Mindannyian elhagytuk az évkezdet fogadkozós lendületét, de
valóban elhagytuk-e azokat a szokásainkat is, amelyeknek búcsút akartunk
mondani pár héttel ezelőtt? Beillesztettük-e a mindennapjaink rendjébe azt,
amire vártunk, vágytunk? Még egy ilyen alkalmatlankodó kérdés, és a kedves
Olvasó nem olvas tovább…
Pedig most nem dorgálás jön. Megígértem, hogy ebben a
számban a rendről írok. A családom szívből nevetett ezen: pont én, aki…?
Merthogy a táska és az íróasztal rendbetételében valóban nem jeleskedem. Amiben
jó vagyok, az az újratervezés, a teendőim és kapcsolataim összhangjának
folyamatos keresése.
A rend: az egyensúly tapasztalata. Bár gyakran eltévesztjük
a házszámot, és úgy gondoljuk: akkor van körülöttem rend, ha pont úgy és annyit
teljesítek, ahogyan és amennyit az a „kis hang” odabenn diktál. Ez olykor
mindennél erősebb – talán az anyánk, talán az anyósunk hangja, összeolvadva a
miénkkel… Azt súgja, akkor vagyok elég jó, akkor vagyok rendben, ha 100%-osan
teljesítek. Főként a háztartásban, mert a statisztikák szerint még mindig a
háztartási szerepünk áll előtérben a házastársi és az anyai helyett.
Így fordulhat elő, hogy önértékelésünk fejvesztetten pattog
a mosógép, a vasalnivalók, a porszívó és a játékosdoboz által behatárolt szűkös
térben. Pedig a rend nem egyedül a lakás rendjét jelenti. Összekapcsolódik vele
az idő és a kapcsolataink rendje is. Mint egy háromszólamú műben: egyik sem
szoríthatja ki a másikat, hiszen akkor oda az összhang.
Tér és idő rendje
A tér rendje önmagában semmit sem ér. Ha nem azért rakunk
rendet, hogy találkozzunk, hanem azért, hogy megfeleljünk bizonyos
elvárásoknak, akkor a rosszabbik részt választottuk. Ha a rendrakás olyan
minőségű és mennyiségű időt emészt föl, amely a gyerekekkel, a párunkkal való
kapcsolatunkat vagy a saját pihenésünket szorítja ki az életünkből, akkor a
katonás rendbe állított könyvek és edények között nem növekedni, hanem csatázni
fogunk a szeretteinkkel. És viszont: ha az idő egy részét nem fordítjuk a tér
rendezésére, akkor a felfordulás türelmetlenséghez, veszekedésekhez vezet. A
rendetlenség éppen úgy a kapcsolataink növekedését szorítja ki az időből, mint
a folytonos pakolás.
Tér és idő rendje tehát szorosan összekapcsolódik. Emlékszem
azokra a családműhelyes alkalmakra, amikor éves rendet írtunk a részt vevő
anyákkal. Keservesen indult a feladat, hiszen hogyan tervezzen egy anya –
ráadásul egy évre előre…? Azután csak bekerült a naptárba a karácsony (végre
nem három napban, hanem három hétben megfogalmazva), az iskolakezdés egy egész
hónapra vetítve – ám január-februárra senki sem írta be a „beteg gyermek”
programot.
A torokfájós láz úgy lep meg minden családot a tél folyamán,
mint derült égből a villámcsapás. Pedig hát, valljuk be, pont annyira
törvényszerű, hogy a gyermekeink az év elején kisebb-nagyobb nyavalyákkal
otthon maradnak, mint az, hogy nyáron gyorsan jön a zivatar. Azt nem tudjuk,
hogy mikor, de hogy jön, az fix. A vírusos időszakokra jellemző, hogy felborul
a lakásunk rendje, és kezdődik a mentegetőzés: egymás előtt magyarázkodnak
barátok, családtagok (többnyire nők) a felfordult közállapotok miatt; odabent
pedig csöndesen siratjuk köddé váló újévi fogadalmainkat. Önbecsülésünket azzal
akarjuk visszaszerezni, hogy magyarázzuk a bizonyítványunkat, hiszen nálunk,
Magyarországon ez az egyik sarokpontja a női önértékelésnek: mennyire van rend
„odakint”.
Nem gondolom, hogy beteg gyerek mellett bárkinek túl sok
energiája maradna a pakolászásra. De azt tapasztalom, hogy a rendetlenséget
vállalni, elfogadni, a hangsúlyt odabent is áthelyezni csak kevesen tudják: a
„kis hang” belül hangosabb, mint a saját, személyes összhangunk. Vajon milyen
lehet a gyerekeinknek hallani, ahogy a felfordulás miatt mentegetőzünk mások
előtt? Pedig egészen addig azt gondolták, hogy jó szívvel és örömmel ápoljuk
őket. Akkor eltér, amit érzünk, és amit mondunk? Ezzel egy újabb nagy rendetlenségforráshoz
érkeztünk: elszakad egymástól a külső és a belső rend; nem keressük már a ránk
jellemző személyes összhangot.
A rend: folyamatos alkotás
Amikor elveszítjük a belső iránytűnket, sokkal szívesebben
olvasunk tucatszám tippeket adó könyveket a „nagytakarítás gyorsan, hatékonyan”
témában. Ez látványosabb eredményekkel kecsegtet, mint hogy kicsit magunkba
szálljunk: szűkebb ösvényekre, járatlan utakra térjünk, és új erőforrásokra
leljünk.
A neves pszichológus-tanatológus, Polcz Alaine az írásaiban
időről időre foglalkozott a rend és rendetlenség kérdésével is. Az ő szemlélete
lényeges támpontokat ad a külső és belső rendet keresőknek, azoknak, akik ezt a
két területet nem a külső normákhoz igazított és mások által minősített
teljesítmény, hanem a legjobb értelemben vett közösségi-emberi kiteljesedés
mentén szeretnék összhangba hozni. Számára is fontosak a hagyományok, de csak
addig, amíg összekötnek, nem pedig akkor, ha gúzsba kötnek.
Azt értettem meg az ő gondolatai mentén, hogy a rend
„folyamatban” van. Éppen most történik. Nem végeredmény, hanem inkább
folyamatos alkotás. Kell hozzá találékonyság, rugalmasság, hiszen állandóan
előre nem látható dolgok kerülnek be az időbe-térbe. Kell hozzá belső
szabadság: hogy merjünk ellentmondani annak a „kis hangnak”, amely talán
nemzedékek óta diktálja, mit kell, hogy kell, mikor kell. Hogy meg tudjunk
különböztetni lényegi és formai rendet: hol erre, hol arra van inkább szükség
és lehetőség. A selejtezés pont annyira fontos, mint a gyors rendrakás – csak tudjuk,
mikor minek van itt az ideje.
Rendteremtő szemlélet
A nyelvünk is segítségünkre siet: „rendet teremt”. A külső
és belső rend, illetve a kettő összhangja valójában egy teremtő folyamat.
Érdemes legalább minden hetedik napon – egy kicsit föntről – rátekinteni és
eltöprengeni azon, hogy hová, merre tartok, mik fontosak, miért fontosak. Ha
ezt megengedjük magunknak, biztosabb lesz az igen és a nem. Rájövünk
lassanként, hogy a mi kis családi univerzumunk a saját belső törvényei mentén
működik, és nem az a cél, hogy olyanok legyünk, mint X vagy Y, hanem hogy
egymással legyünk egyre inkább a saját legjobb önmagunk.
A teremtő szemléletben a növekedésen van a hangsúly. Nem
máról holnapra várunk el egy előre megadott végeredményt, hanem időtávlatban
tervezünk. Az eredmény maga a folyamat, ahogyan mi belekapcsolódunk: szabadon a
folyamatos változásra. Valahogy egyszerre tudunk alkotó, alakító és
alkalmazkodó módon jelen lenni, részévé válni a családunk életének, ahelyett
hogy felülről diktálnánk vagy alulról kiszolgálnánk. Úgy is fogalmazhatnánk: a
helyünkön vagyunk – nem szorulunk arra, hogy kívül keressük a visszaigazolást.
Sem parancsolgatás, sem mentegetőzés, sem önsajnálat nem vet árnyékot az
egymással való kapcsolatainkra.
A rendteremtés igazából akkor örömteli, akkor életadó, ha
folyamatosan keressük és újraalkotjuk a választ: Mire föl vagyunk mi együtt a
családunkban? Mi értelme van ennek? Vagy még inkább: mi milyen értelmet adunk
ennek, kicsik és nagyok együtt? A legtöbb szülő végül eljut arra a felismerésre,
hogy a lényeg nem az, hogy az eredeti tervek megvalósuljanak, és az öröklött
szabályok érvényesüljenek.
Szüntelen újratervezés
Családban élni annyit tesz, mint folyamatos mozgásban lenni.
Szülőként állandóságot szeretnénk biztosítani a gyermekeinknek – változó
sikerrel. A gyerekek cserébe számunkra állandó változást biztosítanak –
folyamatos sikerrel.
Mi jól körülhatárolt dolgokat szeretnénk a családban:
felelősségeket, feladatokat, időbeosztást, térhasználatot. Mint a térképen a
hegyláncok és alföldek, amelyeket körül lehet rajzolni, meg lehet mérni.
Valójában azonban gyakran azt tapasztaljuk, hogy ott élünk a „földtörténet
kezdetén”, amikor még minden képlékeny, születőben lévő anyag: a személyiségek
formálódnak, az érzelmek hullámzanak, még az egészségi állapot is hétről hétre
változik egy családon belül.
Talán nincs is olyan család, ahol minden a kezdeti tervek
szerint alakul. Ezekben a kisebb irányváltásokban vagy épp egy földrengéssel
járó változás után új térképet szeretnénk alkotni. Ekkor esélyünk van új
értelmezési kereteket találni, miközben felülemelkedünk korábbi elvárásainkon,
szabályainkon, reményeinken. Ez közérthetőbben maga a krízis. Közben persze
időnként talajvesztettnek érezzük magunkat, pedig egyvalami nem változik: a
család eredendően éltető közeg, a növekedés és fejlődés tere gyermek és felnőtt
számára egyaránt.
A rend ezért mindig éppen teremtődik. Akkor érdemes azon
vitázni, hogy hová tegye a gyerek vagy urambocsá’ a férj a használt zokniját?
Néha igen, máskor nem. Hohó, álljunk csak meg! Itt valaki a következetesség
ellen beszél? Korántsem.
Csak éppen arra szeretném ráébreszteni a kedves Olvasót,
hogy ne ragadjon le csupán a körülötte lévő tér rendjénél. Olykor az egészet is
lássuk, a közös összhangunkat. Mert ebben növekedni nemcsak a gyerekek
kiváltsága, hanem annak jele is, hogy a felnőttek is folyamatosan fejlődnek…
Vagy nem ez lenne a legfontosabb újévi fogadalmunk?
Forrás: mindigno.hu
0 Megjegyzések