Hajrá, magyarok! – a játszótér mászókáin csüngtünk, és ezt kiabáltuk. Jó hangosan, mert a másikon meg a románok zúgták: Hai românii! Sepsiszentgyörgyi lakónegyed, a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején.
Mi voltunk a kicsik, a nagyok meg fociztak. Magyarok a románok ellen. Később mi játszottunk, ugyanígy, magyarok a románok ellen, ez volt a természetes. Ők beszéltek magyarul, mi is románul. Ellenfelek voltunk, minden, ami a meccsbe belefér – utána meg néha együtt lógtunk. Különösebben nem boncolgattuk a magyar–román együttélés megannyi dilemmáját: tudomásul vettük, hogy különbözőek vagyunk, semmi elítélendőt nem láttunk abban, így, utólag visszagondolva talán azt is mondhatnám, valahol tudat alatt elfogadtuk egymás nemzeti büszkeségét, és tiszteletben tartottuk azt.
Kolozsvár, kétezres évek, tizenhatos bentlakás, tíz emelettel. Magyar–román szakos bölcsészhallgatóként állok sorba. Négy románnal kell együtt laknom, derül ki hamarosan, egyikük Beszterce közeli faluból érkezik, piros-sárga-kék dzsekit visel.
Egy hétig barátaimnál laktam, amikor hazatértem, kíváncsian, örömmel fogadtak. A kabátról kiderült: nem hivalkodásból, túlcsorduló nemzeti érzésből viselte – az az egy volt neki, sokgyermekes családból származott, ösztöndíjakból élt, segélyként kapta. Együtt laktunk, néhány helyre együtt is mentünk, de társaságunk más volt, Kolozsváron megvoltak a magyar helyek. Boncolgattuk a magyar–román együttélés megannyi dilemmáját, az erdélyiséget, tudomásul vettük, különbözőek vagyunk, elfogadtuk egymást. Nem ünnepeltek velünk március 15-én, mint ahogy mi sem tettük azt december elsején – de tisztelték megemlékezésünket, nem lobogtattak orrunk előtt piros-sárga-kék zászlót.
Nincs e két történetben semmi rendkívüli. Többszázados érték Erdélyben a tolerancia, a nemzetek békés együttélése, a kölcsönös tisztelet. Olyannyira természetes mindez, hogy szinte beszélni sem kell róla, érti, tudja mindenki.
Üzenjük ezért mindazoknak, akik obskúrus célokból provokálnak, szítják, élesztik a gyűlölet lángját Kovásznán, Sepsiszentgyörgyön vagy éppen Kolozsváron: ne fáradozzanak. Mi, erdélyi magyarok és románok bölcsebbek vagyunk annál, semhogy etnikai konfliktusokba rángassanak bennünket. Mert míg mások jó esetben tanulják a toleranciát, mi ebben a szellemben nevelkedtünk.
Farcádi Botond
Háromszék
Mi voltunk a kicsik, a nagyok meg fociztak. Magyarok a románok ellen. Később mi játszottunk, ugyanígy, magyarok a románok ellen, ez volt a természetes. Ők beszéltek magyarul, mi is románul. Ellenfelek voltunk, minden, ami a meccsbe belefér – utána meg néha együtt lógtunk. Különösebben nem boncolgattuk a magyar–román együttélés megannyi dilemmáját: tudomásul vettük, hogy különbözőek vagyunk, semmi elítélendőt nem láttunk abban, így, utólag visszagondolva talán azt is mondhatnám, valahol tudat alatt elfogadtuk egymás nemzeti büszkeségét, és tiszteletben tartottuk azt.
Kolozsvár, kétezres évek, tizenhatos bentlakás, tíz emelettel. Magyar–román szakos bölcsészhallgatóként állok sorba. Négy románnal kell együtt laknom, derül ki hamarosan, egyikük Beszterce közeli faluból érkezik, piros-sárga-kék dzsekit visel.
Egy hétig barátaimnál laktam, amikor hazatértem, kíváncsian, örömmel fogadtak. A kabátról kiderült: nem hivalkodásból, túlcsorduló nemzeti érzésből viselte – az az egy volt neki, sokgyermekes családból származott, ösztöndíjakból élt, segélyként kapta. Együtt laktunk, néhány helyre együtt is mentünk, de társaságunk más volt, Kolozsváron megvoltak a magyar helyek. Boncolgattuk a magyar–román együttélés megannyi dilemmáját, az erdélyiséget, tudomásul vettük, különbözőek vagyunk, elfogadtuk egymást. Nem ünnepeltek velünk március 15-én, mint ahogy mi sem tettük azt december elsején – de tisztelték megemlékezésünket, nem lobogtattak orrunk előtt piros-sárga-kék zászlót.
Nincs e két történetben semmi rendkívüli. Többszázados érték Erdélyben a tolerancia, a nemzetek békés együttélése, a kölcsönös tisztelet. Olyannyira természetes mindez, hogy szinte beszélni sem kell róla, érti, tudja mindenki.
Üzenjük ezért mindazoknak, akik obskúrus célokból provokálnak, szítják, élesztik a gyűlölet lángját Kovásznán, Sepsiszentgyörgyön vagy éppen Kolozsváron: ne fáradozzanak. Mi, erdélyi magyarok és románok bölcsebbek vagyunk annál, semhogy etnikai konfliktusokba rángassanak bennünket. Mert míg mások jó esetben tanulják a toleranciát, mi ebben a szellemben nevelkedtünk.
Farcádi Botond
Háromszék
0 Megjegyzések