem...
Szeret? Nem szeret... Szeret... őket
A lanyha szél kavargó ölébe vetem...

Hordja el messzire, vigye sebesen,
Vessen magot, vidám véget nem érőt,
Teremjen nyugalom, hol életre kel...
Gyújtson szikrát, emberbe nem férőt!
Szelíddé simítsa rég látott mosolyod,
Tudd, lelked lángja bennem lobogott!
Világoljon nékem, hol sötétben vagyok,
Olvassza szívemről csermellyé a fagyot!