Egyre többünk mindennapi életére nyomja rá bélyegét a
világszinten jelen lévő gazdasági bizonytalanság: a megszűnő munkahelyek, a
kétségessé váló egzisztenciák, a sokszor teljesen kilátástalannak tűnő jövő.
Nem beszélve az ezzel járó érték- és erkölcsi válságról, amely számos esetben
megkérdőjelezi az addig biztosnak hitt alapokat is. Tény, hogy minél nagyobb a
külső nyomás, a családban is annál gyakrabban fordulnak elő komoly
nézeteltérések. Mit tehetünk a veszekedések elkerülése érdekében? Milyen
technikákkal előzhetjük meg, hogy a családi fészekből tűzfészek legyen?
A mai kor embere igencsak híján van a célravezető
konfliktuskezelő stratégiáknak. Amikor fokozott feszültséggel találjuk szembe
magunkat, sokféle reakciót adunk a minket érő ingerekre. Vannak, akik
sértődéssel és látszólagos lemondással, és vannak, akik a hangerejükkel, netán
testi erőfölényükkel próbálnak meg érvényt szerezni akaratuknak. Ezekben a
helyzetekben legtöbbször ösztönösen cselekszünk, általában a még gyermekkorban
tanult minták alapján. Jó hír, hogy mivel a konfliktuskezelés tanult képesség,
meg is változtatható új és hatékonyabb módszerek elsajátításával.
Légy résen!
– Hogy a környezetünkből jövő ingerre hogyan felelünk:
reaktív módon azonnal visszaszólunk, vagy megpróbálunk proaktív, azaz
előrelátóan cselekvő, felelősségteljes választ adni (például elszámolunk
magunkban tízig, mielőtt szólnánk), nagyban befolyásolja a végeredményt –
magyarázza Bódog Norbert, egyéni és szervezeti eredményességfejlesztési
tanácsadó, a FranklinCovey Magyarország trénere. – Minél feszültebb egy
helyzet, annál élesebb ingerek érhetnek bennünket. Ennek ellenére rajtunk
múlik, hogyan reflektálunk rájuk.
De vajon mi alapján tudjuk eldönteni, hogyan reagáljunk?
Kulcskérdés, hogy az inger és az arra adott válasz között tudunk-e „rést
teremteni”, azaz időt hagyni magunknak a gondolkodásra – állítja a szakember.
Ha ugyanis nem zsigerből válaszolunk, akkor lehetőségünk lesz eldönteni, hogy
például felcsattanunk, vagy továbbra is higgadtan próbáljuk elmondani az
érzéseinket, netán kilépünk az adott szituációból.
Ha időt hagyunk magunknak a „résben”, átgondolhatjuk, hogy
adott esetben mi a fontosabb. Például egy vendégségre készülve az-e az
elsődleges, hogy harangszóra tálalva legyen a többfogásos menü, a lakásban is
élére állítva legyen minden, és a gyerekek is szépen felöltözve várakozzanak a
csengőszóra, vagy az, hogy a békesség megmaradjon, még ha nem is olyan pazar az
az ebéd, és az otthonunkban sem sikerült a lakberendezési magazinok hangulatát
visszaadnunk.
Ha időt hagyunk magunknak, el tudjuk dönteni, melyiket
áldozzuk fel a másik javára. A családi békességet, a készülődés örömét vagy
azt, hogy egy „feladat” időre tökéletesen és százszázalékosan kész legyen. Ha
más a cél, más lesz a reakció is!
Teremtőnk döntési szabadságot adott nekünk: magunk
választhatjuk meg, hogyan reagálunk, de a következményekért vállalnunk is kell
a felelősséget. A cél az, hogy mielőbb felismerjük és megelőzzük azt a feszült
állapotot, amikor már nem vagyunk képesek józanul gondolkodni: ha kell, időt
kérni a beszélgetés racionális folytatásához vagy elmondani magunkban egy rövid
segítségkérő fohászt. Azzal, hogy nem magunkra és nem a sérelmeinkre figyelünk,
már engedni kezdhet a szorítás.
Ha kiegyensúlyozottak vagyunk, egyszerűbb a dolgokon
legyintve túllépni. Ám minél nagyobb a feszültség, annál rövidebb lesz az a
bizonyos résidő. Ha például valaki a kilátástalan élethelyzete, munkahelyi
bizonytalansága miatt egyre idegesebben viselkedik a körülötte élőkkel, akkor
ők is egyre ingerültebb válaszokat fognak adni. Ebből az ördögi körből egy idő
után már nagyon nehéz kitörni. Ilyenkor válik rendkívül fontossá a tudatosság.
És hogy milyen technikák segíthetnek a konfliktushelyzetek elkerülésében,
oldásában?
Panaszláda az asztalon
– Egy ismerősöm gyesről ment vissza dolgozni. A munkahelyén
egyszerre több felelősségteljes feladatot kapott, emellett a gyerekeket, a
háztartást is el kellett látnia, így hirtelen összecsaptak felette a hullámok –
osztja meg tapasztalatait a szakértő. – A növekvő nyomás pedig egyre gyakoribb
családi összetűzéseket eredményezett. Ezek megelőzésére arra jutottak, hogy
kineveznek egy dobozt panaszládának: ha bárkinek baja van a másikkal,
beledobhat egy cédulát az „esetről”. Sokat segített nekik ez a módszer abban,
hogy mire leírták a problémát, legtöbbször már nem is tűnt akkorának a sérelem,
másrészt nyugodt körülmények között rendszeresen átbeszélték a „jegyzeteket”.
Odáig jutottak, hogy egy-egy vita közben viccesen ki-kiszóltak a szituációból:
„Vigyázz, felírlak!” Végül olyan jól működött a dolog, hogy az év legjobb
pillanatairól tanúskodó élményláda lett a régi dobozból.
Elő a naplóval!
Akár ilyen „egyéni panaszláda” lehet például a naplóírás is.
Amikor elkezdjük írni a problémás helyzeteket, a tapasztalatok szerint sokszor
rájövünk, mennyi mindent tudnánk mi is tenni azért, hogy azok a szituációk
máshogy alakuljanak. A naplóírási technika segíthet akkor is, ha például
egy-egy visszatérő helyzetre rendszeresen élesen reagálunk. Ha megfigyeljük az
előjeleket, előre fel tudjuk majd ismerni, mitől szakad el a cérna, és adott
esetben időben hátrébb tudunk lépni. Amire ugyanis elkezdünk figyelni, abban
képesek leszünk sokkal tudatosabban cselekedni.
FILÉ-zd ki a helyzetet!
Hasznos lehet az úgynevezett FILÉ-technika is, amikor időt
teremtünk arra, hogy a „résben” gondolkodjunk. Négy egymást követő kérdés
segíthet eldönteni, hogyan válaszoljunk – illetve hogy válaszoljunk-e
egyáltalán – egy adott helyzetre.
1. Fontos-e igazán az, amiről szó van?
Például évek múlva is lesz-e hatása az életemre, akkor is
zavarna-e a dolog?
2. Indokoltak-e az érzéseim, gondolataim?
Valóban jogos-e a felháborodásom, vagy esetleg én tettem
olyat, ami kiválthatta a reakciót?
3. Lehet-e pozitívan változtatni rajta, befolyásolni?
Van-e reális esély rá, hogy az illető vagy a helyzet
megváltozzon? Ha nincs, akkor egyáltalán nem biztos, hogy érdemes vele
foglalkoznom.
4. Érdemes-e tennem valamit?
Ha fontos is, indokolt is, és lehet is befolyásolni, még
mindig átgondolandó, hogy megér-e annyi plusz idő- és energiabefektetést,
amennyibe az érdemi változtatás kerülhet.
Ha sorban megválaszoljuk magunkban ezeket a kérdéseket,
lehet, hogy a végén nem is reagálunk egy bántónak tűnő közlésre, vagy mást
cselekszünk, mint amit az indulat diktált volna.
Én már csak ilyen vagyok…
Sokan mondják: „Én már csak ilyen vagyok, és ilyen is
maradok!” Kutatások bizonyították, hogy az agy időskorban is fejleszthető, még
nyolcvanévesen is kialakulhatnak új agyi idegpályák, például amikor valaki más
helyre költözik, és teljesen új dolgokat kell megtanulnia.
– Nem fogadhatjuk el, hogy olyan szokásaink vannak,
amelyekkel másokat bántunk! Igenis legyen bennünk szándék a változtatásra! –
figyelmeztet Bódog Norbert. – Legfeljebb azt mondhatjuk, hogy egyelőre még itt
tartok az úton, de feltétlenül szeretnék változni, és ebben kérem a barátaim,
szeretteim támogatását, hogy visszajelzéseikkel segítsenek engem. A tudás
megszerzésének folyamata nem „sétagalopp”; az egymást követő fázisokon
mindenkinek végig kell mennie. De ne adjuk fel! Olyan ez, mint amikor autót
vezetni tanulunk. A kereszteződésben lefulladunk, sebességváltáskor lenézünk,
és el is rántjuk a kormányt. A kitartó gyakorlás gyümölcse azonban hamarosan a
„tudattalan tudás” lesz, mint amikor már biztosan vezetem azt az autót:
automatikusan váltom a sebességet, már oda sem nézek, sőt közben rádiót
hallgatok, beszélgetek.
Fontos, hogy mindebben nem vagyunk egyedül: ha olyasmit
kérünk, ami összhangban van Isten akaratával, az ő segítségét kérve
megváltozhatunk!
Szemléletváltás kell!
Ha kis változást szeretnénk elérni magunkban, akkor a
viselkedésünk megváltoztatásán kell dolgoznunk. Ha igazán nagy változásokat
szeretnénk elérni, akkor pedig a szemléletünkön, a paradigmáinkon kell
alakítanunk.
Stephen R. Coveyval, a világ egyik legnagyobb hatású
menedzsmentkönyvének szerzőjével történt az alábbi eset. Egyszer a metrón
utazott, amikor felszállt egy apa két fiával. A gyerekek futkostak, kiabáltak,
kitépték az újságot az utasok kezéből, miközben a férfi lehunyt szemmel ült a kocsiban.
A menedzsmentguru maga is egyre ingerültebbé vált a férfi érzéketlensége miatt,
végül nehezen türtőztetve magát odafordult: „Elnézést, uram, a gyermekei
zavarják a többi utast. Nem tudná kicsit megfegyelmezni őket?” Az apa csendesen
így szólt: „Igaza van, tényleg tennem kellene velük valamit. Tudja, most jövünk
a kórházból, körülbelül egy órája halt meg az édesanyjuk. Nem tudom, mit
gondoljak, és a gyerekek sem tudták még feldolgozni a történteket.” Abban a
pillanatban a „türelmetlen utas” másként látta a dolgokat, másként kezdett el
gondolkodni, érezni és ennek következtében viselkedni is. Már nem azzal
foglalkozott, hogyan türtőztesse magát, hanem azzal, hogyan segíthetne.
Más szemlélettel ugyanis teljesen máshogy fogunk cselekedni.
Ha a korábban már említett módon „rést” hagyok magamnak, és felteszek néhány
tisztázó kérdést, kiderülhet, hogy például amit kritikának vagy bántásnak éltem
meg valaki részéről, csupán félresikerült információközlés volt. Az érzelmeink
ennek hatására nyomban megváltozhatnak, így az azonnali „ütés” helyett más
lehetőségek is megnyílnak előttünk.
– Stresszhelyzetben jelentősen csökken a reakcióidőnk, a
toleranciaszintünk. Kérdés, hogy ezt elfogadjuk, vagy pedig tudatosan próbálunk
tenni ellene – hívja fel a figyelmet a szakértő. – A Példabeszédek könyvével
szólva: „A higgadt válasz elhárítja az indulatot, de a bántó beszéd haragot
támaszt.” Ha megváltozik a hozzáállásunk – például nem feltétlenül az a célunk,
hogy a vitában a miénk legyen az utolsó szó, hanem hogy a szeretet, a jó
kapcsolat megmaradjon –, akkor más eszközöket választunk a kommunikációra. Ha
szelídebben és elnézőbben, a végcélt tartva szem előtt próbáljuk meg képviselni
a véleményünket, a körülöttünk élők is értékelik majd az igyekezetünket.
0 Megjegyzések