Gondolatfoszlányok törik meg
A fejemben meghúzódó csend rónaságát,
Halk suttogások a néma csöndben
Zokogják szívembe hazám árvaságát.

Anyaként érzem magamban a fájdalmat,
Elszakított, haza nem térő völgyek után,
Hegycsúcsok, ormok idegen országnak ragyognak,
Ütve, verve kezelik őket, bosszúval, végtelen mostohán.

Nem nyugodt az álmom soha,
Ismerve a végtelen ítéletek hosszú sorát,
Végigsimítom könnyes szemmel
A délvidéki összes búzakalászt.

Erdély fenyveseit
Könnyemmel öntözöm,
Hajtsanak, nyíljanak,
A jövendő nekik főhajtva köszönjön.

Vigyenek hírt,
Felnövő nemzedék hajtásait óvva,
Magyar vért
Az idegen fákba oltva.

Nem boldog a szülő,
S nem boldog a gyermek,
Sorsuk egymásnak feszülő,
Vérükben kegyetlen küzdelmek.

Álmaikban lehet egy csupán
A lüktető érzés, mely egy szívből dobban,
Verje meg az Isten az összes elátkozott kezet,
Mely kettészakította őket Trianonban!