Egyed hazafelé baktatott, lépteinek zaja visszhangot vert a szokatlanul kihalt utca falai között. Maga mögött hagyta a napot, melyre régóta oly nagy izgalommal várt, s nem történt semmi érdemleges. Kedvetlenül nézte az épületek szürke oldalát és úgy tűnt számára, mintha a falak közelebb lennének egymáshoz a szokottnál
A szemközti kereszteződésből egy teherautó fordult az utcába és csigalassúsággal közeledett, a fiú mind szűkebb térben érezte magát. Az autó alig fért el a házak között, s egyre gyorsított. Egyed meg akart fordulni és elfutni, de lába, mintha földbe gyökerezett volna, nem engedelmeskedett. Gyomrát összeszorította a félelem, rámeredt a megállíthatatlanul közeledő jármű sötét szélvédőjére…
És ekkor megszólalt a csengő. A vekker recsegő hangja széttépte az álmot. Egyed erőteljeset csapott az ébresztőórára, majd párnájába fúrta orrát és mélyet sóhajtott. Ahogy kifújta a levegőt, érezte a párás forróságot, mely elöntötte arcát.Oldalt fordította fejét és a falra meredt. A héten már másodszor volt rémálma és ez nyugtalanította, azonban mégsem annyira, mint az, hogy az a bizonyos régóta várt nap még előtte áll.
Két héttel azelőtt adta be kitöltött feladatlapját egy történelmi versenyre és már látta magát, amint átveszi az első helyezettnek járó díjat.Édesanyja büszkén mosolygó arca úszott a szeme elé és ő visszamosolygott rá. Órájára pillantott. Sietnie kell, ha nem akar elkésni éppen aznap.
Lassan kikászálódott a finom, puha ágybólés belebújt papucsába. Kiment a fürdőszobába, megfogta kék fogkeféjét és figyelte, hogyan kígyózik rá a fehér paszta. Mikor végzett, belebújt kopott farmerjába, melyen mintha nőtt volna a tegnapi lyuk, felhúzta selymes zöld pólóját és fekete, fűzős cipőjét. Hátára vette táskáját, majd kilépett az utcára és szapora léptekkel indult az iskola felé.
Mikor beért, a portás furcsán mosolygott az üveg mögött. Egyed befordult a jobbra nyíló folyosóra a tantermet keresve.
Ekkor megszólalt a csengő.
„Ennyire elkéstem volna?” – gondolta.
Újra csengettek.
A fiú kinyitotta a szemét. Az ajtócsengő harmadszor is megszólalt.
Zakatoló szívvel kiugrott az ágyból, az ajtóhoz rohant és feltépte.
- Jó reggelt! – köszönt a postás.
- Jó reggelt! – motgyogta Egyed, kezdett rájönni, hogy hol van.
- Ajánlott levél érkezett az édesanyjának, átveszi?
- Hogyne, persze – a fiú megfogta a tollat, melyet a postás felé nyújtott és még mindig kábán odafirkantotta a nevét.
- Köszönöm – a nagydarab ember kedves mosolyt eresztett meg felé - , legalább ezért sem kell a postára menni!
Egyed bágyadtan viszonozta a mosolyt és megfogta az ajtókilincset.
- Viszontlátásra, jobbulást fiam!
Az ajtó becsukódott, a fiú pedig a nappaliba rohant, lecsapta a levelet az asztalra és a faliórára nézett. Az 8 óra, 5 percet mutatott.
- 5 perce az órán kellene lennem! – motyogta kétségbeesetten.
A fürdőszobába rohant és türelmetlenül bámulta a kék fogkefére kígyózó krémet. Mikor végzett, belebújt koptt farmerjába, felhúzta selymes zöld pólóját és fekete, fűzős cipőjét. Hátára vette táskáját és belenézett a tükörbe, hogy megbizonyosodjon, ébren van e. Úgy látta igen, azonban szöget ütött a fejében: mi van, ha mégsem? Orrát mintha hegyesebbnek látta volna a szokottnál, arcszíne is furcsa volt. Ekkor észbe kapott és az ajtó felé rohant, nehogy a második órát is lekésse.
Kilépett az utcára és szapora léptekkel megindult az iskola felé.
A szemközti kereszteződésből egy teherautó fordult az utcába, s elhaladt mellette. A fiúnak összeszorult a gyomra. Utána nézett, majd megrázta a fejét.
Mikor beért, a portás gúnyosan mosolygott rá, Egyed nem vett róla tudomást és elvegyült a folyosón nyüzygő gyerekek között.
Mikor megtalálta a tantermet, fáradtan zuttyant le az egyik székre. Nem csodálkozott rajta, hogy reggel visszaaludt, hiszen késő éjjelig álmatlanul forgolódott az ágyában.
Néhány osztálytársa izgatottan tudakolt, mi történt vele.
- Elaludtam, azt hiszem… - felelte zavartan.
Nagy részük megelégedett a válasszal, egy lány nézett csak rá furcsán, azonban ő sem szólt.
Ekkor megszólalt a csengő és betrappolt a terembe a tanár. A szokásos tisztelgés után az asszony belekezdett mondókájába, a fiú azonban nem tudott odafigyelni, egyre-másra a díjkiosztó járt a fejében.
Hosszú idő elteltével a tanár hangnemet váltott és így szólt:
- Ó, mielőtt még elfelejteném, a történelmi verseny díjkiosztója elmarad!
Egyed rámeredt.
- A díjakat az osztálytermekben adjuk át. Ebben az osztályban van a második helyezett – mutatott Egyedre. – Itt a díjad – mondta, azzal a kezébe nyomott egy F2 feiratú, ezüst színű érmet.
- Köszönöm – mondta csalódottan a fiú. Őszintén, nem így képzelte el az ünnepélyes díjkiosztást és a helyezést sem.
Ekkor megszólalt a csengő.
A padlón csikorgó széklábak zaja széttépte a tanár óriásira nőtt képét. Egyed karjára hanyatlott fővel ébredt a padon. Felemelte fejét, mindenki készülődött, a táblán az F2 felirat díszelgett. Indulni készülő padtársára nézett.
- Elmarad a díjkiosztó? – kérdezte tőle.
A fiú megvető tekintettel nézett rá.
- Egész órán aludtál? Most lesz az udvaron – felelte.
- És mi az az F2?
- F2-es terem.
Egyed értetlenül nézett.
- Földszint 2, te holdkóros!
A fiú pislogott.
- A jövőhéttől a kémia órák a Földszint 2-es teremben lesznek! – vetette oda, majd a többiek után sietett.
Egyed bágyadtan összepakolt, majd a terembe betóduló újabb diákok áradatán át igyekezett kijutni a folyosóra. Kiballagott az udvarra és leült az odakészített székek egyikére. Arra gondolt, most álmodik e, vagy sem? Mi van, ha valóban elmaradt a díjkiosztó és az volt az álom, amit az osztálytársa mondott, s egyedül ő várja itt lent, miközben mindenki tudja, hogy elmarad. Mi van, ha igazából le sem adta a feladatlapot, csak álmodta, vagy késve adta le, vagy kihagyott egy kérdést, s csak saját figyelmetlensége miatt nem kap majd semmilyen jutalmat. Van egyáltalán értelme annak a jutalomnak? Legnagyobb valószínűség szerint egy vacak fémdarab lesz, amelynek semmi haszna. Mi köze van az ő életének ehhez? Miért olyan fontos ez neki? S mi egyáltalán az ő élete? Lehet, hogy már nem is él, meghalt, mert elütötte élete szűk utcájában az a nagy teherautó.
És ekkor megszólalt a csengő…