Üres vagyok… A csend sem boldogít.
Gonosz madár hallgass! Most ne háboríts!
Tavaszi zajokkal libben hajamon át a szél,
Boldogságot, megnyugvást nekem ő sem ígér.
A tél!
Elmúlt… Vagy mégsem?
Miért érzem minden fájdalmas csontomban?
Miért nem jő a friss meleg,
Hogy gyújtsa lángra kialudt szívemet?
Lelkemet.
Mely halott.
Mely unott.
S mégsem eldobott.
Tépjem ki gyökerét? Mit érne?
Hisz kétoldalú ez az érme,
Reménye,
Hogy begyógyul ez a seb oly csekély,
Oh, csak ne lenne oly cudarul mély!
Lassan beborul az ég.
Felhők mögül a nyugvó Nap
Sápadt fényben ég.
Még.
Nem sokáig már.
Az óhajtott s megunt tavaszt követi a nyár.
A halál…
Béke vár…
Rám talál, körbezár…
Maradnék még!
Kiújult egy szikra!
Kisüt a Nap! Aranyat dobál arcomra,
És csak ülök itt egyedül, kiégve…
Nap! Sugaradért mit adjak cserébe?
Mit vársz tőlem?
Szólj! Kérj bármit!
Szakítsd ki belőlem!
Nekem már úgysem számít!
Könnyen adom. Nekem már semmi nem kell…
Gonosz madár a bokor tövében
Csak énekel! Csak énekel…