Gyanús volt, mint szkafanderben befeküdni a szoláriumba. A Magyarországon szép karriert befutott realityk ismeretében nem sok reményt fűztünk a Viasat3 A dilemma című műsorához. Aggodalmunk súlyosbodott, amikor elolvastuk a produkció leírását, amely szerint huszonöt idegenből álló társaság érkezik a főszereplőhöz, akinek súlyos felvetésére (példa: elváljak-e?) a probléma körültekintő megismerése és megvitatása után választ kínál.

Bizalmatlanságunkat csak mélyítette, hogy volt alkalmunk efféle konzíliumokon részt venni. Ezeken első blikkre komolynak tetsző fiatalemberek igyekeztek tanácsot adni arra a kérdésre: hogyan szólítsam meg? Ebben a gondolatkörben mozogva hangzottak el érvek a konzervatív, mintegy stabilitást sugárzó szia mellett éppúgy, mint a lezserebb ciao érdekében. Mi több, a vödör sörben érlelt (anyakompatibilis fordítás: posztmodern), nonverbális alapokon építkező „váratlan fülbe nyalásnak” is voltak elkötelezett támogatói.

Mármost hozzávetőleg ilyen mélységű diskurzusra számítottunk A dilemmában, aztán csöppet megdöbbentünk. Nem először pályafutásunk során. Mert régen láttunk olyan műsort, amely többet mutatna a hétköznapokból, mint A dilemma. (Ez talán nem független attól sem, hogy egyetlen Istenes Bence-árnyalatú kvázi műsorvezető sem zavarja az attrakciót, csupán a narrátor segít a történet mozgatásában.)

Persze nem a dilemma rejti a lényeget. A „Hová temesse az anyukája hamvait?” felvetés nem a kérdésről szól. Az öt adásból csupán egyszer érdekelt, mit javasol a jósnőt, szakácsot, grafikust, ügyvédet, főiskolai hallgatót, kozmetikust, médiamunkást egyaránt felvonultató társulat. Egyetlen esetben sem a gárda igenje vagy nemje határoz a vonatkozó ügyekben. Ez a tartalom sokkal inkább ön- és társadalomismereti tréning. Annyi őszinte beszélgetés, érzelmi reakció jelenik meg benne, amennyit máskor harminc csatorna éves kínálatából gyűjtünk össze. (Ha nem való diák a könnyek vagy a nevetések, akkor a színészi játék nívója a szakma legnagyszerűbb képviselőinek csúcsformájával konkurál.)

Hétköznapi tragédiák bontakoznak ki, torokhorzsoló szavak és mondatok hangzanak el. Például akkor, amikor az anyuka esetleges feljelentésén polemizálnak. Merthogy kiderül: a kislány cukros, az édesanya magára hagyta betegen, miközben a mára megtört apa ütötte az asszonyt, hogy a mama erre az egész famíliát odahagyja, amely most szörnyű anyagi körülmények között él, s a legnagyobb lány hazatért Angliából, hogy segítsen a nehéz helyzetben. Azt is felkavaró látni, milyen sérelmek és komplexusok húzódhatnak meg párkapcsolatok mögött. Hogy mennyien vallhatják azt a soha meg nem érthető igazságot: jobb bárkivel, mint egyedül, miközben nem hiszik el, hogy csak valakivel jobb, mint egyedül. És a huszonötök disputájának kendőzetlen őszintesége, amelyben a nőverés kapcsán még megjelenhet a „Nézzük meg az okokat!” javaslat vagy a „Mindegy hogyan, de tűnjek ki!” mint életcél, és...

Igaz, aki szerint körasztalnál ülő társadalomtudósoknak kell palatábla előtt magyarázniuk a tutit a tömegmédia korában, s a hárommillió nem odakapcsoló a hülye, az felejtse el a műsort. Aki szerint viszont az efféle innovációk segítenek a fontos tartalmak és kérdések közvetítésében, mintegy társadalmi terjesztésében, miliőnk jobb megismerésében, annak erősen ajánlott vasárnap este hét órakor bekapcsolni a tévét, és megnézni az első évad utolsó részét.

forrás: nol.hu