Óh, Sors! Hozzád szólok
Elmerengve, tűnődve,
Mélyből kilábalva,
Majd újra alámerülve.

Lelkemben nincs elkeseredés,
Csak egy szelíd fájdalom,
Egy megfoghatatlan érzés.
Nem szenvedés... Csak szánalom.

De a nyugalom oly furcsa,
Mely megérint, átölel,
Mintha magam volnék.
Megszólít, táncra kel.

Az élet nem könnyű.
Néha hiábavaló,
Néha értelmetlen,
Mégis magával ragadó.

A múlt árnyai
Erőltetik a sötétséget.
Rám borulnak a nyomasztó,
S a derűs-homályos képek...

Emlékek... Ti vagytok,
Kik fenntartjátok a reményt,
De sokszor a fájdalom
Felőrli ezt a drága fényt.

Élni szeretnék. Szeretem a létet,
A szerelmet, szerelmemet,
S az Ő szerelmét...
Mely örökké éltet.

Nem veszhet el soha
Az egyetlen, az örök,
Az igaz érzelem,
Felfoghatatlan öröm!

Élni akarok! Talán a jövőért...
Óh, Sors! Ne kérdezd, miért!
Csak engedj át engem
Gyermekemnek... gyermekemért...