Ha netán a kedves olvasó azt hinné, a „trigger warning”-gal és a „safe place”-szel kimerült az amerikai egyetemi hallgatók (és egyes oktatóik) találékonysága a tökéletes polkorrektség felé vezető úton, téved.
Annak, aki netán nem ismeri e nemes mozgalmakat: a „trigger warning” nem más, mint figyelmeztetés arra, hogy az elhangzandó előadás olyan elemeket tartalmazhat, melyek egyes diákokat érzelmileg megviselhetnek, általában a nőket, a színes bőrűeket vagy a szexuális kisebbségeket. A tanárnak jeleznie kell ezt a diákoknak, bár még jobban teszi, ha egyenesen kihagyja az előadásból. A „safe place” pedig az egyetemen-campusban kialakított olyan biztonságos tér, ahol csakis pozitív hatások érhetik a mimózalelkű diákot. Semmi számonkérés, semmi vita, legfeljebb az Acme hízelgőprogram (igen, ilyen is van. Betáplálod a nevedet, majd a program áradozik neked: Ahmed szép. Ahmed jó. Ahmed legyen a miniszterelnök.) Az új generációs amerikai diákok egy része ugyanis irtózik a vitától, egyáltalán, az ellentmondástól, mert az fölkavarhatja az érzelmeket és lelki sérüléseket okozhat. Az oktatás igenis lehetséges vita nélkül, helyette kellemes párbeszédet lehet folytatni, lehetőleg minél több bólogatással és helyesléssel, hogy a beszélgetőpartnerek elismertek és boldogok lehessenek. Még akkor is, ha oltári baromságokat mondanak egymásnak.

A polkorrektség mindennél fontosabb, meg is védik azt a diákok, ha kell, hisztérikus üvöltés, köpködés, nácizás és fizikai tettlegesség árán is. Azaz polkorrekt módszerekkel.

Még meg sem emésztettük ezeket a remek jelenségeket, máris itt az újabb mozgalom. Tavasszal indult, Seattle-ben, azóta a Yale-ig elgyűrűzött, és ha a Yale magáévá teszi az eszmét, az bizony sokat számít. A mozgalmat a „Dead White Dudes” szóösszetétel tette híressé, amit „halott fehér haveroknak” lehetne fordítani. Mi a lényeg? A színes bőrű, a feminista és a szexuális kisebbségekhez tartozó diákok kifogásolják, hogy a bölcsészkarokon a nyugati kánon szabja meg a tananyagot, melynek alkotói túlnyomórészt halott fehér férfiak, úgymint Arisztotelész, Platón, Vergilius, Dante, Shakespeare, Milton stb., nem pedig fekete, sárga, rézbőrű filozófusok meg írók, vagy nők vagy melegek, szerencsés esetben mindhárom erény megtestesítői. Így a színes bőrű, nem keresztény, nőnemű és a szexuális kisebbségekhez tartozó diákok nem tudnak azonosulni a tanultakkal.

Imigyen indít a seattle-i petíció:

Különbözőek vagyunk, sokféle élettapasztalattal, akiket olyan dolgok alakítottak, mint például a gyarmatosítás, az amerikai és a nyugati imperializmus és a neoliberális politika, és olyan rasszista, társadalmi osztályok szerint diszkrimináló, a heteroszexualitást preferáló, homofób, transzneműfób, queerfób és a fogyatékkal élőket hátrányosan megkülönböztető, nacionalista, xenofób rendszerek nyomtak el, amelyek állandósítják a hódítást, a bennszülöttek lemészárlását és a rendszerszinten meglévő méltánytalanságokat. A világ, amelyben élünk, és az a valóság, amelyben a Seattle University diákjai élnek, igen összetett, és megérdemli a kritikus szemléletű vizsgálódást. A rasszizmussal, szexizmussal, homofóbiával és az elnyomást más módokon megvalósító eljárásokkal szembeni aggodalmaink nem egyéni sérelmek – jóval inkább az egyetem tartja fenn őket, mégpedig szisztematikusan.

Felháborító, hogy például a mai napig is a filozófiaidézetek szerzőinek mindössze 3,6 százaléka nő (Úristen, valaki ezt is kiszámolta!), a rohadt kánon nagyobb becsben tartja azt a fránya Platónt, mint például Cirénei Arétét. Egészen biztosan azért, mert az férfi volt…

Ugyancsak felháborító, hogy nem a híres antik afrikai, indián és maori filozófusokat, eposzírókat és egyéb okosokat oktatják, hanem a fehér hímeket. Hogy nem lehet olvasni a szexuális kisebbségekhez tartozó alkotók műveit – állítják az agyonművelt kölkök, akik azt sem tudják, hogy Shakespeare vagy Oscar Wilde homoszexuális volt, nem beszélve az antik filozófusokról.

Olyan narratívát akarunk hallani, ami nem kizárólagosan fehér – követelőzik egy Mohammad nevű diák. Arról nem beszél, hogy akkor miért nem egy közel-keleti univerzitásra jelentkezett, ahol bizonyára nem Shakespeare az irodalmi kánon csúcsa.

A legelképesztőbbet a Yale Egyetem bölcsészhallgatói produkálták, akik angol irodalmat kívánnak tanulni, lehetőleg Chaucer, Shakespeare, John Donne vagy Milton dominanciája nélkül.

Az ész nagyot koppan, azután elhallgat… Uram, irgalmazz!

A világ meghatározó univerzitásaiban olyan új nemzedékek nevelkednek, hogy nemsokára vissza fogjuk sírni a ’68-asokat…