A mai világban már nem James Bond-utánzatok kezében van az információk sorsa, hanem monitor mögött ülő elemzők kémkednek gyanúsítottak után. Mutatunk egy játékot, ami egyáltalán nem játék.
Minden kezdet nehéz, de a Cégnél kifejezetten még olyanabb. Három halottja és legalább öt sebesültje van annak a robbantásnak, amely Bonton egyik frekventált főterén történt – fájdalmasan időszerű felütés itthon legalább annyira, mint a bolygó több országában. A helyszíni kamerák felvételein a robbantás előtt pár perccel kétségkívül azonosítható a helyszínen egy aktivista, akit hónapokkal korábban ugyanott letartóztattak, mert megtámadott egy rendőrt. Mi, mint kezdő belbiztonsági elemző, adrenalintúltengéssel ülünk az Orwell nevű rendszer előtt, feladatunk minél gyorsabban döntő bizonyítékot találni arra, hogy az említett aktivista áll-e a robbantás hátterében vagy sem.

Ezzel nyit a német Osmotic Studios első játéka, az Orwell, amelynek első epizódját most ingyenesen tölthetjük le Steamről, a történet folytatását tömörítő további epizódokat pedig heti rendszerességgel kaphatjuk meg a vásárlás után.

A most hozzáférhető első epizód (The Clocks were Striking Thirteen) a robbantást követő első nap történetét foglalja magában, végigjátszani nem több fél óránál. Elemzőként gyakorlatilag semmi mást nem kell tennünk, csak utána kell olvasnunk annak, hogy a célszemélyről milyen publikusan hozzáférhető információmorzsák vannak. Közösségimédia-oldalakon, blogokon, kommentekben miket ír magáról, környezetéről, illetve mások miket írnak róla? Hogyan bukkan fel a neve a keresőkben, milyen témákkal kapcsolatban említik?

A fenti információgyűjtés rutinszerű a játék világában, ésolyannyira nem igényel különös hozzáférést, hogy nemcsak internetes kukkolók tettek és tesznek ilyen utánamászást vágyuk tárgya után, hanem gyakorlatilag bárki. Első alapszabályunk tehát: minél kevesebbet osztunk meg magunkról, annál kevésbé vagyunk szem előtt. Második alapszabályunk: minél kevesebbet osztanak meg rólunk barátaink, családtagjaink, iskoláink, munkahelyünk, annál kevésbé vagyunk szem előtt. Ilyenkor vehetjük hasznát a belbiztonsági hozzáféréseknek: valós időben olvashatjuk el azt, hogy a célszemély kivel és mit beszél. A beszerzett információk pedig tovább bővítik az információtengert, amelyből profilozhatunk, valamint a célszemély szociális hálóját is jobban felfedik.



Problémát nem is ezek jelentenek, hanem inkább az, hogy kiszűrjük: melyik információ fontos és melyik nem az. Illetve ha több, egymással ütköző információmorzsához jutunk, mi alapján döntjük el, hogy mi igaz és mi nem? Felügyelőtisztünk ugyanis lelkünkre köti: a mi háttérmunkánk alapozza meg a gyakorlati egységek munkáját, ha egy akció emberek életét menti meg és a főnökség életét nehezítjük meg, ha bedőlünk a téves információknak és jogtalanul törik rá az ajtót egy internet előtt elégedetlenkedő, de teljesen ártalmatlan aktivistára. Mi van akkor azonban, ha kiderül a célszemélyről, hogy antidepresszánsokat szed és nem mindig beszámítható? Orvosi kontrollra érdemes ilyenkor elhívni valakit vagy van-e annyi biztonsági flag már a neve melllett, hogy veszélyesnek ítéljük és inkább a rendőrséget küldjük rá?

Megannyi probléma erkölcsről, megfigyelésről, a magánszféra védelme és a hosszútávú biztonság közti vékony pallóról, civil aktivistákról, rendőri erőszakról, ön- és közvédelemről. Ezeket üti fel az Orwell és legalább ezért hálásnak kell lennünk az Osmoticnak: minél jobban szem előtt vannak ezek a problémák és minél nagyobb a közéleti vita ezekről, annál hamarabb juthatunk közös álláspontra, optimisták szerint legalábbis. A szerkesztőség hozzáteszi: kifejezetten hálás mindenki a Delauney-háromszögelésért is (ez a technika adja a játékban szereplő arcok egyedibb jellegét) és azért a háttérzenéért, amit akár a Deus Ex új részéből is kiemelhettünk volna.