Volt egyszer egy aranyszőke kislány, aki nagyon szeretett élni. Kétéves elmúlt, amikor a szülei elvitték egy sírkertbe, hogy ott együtt imádkozzanak. Tetszett neki a sok virág, elbűvölték a mécsesek, koszorúk, kövek. Olyannyira, hogy odaszaladt az egyik kősírra, és táncolni kezdett rajta. Hát szabad ezt? Azt már le se merem írni, hogy közben mit énekelt. De azt, hogy mi mindent tanultam tőle, megkísérlem.


Amikor még csak vártam ezt a kislányt, unos-untalan megkaptam a szokásos jókívánságot: „Csak egészséges legyen!” Nemcsak ismerőstől, hanem az utcai virágárustól, bolti eladótól, ismeretlen járókelőtől is. Rendkívül idegesített. Talán azért, mert sértőnek éreztem: hiszen makkegészséges és fiatal vagyok, a mi családunkban sosem volt divat a betegségesdi! Az valami úri passzió, ami csak a szerencsétlen emberek hobbija lehet, na ne keverjék már ebbe bele a gyerekemet! Még szép, hogy egészséges lesz! – gondoltam.

Felfelé a jéghegyen

Aztán nem egészen úgy alakult, ahogy vártuk. Olyan súlyos és komplex fejlődési rendellenességgel született, hogy örülhettünk, ha több szívműtét után életben marad. Csak lassan fogtam föl, hogy valójában mi történik velünk. Azt, hogy beteg, és azt, hogy ez mivel jár. Másfél naposan el kellett válnunk, másik intézménybe került, intenzív osztályra, bejárás csak megadott időpontokban. Azon az éjszakán – mikor végre leragadt a szemem – álmot láttam. Köves-hegyes tájon jártam, ahol hideg van, minden fagyos és havas. Az ég szürke, de tiszta, csípős szél sivít az arcomba. Egy vezető mutatja az utat: fölfelé, a szédítően magas hegynek kell menni – azt azonban csupa jég borítja. Látom, hogy amit mond, lehetetlen, hiszen a jég csúszik, a hegy pedig meredek. Mégis menni kell. És ahogy nekivágok, legnagyobb meglepetésemre lehet rajta fölfelé haladni. Iszonyú nehezen, kínlódva, fázva, lépésről lépésre – de lehet.

Még sok idő kellett, míg megértettem ezt az álmot. Kislányunk életveszélyben volt, és maradt még másfél évig. A legelviselhetetlenebb az volt, hogy pont azokban a percekben, órákban, napokban nem lehettem vele, amikor a legnagyobb szüksége volt rám. Anyából hirtelen beteglátogatóvá kellett válnom, akinek a kórházi rutint és protokollt helyezik a szívére a kisbabája helyett. Sokszor az őrület határán remegtem az életéért – de már rég nem akartam, hogy egészséges legyen. Teljesen mindegy volt, hogy milyen. Csak szeretni akartam őt: érinteni, táplálni, kísérni, jelen lenni mellette. Azonban ezt sem engedték: mert „első az egészsége”.

„Csak egészség legyen, a többi nem számít” – mondogatjuk, halljuk, éljük ezt mi is öntudatlanul. Mert a mi civilizációnkban tényleg nem számít más. Csak az a kérdés, hogy ez az út hová vezet. Hiszen innen csak egyetlen logikus lépés az, hogy a szenvedést – és ezzel együtt a szenvedőket is – kiiktatjuk az életünkből. Logikus, hogy a kismamáknak ajánlják a különböző szűrővizsgálatok elvégzését, és elvárják a beteggyanús magzatok elvetetését. Logikus, hogy a kórházi ellátásban – beleértve a kezelést, a gyógyítást és a szülést is – kizárólag a testről vesznek tudomást. Az is logikus, hogy kötelező – legalább külsőleg – fiatalnak maradni, és érthető, ha a súlyos betegek előtt össze-vissza hazudozunk, hogy ezzel „segítsünk” nekik. Azon meg már végképp nem tudunk csodálkozni, hogy a halálba nem a szeretteink kísérnek, hanem a gépek és egy méltatlan környezet. De lehet hiteles egy olyan kultúra, amely minden földi jót ki tud termelni, csak az élet és az elmúlás kérdéseivel nem tud mit kezdeni?

Értünk, nem ellenünk

Emlékszem egy négygyermekes édesanyára, aki sok szenvedés után elveszítette a kislányát. Hallotta a külvilág hangjait, miszerint jobb lett volna, ha meg sem szüli – és az ehhez hasonló racionális véleményeket. Teljesen magába zuhant, kicsúszott a lába alól a talaj, és még hosszú évekig nem találta sem a helyét, sem önmagát. Aztán a gyógyulás útján az a gondolat indította el, hogy kezdte az elveszített gyermekét nem a sajátjaként, hanem Isten gyermekeként szemlélni. Ő nyilatkozta később, hogy – bár ez kívül esik a racionalitáson – a történtek által nem kevesebb, hanem több lett.
A szenvedés és a szeretet, a betegség és a kegyelem nem egymás ellentétei, sőt. Mindaz, amitől félünk, amit jobb szeretnénk, ha nem is létezne, értünk van! Még a halál is. Mennyi megvilágosodás tud születni a nehézségekben! A halálos ágynak hány és hány csodája volt már! Milyen sokan vannak, akik ott tudtak megtenni egy olyan lépést, amely többet ért, mint az egész addigi életük! Kimondani egy bocsánatkérést, feloldozni, megbocsátani, beismerni. Pedig ott volt rá sok-sok jó egészségben eltöltött év – akkor valamiért mégsem sikerült…

A megpróbáltatásaink során megértettem, hogy Isten több, hatalmasabb a fájdalomnál, a gyötrelemnél, és a sötéten még erősebben ragyog át a fénye. És nincs olyan, hogy valamiről nem tud, mi sem véletlenül kaptuk a kislányunkat. Ő nem „szórakozik” velünk. Tudtam, éreztem, hogy áldottak vagyunk – és ha mi azok vagyunk, biztos, hogy a gyermekünk is az. Hiszem, hogy az ő életébe is áldást fog hozni az, amin keresztül kellett és kell még mennie, mert Isten minden traumát a javunkra tud fordítani. Nagyobb az orvostudománynál, de nagyobb a pszichológiánál is! Még ha most nem látom is, hogy miként, milyen úton-módon történhet meg ez, tudom, hogy úgy lesz.
Én például sokkal jobb, odaadóbb anya lettem azáltal, hogy sokszor egészen közel jött hozzánk a halál. Mert közben megtanultam értékelni az életet, hálát adni minden ajándékba kapott napért, örömmel kelni éjszakánként, amikor szükség volt rám, és megértettem, hogy semmi sem fontos, csak az, hogy mennyire szeretek.

Az élet valódi értéke ugyanis nem az egészség, hanem maga az élet. Az egészségé pedig nem maga az egészség, hanem az, hogy mire használjuk, mit kezdünk vele – végső soron az, hogy mit kezdünk az idővel, amely adatott számunkra. A halálunkig. Mert az az egy biztos, hogy előbb vagy utóbb muszáj lesz szembenézni a realitással: a bálványozott egészség nem ad választ a valóban fontos kérdésekre, nem ad iránymutatást a hogyan továbbra, hanem egész egyszerűen elhagy. Mégis: lehet a jégen fölfelé haladni – és szabad a síron táncolni.

Forrás: mindigno.hu