Mindannyian elhagytuk az évkezdet fogadkozós lendületét, de valóban elhagytuk-e azokat a szokásainkat is, amelyeknek búcsút akartunk mondani pár héttel ezelőtt? Beillesztettük-e a mindennapjaink rendjébe azt, amire vártunk, vágytunk? Még egy ilyen alkalmatlankodó kérdés, és a kedves Olvasó nem olvas tovább… 



Pedig most nem dorgálás jön. Megígértem, hogy ebben a számban a rendről írok. A családom szívből nevetett ezen: pont én, aki…? Merthogy a táska és az íróasztal rendbetételében valóban nem jeleskedem. Amiben jó vagyok, az az újratervezés, a teendőim és kapcsolataim összhangjának folyamatos keresése.
A rend: az egyensúly tapasztalata. Bár gyakran eltévesztjük a házszámot, és úgy gondoljuk: akkor van körülöttem rend, ha pont úgy és annyit teljesítek, ahogyan és amennyit az a „kis hang” odabenn diktál. Ez olykor mindennél erősebb – talán az anyánk, talán az anyósunk hangja, összeolvadva a miénkkel… Azt súgja, akkor vagyok elég jó, akkor vagyok rendben, ha 100%-osan teljesítek. Főként a háztartásban, mert a statisztikák szerint még mindig a háztartási szerepünk áll előtérben a házastársi és az anyai helyett.

Így fordulhat elő, hogy önértékelésünk fejvesztetten pattog a mosógép, a vasalnivalók, a porszívó és a játékosdoboz által behatárolt szűkös térben. Pedig a rend nem egyedül a lakás rendjét jelenti. Összekapcsolódik vele az idő és a kapcsolataink rendje is. Mint egy háromszólamú műben: egyik sem szoríthatja ki a másikat, hiszen akkor oda az összhang.

Tér és idő rendje
A tér rendje önmagában semmit sem ér. Ha nem azért rakunk rendet, hogy találkozzunk, hanem azért, hogy megfeleljünk bizonyos elvárásoknak, akkor a rosszabbik részt választottuk. Ha a rendrakás olyan minőségű és mennyiségű időt emészt föl, amely a gyerekekkel, a párunkkal való kapcsolatunkat vagy a saját pihenésünket szorítja ki az életünkből, akkor a katonás rendbe állított könyvek és edények között nem növekedni, hanem csatázni fogunk a szeretteinkkel. És viszont: ha az idő egy részét nem fordítjuk a tér rendezésére, akkor a felfordulás türelmetlenséghez, veszekedésekhez vezet. A rendetlenség éppen úgy a kapcsolataink növekedését szorítja ki az időből, mint a folytonos pakolás.

Tér és idő rendje tehát szorosan összekapcsolódik. Emlékszem azokra a családműhelyes alkalmakra, amikor éves rendet írtunk a részt vevő anyákkal. Keservesen indult a feladat, hiszen hogyan tervezzen egy anya – ráadásul egy évre előre…? Azután csak bekerült a naptárba a karácsony (végre nem három napban, hanem három hétben megfogalmazva), az iskolakezdés egy egész hónapra vetítve – ám január-februárra senki sem írta be a „beteg gyermek” programot.

A torokfájós láz úgy lep meg minden családot a tél folyamán, mint derült égből a villámcsapás. Pedig hát, valljuk be, pont annyira törvényszerű, hogy a gyermekeink az év elején kisebb-nagyobb nyavalyákkal otthon maradnak, mint az, hogy nyáron gyorsan jön a zivatar. Azt nem tudjuk, hogy mikor, de hogy jön, az fix. A vírusos időszakokra jellemző, hogy felborul a lakásunk rendje, és kezdődik a mentegetőzés: egymás előtt magyarázkodnak barátok, családtagok (többnyire nők) a felfordult közállapotok miatt; odabent pedig csöndesen siratjuk köddé váló újévi fogadalmainkat. Önbecsülésünket azzal akarjuk visszaszerezni, hogy magyarázzuk a bizonyítványunkat, hiszen nálunk, Magyarországon ez az egyik sarokpontja a női önértékelésnek: mennyire van rend „odakint”.

Nem gondolom, hogy beteg gyerek mellett bárkinek túl sok energiája maradna a pakolászásra. De azt tapasztalom, hogy a rendetlenséget vállalni, elfogadni, a hangsúlyt odabent is áthelyezni csak kevesen tudják: a „kis hang” belül hangosabb, mint a saját, személyes összhangunk. Vajon milyen lehet a gyerekeinknek hallani, ahogy a felfordulás miatt mentegetőzünk mások előtt? Pedig egészen addig azt gondolták, hogy jó szívvel és örömmel ápoljuk őket. Akkor eltér, amit érzünk, és amit mondunk? Ezzel egy újabb nagy rendetlenségforráshoz érkeztünk: elszakad egymástól a külső és a belső rend; nem keressük már a ránk jellemző személyes összhangot.

A rend: folyamatos alkotás

Amikor elveszítjük a belső iránytűnket, sokkal szívesebben olvasunk tucatszám tippeket adó könyveket a „nagytakarítás gyorsan, hatékonyan” témában. Ez látványosabb eredményekkel kecsegtet, mint hogy kicsit magunkba szálljunk: szűkebb ösvényekre, járatlan utakra térjünk, és új erőforrásokra leljünk.
A neves pszichológus-tanatológus, Polcz Alaine az írásaiban időről időre foglalkozott a rend és rendetlenség kérdésével is. Az ő szemlélete lényeges támpontokat ad a külső és belső rendet keresőknek, azoknak, akik ezt a két területet nem a külső normákhoz igazított és mások által minősített teljesítmény, hanem a legjobb értelemben vett közösségi-emberi kiteljesedés mentén szeretnék összhangba hozni. Számára is fontosak a hagyományok, de csak addig, amíg összekötnek, nem pedig akkor, ha gúzsba kötnek.

Azt értettem meg az ő gondolatai mentén, hogy a rend „folyamatban” van. Éppen most történik. Nem végeredmény, hanem inkább folyamatos alkotás. Kell hozzá találékonyság, rugalmasság, hiszen állandóan előre nem látható dolgok kerülnek be az időbe-térbe. Kell hozzá belső szabadság: hogy merjünk ellentmondani annak a „kis hangnak”, amely talán nemzedékek óta diktálja, mit kell, hogy kell, mikor kell. Hogy meg tudjunk különböztetni lényegi és formai rendet: hol erre, hol arra van inkább szükség és lehetőség. A selejtezés pont annyira fontos, mint a gyors rendrakás – csak tudjuk, mikor minek van itt az ideje.

Rendteremtő szemlélet

A nyelvünk is segítségünkre siet: „rendet teremt”. A külső és belső rend, illetve a kettő összhangja valójában egy teremtő folyamat. Érdemes legalább minden hetedik napon – egy kicsit föntről – rátekinteni és eltöprengeni azon, hogy hová, merre tartok, mik fontosak, miért fontosak. Ha ezt megengedjük magunknak, biztosabb lesz az igen és a nem. Rájövünk lassanként, hogy a mi kis családi univerzumunk a saját belső törvényei mentén működik, és nem az a cél, hogy olyanok legyünk, mint X vagy Y, hanem hogy egymással legyünk egyre inkább a saját legjobb önmagunk.

A teremtő szemléletben a növekedésen van a hangsúly. Nem máról holnapra várunk el egy előre megadott végeredményt, hanem időtávlatban tervezünk. Az eredmény maga a folyamat, ahogyan mi belekapcsolódunk: szabadon a folyamatos változásra. Valahogy egyszerre tudunk alkotó, alakító és alkalmazkodó módon jelen lenni, részévé válni a családunk életének, ahelyett hogy felülről diktálnánk vagy alulról kiszolgálnánk. Úgy is fogalmazhatnánk: a helyünkön vagyunk – nem szorulunk arra, hogy kívül keressük a visszaigazolást. Sem parancsolgatás, sem mentegetőzés, sem önsajnálat nem vet árnyékot az egymással való kapcsolatainkra.
A rendteremtés igazából akkor örömteli, akkor életadó, ha folyamatosan keressük és újraalkotjuk a választ: Mire föl vagyunk mi együtt a családunkban? Mi értelme van ennek? Vagy még inkább: mi milyen értelmet adunk ennek, kicsik és nagyok együtt? A legtöbb szülő végül eljut arra a felismerésre, hogy a lényeg nem az, hogy az eredeti tervek megvalósuljanak, és az öröklött szabályok érvényesüljenek.

Szüntelen újratervezés

Családban élni annyit tesz, mint folyamatos mozgásban lenni. Szülőként állandóságot szeretnénk biztosítani a gyermekeinknek – változó sikerrel. A gyerekek cserébe számunkra állandó változást biztosítanak – folyamatos sikerrel.

Mi jól körülhatárolt dolgokat szeretnénk a családban: felelősségeket, feladatokat, időbeosztást, térhasználatot. Mint a térképen a hegyláncok és alföldek, amelyeket körül lehet rajzolni, meg lehet mérni. Valójában azonban gyakran azt tapasztaljuk, hogy ott élünk a „földtörténet kezdetén”, amikor még minden képlékeny, születőben lévő anyag: a személyiségek formálódnak, az érzelmek hullámzanak, még az egészségi állapot is hétről hétre változik egy családon belül.

Talán nincs is olyan család, ahol minden a kezdeti tervek szerint alakul. Ezekben a kisebb irányváltásokban vagy épp egy földrengéssel járó változás után új térképet szeretnénk alkotni. Ekkor esélyünk van új értelmezési kereteket találni, miközben felülemelkedünk korábbi elvárásainkon, szabályainkon, reményeinken. Ez közérthetőbben maga a krízis. Közben persze időnként talajvesztettnek érezzük magunkat, pedig egyvalami nem változik: a család eredendően éltető közeg, a növekedés és fejlődés tere gyermek és felnőtt számára egyaránt.

A rend ezért mindig éppen teremtődik. Akkor érdemes azon vitázni, hogy hová tegye a gyerek vagy urambocsá’ a férj a használt zokniját? Néha igen, máskor nem. Hohó, álljunk csak meg! Itt valaki a következetesség ellen beszél? Korántsem.

Csak éppen arra szeretném ráébreszteni a kedves Olvasót, hogy ne ragadjon le csupán a körülötte lévő tér rendjénél. Olykor az egészet is lássuk, a közös összhangunkat. Mert ebben növekedni nemcsak a gyerekek kiváltsága, hanem annak jele is, hogy a felnőttek is folyamatosan fejlődnek… Vagy nem ez lenne a legfontosabb újévi fogadalmunk?

Forrás: mindigno.hu