A történettudomány elfogultságain, a szándékosan meghamisított, démonizált hun vezér képén és az egyéni értelmezéseken túl létezik Atilla király valódi mivolta. Vegyük számba a fellelhető valamennyi történelmi és spirituális kútfőt, miközben a megismerés őszinte szándéka vezérel bennünket! Arra most külön nem térek ki, hogy szerintem miért írják át rendszeresen, teljesen elfogultan a történelmet az aktuális hatalmak. Erre mindenkinek egyénileg kell rájönnie. 

A történelem valóban egy színpad, amelyet nézve egy képzelt világba csöppenünk. Atilla akkoriban lépett az európai történelem színpadára, amikor a Római Birodalom megérett a leváltásra. Ez a hanyatlás korszaka volt, s Atilla mint végrehajtó, mint a Sors küldötte nyilvánvalóan szerepet játszott ebben. Ebből az következik, hogy Atillát nem mindenki szerette, sőt kijelenthetjük, hogy egyesek kifejezetten gyűlölték. Olyannyira így volt ez, hogy Atillát a testvérgyilkosság vádjával illették.

(Ezzel szemben, amíg Buda élt, Atilla megosztotta vele hatalmát.)
A germán mondák sokkal árnyaltabb leírást adnak Atilláról. Ekképpen Etzel a Nibelung-énekben, valamint Atli a Völsunga Sagában és az Edda-énekekben nemes és nagylelkű szövetségesként kerül bemutatásra.

A hunok viszont istenítették és tisztelték a bölcs Atillát, mivel a szent királyuknak tartották, akinek olyan társadalmat sikerült felépítenie, ahol rend, jólét uralkodott és nem elsősorban az ő személye. Természetesen az ő karizmatikus erejére szükség volt mindezek fenntartásához, de Atilla nem önmagát tolta előtérbe, hanem egy eszmét, egy küldetést képviselt. Ezért létezik a mitikus Atilla-alak. A nép ajkán keletkezett igaz szó túlélte az évszázadokat, s idővel bekerült néhány krónikába is, melyek ellentmondani látszanak más korabeli dokumentumoknak. Például Jordanes történetíró állításainak, aki soha nem találkozott Atillával, mivel halála után született.

Atilláról az a torzított kép él ma sokakban, hogy ő volt „Isten ostora”, aki büntetni érkezett. De aki ezt helyesen értelmezi, tudja, hogy nem az ostort kell barbársággal vádolni, ha lesújt, miként nem az ostorozót, aki lesújt, s nem Istent, aki küldi. Ehelyett önmagunkba kéne nézni, akiben az ostorozás oka és miértje található, szerintem.

Az isteni igazságszolgáltatás letéteményese volt Atilla, s nem egy barbár horda zsarnok vezére. Mi sem példázza ezt jobban, mint hogy a védtelen Rómát sem dúlta fel, amikor pedig a lehetőség felkínálta magát. Atilla nem használta ki a győzelmét, azaz meg tudott állni. Eleve Rómáig sem véletlenül ment el: hadjáratainak oka valószínűleg az önmagából kifordított keresztény egyház irányította Róma válsága volt. De erre a kérdésre még visszatérünk.

Sajnálatos tény, de egyes történészi körökben szokás mellőzni és kigúnyolni például Priszkosz rétor állításait, holott ha valaki, akkor ő a görög követség tagjaként első kézből kapja az információkat. Priszkosz (Priscus) II. Theodosius 448-ban a hunokhoz küldött, Maximosz által vezetett küldöttségnek volt a tagja. Ő árulja el azt is, hogy kik a hunok és milyen nyelven beszélnek. Antonio Bonfini szerint is a hunok szkíták voltak.

Tőle tudjuk például, hogy a hunok szkíták, miként nyelvük is szkíta – ez az a mondat, amivel sok történész a nem korabeli szerzőkre hivatkozva szembeszáll. De ugyanez a helyzet a hun-magyar, sőt a hun-avar-magyar viszonyokkal kapcsolatban, amelyek szintén elfogadhatatlanok a mai történészet egy részének szemében.

Mielőtt a hazabeszélés és az elfogultság vádja felmerülne, jegyezzük meg, hogy számos külföldi forrás a magyar királyt a hunok királyának tartja. Például: Henrik német császár Hunnorum ellen vezette a seregét, 1113-ban II. Bélát rex Hunnorumnak hívták. De bárki utánanézhet és találhat hasonló dokumentumokat.

A bizánci történetíró leírásából kiderült, mennyire csodálta Atillát alázatossága és egyszerűsége miatt. Atilláról a szem- és fültanútól megtudhatjuk, hogy mértéktartó életet élt. Atilla serlege fából készült, míg vendégeinek kupái ezüstből és aranyból. Ruhája egyszerű volt és tiszta. Öltözete puritán volt, nélkülözte a kirívó nemesfémdíszítést.

Ami az életszínvonalat és a hunok barátságosságát illeti, Priszkosz beszámol a találkozásáról egy keletrómai fogollyal, aki már annyira hozzászokott a hunok életéhez, hogy egyáltalán nem kívánt hazatérni régi hazájába.

Visszatérve a hun vezérre, Atilla mindig is tisztában volt abbéli küldetésével, hogy az Isteni Akaratot szolgálja. Atilla rendelkezett olyan természetfeletti képességekkel, amelyek révén rendszeresen informálódhatott az Isteni Akaratról. Ne felejtsük el, hogy Atilla táltosi kvalitásokkal bírt, amelyek képessé tették őt a szakrális küldetésére. Mi volt ez a küldetés?

A magyar küldetéstudat lényege a magyarság Istennel kialakított kapcsolata: a magyarság úgy tűnik fel, mint az Égi Igazság végrehajtója. Ez egy különleges szolgálat, amelynek a legnagyobb terhe a mindenkori szakrális fejedelemre/királyra hárul, de az egész nép osztozik a nagy küldetésben. E hagyomány szerint Róma előtt maga Isten nyilatkoztatja ki akaratát küldöttein keresztül Atillának, aki meghajlik szándéka előtt és visszavonul.

Más források a pápa nagyszerű égi támogatottságának tudják be, hogy Atilla meghátrált. Ezek a beszámolók leírják, hogy a hun vezér egy kardot forgató, lebegő emberalakot pillantott meg, aki kvázi megfenyegette a hun vezért. Ezt veszik át a későbbi krónikák. Kivétel ez alól a Varsói Krónika, amely szerint előző éjszaka álmában jelenik meg egy Angyal Atillának és Krisztus nevében utasítja a visszavonulásra, s jutalmul megígéri, hogy eljön majd az idő, amikor egyik utóda örökké tartó koronát nyer ajándékba.

Micsoda ellentmondás áll fenn a gyűlöletes, félelem ittas nyugati és a tradicionális-szakrális vélemények és életlátások között!

Nos, ha tárgyilagosak vagyunk, akkor látjuk, hogy Atilla képviseli a keresztény értékeket mind a birodalmi politikájában, mind a külpolitikájában. Sem Bizánc, sem Róma vezetői nem keresztények a szónak a valódi értelmében. Nézzük meg, mit meg nem tesznek a hatalomért, milyen laza erkölcsűek és kapzsik. Nem így Atilla, aki nem csak vallásában (napkeresztény, szkíta keresztény), hanem tetteiben is gyakorolja az alázatot az isteni akarat előtt és feleslegesen nem ont vért.

Atilla az ősi szkíta-hun hagyaték és szakrális hagyomány őrzője volt, ezen kívül beavatott és király, akinek a munkássága nem ér véget a halálával. Az ősi magyarság mindig is hitt Atilla visszatérésében és halhatatlanságában.

Atilla portréját tehát lehetetlen valósághűen megrajzolni, ha életének egyik legjelesebb pillanatát és tettét nem értékeljük helyesen. Atilla nem meghátrált egy ember (pápa) előtt, hanem alázatosan meghajolt az isteni akarat előtt és elvonult Róma falai alól.

Atilla tette lehetne akár a jelennek szóló üzenet is: egy hatalmas, erős személyiség, aki nem él vissza helyzetével, a sors adta előnyeivel, nem rabol ki másokat, hanem teljesíti a feladatát.

Újabb érdekes kérdés, hogy Atillának megvolt az avatottsága ahhoz, hogy felfogja, megértse és teljesítse az Ég kérését.

Ezek után nem kérdés sem Atilla kiválasztottsága, sem a magyarság feladata a történelemben, amelyet nem szavakban, hanem tettekben mérnek. Ez adjon erőt mindenkoron nekünk!

Forrás: napút/Száraz György
Kép: Attila lakomája. Than Mór (1828-1899) festménye
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest.