Ezt a rejtélyes inka várat állítólag harmincezer munkás hetven év alatt építette fel, de egy krónikás sem ad kielégítő magyarázatot arra, hogy milyen módszerrel, milyen technológiával emelték helyükre az irdatlan tömegű köveket. Fedezzük fel az inka világ egyik csodáját és illesszük bele a történelmi rejtélyek sorába, rátapintva a nyilvánvaló párhuzamokra a többi hasonló kultúrával. 

Peruban járunk, az Inka Birodalom egykori fővárosa, a „világ köldöke”, azaz Cuzco mellett, ahol több száz tonnás kövekből építettek lélegzetelállító erődöt az inkák. A fejtörést azonban az okozza, hogy nem tudunk elfogadható magyarázattal szolgálni az emberfeletti teljesítményükre.

V. W. von Hagen : Az inkák birodalma című könyvében Sacsayhuamanról a következőképpen vélekedik: „e roppant sziklatömegek bámulatba ejtenek; Stonehenge elhalványul mellette, Agamemnon sírja Argoszban semmiség hozzá képest, s még Agrigentum ciklopszi fala sem állja meg az összehasonlítást Sacsahuamán várával.”

Ez az építmény gigantikus méretű. Olyannyira, hogy legjobb tudomásunk szerint ez volt a valaha emelt legnagyobb inka épületkomplexum. Elég csak azt megemlíteni, hogy háromszoros bástyasorának csupán egyetlen sarokköve eléri a nyolc méteres magasságot és az öt méteres szélességet. A helyenként teraszosan elhelyezett falakat átlagosan 50 tonnás tömbök alkotják, de találunk köztük sokkal nagyobb példányokat is. Egyes sarokkövek tömege eléri a 360 tonnát. Vajon, hogyan faragták ki őket? Hogyan cipelték a helyszínre és miként illesztették e monstrumokat helyükre az ősi építők?


Találunk olyan dokumentumokat, melyek leírják, hogy több ezer embert fogtak a kövek elé, akik kötelek és mindenféle, emberi erőt igénylő eszközök segítségével húzogatták odébb a kolosszális kőtömböket. Hova is? Egy „dombra”, amely kb. 3300 méteres magasságban található. A kövekből nem akármilyen építményt rittyentettek, mivel szinte labirintusszerűen rendezték el azokat, ily módon egy falrendszer lett a végeredmény. Ebből arra következtetnek a régészek, hogy ez egy erőd lehetett. Ez azonban még nem a teljes kép.

Kétségtelenül állíthatjuk, hogy a Napistent imádó inkák egy ilyen kulcsfontosságú alkotást rituális okkal emeltek. Miért vagyunk ebben ennyire biztosak? Mert a falrendszer egy Nap-templomot is magában foglalt, vagy talán inkább védett? Mindenesetre a név sokat elárul, amely magyarul annyit tesz: a „Nap Háza”.

Az Inka Birodalom a világ egyik legnagyobb kiterjedésű és legrejtélyesebb civilizációja. Eredeti nevének fordítása a Négy Világtáj Országa volt. Legnagyobb kiterjedésében az Andok hegység csaknem egészét magában foglalta: Ecuador, Kolumbia, Bolívia, Argentína, Peru és Chile jelentős területei tartoztak hozzá. Mind kulturális, mind katonai, mind gazdasági, mind politikai, mind spirituális aspektusában az inka tőkultúra uralta Dél-Amerikát, amely nem összetévesztendő a 12. századi őslakosok által alapított civilizációval, melynek háromszáz éves történelme során 18 inka uralkodott. Az utolsó inka, Atahualpa volt, aki testvérével Huáscarral osztozott a hatalmon. Az egykori dicsőségnek végül egy polgárháború, majd a spanyol konkvisztádorok 1532-es megjelenése vetett véget. De jó okunk van feltételezni, hogy ezt az Inka Birodalmat megelőzte egy proto-kultúra, melyről viszont jóval kevesebb információval rendelkezünk, mint utódjáról.

Az inkák világképét eminens módon példázza, hogy királyukat a „Nap gyermekének” nevezték.

Ő volt a Sapa Inka (Nap fia), a legfőbb uralkodó, aki a Napistent testesítette meg, illetve képviselte a Földön. Vegyük észre a tagadhatatlan kulturális-vallási párhuzamokat az inkák és az egyiptomiak között.

Bármily meglepő, kézzelfogható összefüggéseket találhatunk a kínai és az inka kultúra között is.

Tudjuk, hogy a Kínai Birodalom alapfilozófiája szerint az Égi Rend földi mását hivatott megvalósítani. A kínai császár éppen úgy az Ég Fia volt, mint az Inka. Ráadásul a császároknak a „mennyei oltáron” kellett szertartásokat elvégeznie, miként az Inkának is. Ma a nagyvilágban kevés mennyei oltárt találunk: az egyiket Peking és Hszián városában, a másikat Cuzco felett Sacsayhuaman erődítményében.

Mint azt Stonehenge, a gízai piramisok és sok más megalitikus csoda esetében sajnos megszokhattuk, Sacsayhuaman hatalmas köveit a későbbi hódítók előszeretettel használták kőforrásként saját házaik és palotáik építésére, tehát részben elhordták saját építkezéseikhez.

De míg a spanyol bevándorlók házai omladoznak, kivált a földrengések hatására, ugyanez sokkal kevésbé mondható el Sacsayhuamanról, amely még napjainkban is büszkén magasodik a város fölé. Azon pedig aligha lepődünk meg, hogy formára vágott kövei között nincsen semmilyen habarcs, merthogy mindenféle kötőanyag nélkül illesztették egymáshoz a kőtömböket, s tették ezt olyan mesteri precizitással, hogy ennyi év távlatából egy késpengét sem tudnánk betuszkolni a kövek közé.

A műemlékvédelem csak eme rombolások után érte el azt a fokot, hogy 1983-ban a Világörökség részének nyilvánította Sacsayhuaman falkomplexumát.