Európa – legalábbis annak nyugati fele – a női nem számtalan szép és nemes jellemvonása helyett az egyik legsilányabbat tette magáévá: azt, amikor a nő hagyja magát, s akarattalanul engedi, hogy történjen vele, ami történik. Egész pontosan hagyja, hogy a férfi azt tegye vele és úgy uralkodjon rajta, ahogyan csak akar. Európa pedig – vállalt túlzással élve – hagyja, hogy egy másik civilizáció és kultúra azt tegye vele, amit csak akar.
Nyugat-Európa rossz értelemben vált femininné: a „befogadás” kultúráját (de hiszen neve is van: Willkommenskultur) tette magáévá, ami nem más, mint az önfeladás kultúrája, a semmi, az üresség kultúrája.

Nyugat-Európa lelkében már nem akar semmit. Már túl van jón és rosszon. Már csak arra vár, hogy jöjjön valami vagy valaki, s megmondja neki, hogy mi lesz ezután. S a nyugat-európai ember kíváncsi, tágra nyílt szemekkel nézi az újonnan érkezetteket, s azt mondja: „Jé, milyen érdekesek is ezek az emberek!”
A nyugat-európai embernek igazából már csak egyetlen elve maradt az élet vezetéséhez: szeretni kell a másságot, szeretni kell a kisebbségeket, legyen az vallási, etnikai, szexuális vagy bármilyen más. Ostoba vakságában már azt sem veszi észre, hogy éppen ezeket a még meglévő utolsó elveket vagy értékeket zúzná szét az a kultúra, az a vallás, amelyik tömegesen érkezik Európába: az iszlám.

Nyugat-Európa befelé – a „családja”, az európaiak felé – persze kíméletlen és kemény a politikailag korrekt beszéd- és látásmód kikövetelésében. Kigúnyolja és megalázza a közép- és kelet-európaiakat, ha véletlenül nem a „refugees welcome” szellemében beszélnek. Ha nemzettudatról, kereszténységről, hagyományos családmodellről mernek szólni és ezek mellett érvelni. De az újonnan érkezettekkel szemben a végtelenségig toleránsak, megértők, befogadók, szelfiznek velük és alkalmazkodnak hozzájuk. Ha kell, leveszik a kereszteket a falakról, ha kell, megváltoztatják a szokásos európai étrendet az iszlámhívők igényeinek megfelelően, s ha a migránsok a nőinket inzultálják és megerőszakolják, egyszóval ribancoknak nézik őket, akkor mentegetik őket, s arra hivatkoznak, hogy oktatással és neveléssel megváltoztathatók és helyes útra terelhetők. És még talán hisznek is ebben…

Amit Nyugat-Európa művel, elképesztő: az általa vallott legfontosabb elveket, így a nemek közötti egyenlőséget, a női egyenjogúság elvét hagyják a muszlimok által lábbal taposni. A másság tiszteletének végtelenségig feszítésével hagyják, hogy a másság felszámolja az összes többi másságot – és a maga számára teremtsen azonosságot (vagyis megteremtse egyetlen kultúra és vallás uralmát). Ez az ostoba, életképtelen (neo)liberalizmus hagyja, hogy a liberalizmus ellenségei megszüntessék a liberális értékeket, életmódot, amely az európai létmód egyik alapja.

Nyugat-Európa így válik és vált védtelenné. Nem arról van szó, hogy ne lenne ereje megvédeni önmagát az invázióval szemben. Dehogynem lenne! Arról van szó, hogy Nyugat-Európa már nem igazán hiszi, hogy van értelme megvédenie önmagát. „Új impulzusokra” vágyik (lásd Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter vagy Frans Timmermanns európai bizottsági alelnök korábban általam is idézett, idevágó nyilatkozatait), abban bízva, hogy az majd megújítja őt, miközben nem veszi észre, hogy ezzel éppen saját önfelszámolását végzi el – dalolva és önkéntesen.

Európa egyfajta vákuummá vált. Betöltetlen űrré.

Márpedig az úgy van, feleim, hogy a vákuumokat a természeti és társadalmi erők igen gyorsan betöltik. A pangás nem tart sokáig.

A gyenge, erőtlen, céltalan emberről is nagyon hamar felismeri a környezete, hogy ő ilyen: gyenge, erőtlen és céltalan, ezért ezzel az emberrel valamit kezdeni lehet és kell. Uralni lehet, uralkodni kell felette, irányítani lehet; de lehet megalázni, leigázni, elpusztítani is. Attól függő ez, hogy ki és milyen csoport „veti rá” magát először a bávatag áldozatra: esetleg humánusabb, toleránsabb, befogadóbb, vagy ellenkezőleg, kultúrája és vallása elterjesztésében kíméletlen és kegyetlen népesség. Ez ekkor már csak vakszerencse kérdése. Úgy tűnik, Európa esetében a legkevésbé szerencsés forgatókönyv készül: az a népesség, amelyik éppen ráveti magát a védtelenné és céltalanná vált kontinensre, a saját kultúrája és vallása kizárólagos elterjesztésében és normává tételében érdekelt.

De vajon hogyan jutott idáig Nyugat-Európa? Hogyan válhatott az egykoron végtelenül erős kontinens ennyire gyengévé és önpusztítóvá?

Azt hiszem, akkor kezdődött el Nyugat-Európa romlása, amikor elhitte magáról, hogy megvalósult és beteljesedett. Amikor elhitte magáról, hogy immáron elért mindent, amit egy civilizáció elérhet ezen a földön: békét, jólétet, technikai fejlettséget, s ezzel minden civilizációk legjobbikává vált. Ez nagyjából a háború utáni évtizedekben következett be, de akkortájt érte el a csúcspontját, amikor megszűnt a Szovjetunió, felbomlott a kommunista tábor, és a Nyugat kapitalizmusa és demokráciája győzedelmeskedett. Emlékezzünk: ez az a pillanat, amikor az eredetileg japán származású Francis Fukuyama – amerikaibb az amerikaiaknál – úgy érezte, meg kell írnia nagy művét, A történelem vége és az utolsó ember című munkáját. Ma már világos, hogy Fukuyama híres és egyszerre hírhedt munkája nem is csak azért érdekes, mert bődületesen tévedett abban, hogy a történelem véget ér, hanem azért, mert a nyugati ember számára a beteljesedés és végleges megvalósulás érzetét keltette.

És ami a legveszélyesebb: a nyugati politikai, kulturális és gazdasági elit elhitte ezt, s elhitette a polgáraival is, különös tekintettel az Egyesült Államok elitjére és polgáraira. Márpedig a beteljesültség és a megvalósulás érzése az, ami kioltja az energiákat, az életerőt, megszünteti a vitalitást, megszünteti az önvédelmi képességet, s helyette csak egy bámészkodó, rácsodálkozó érdeklődés marad a „másság” iránt.

José Ortega y Gasset ír arról A tömegek lázadásában, hogy a Római Birodalomban – amely meg volt győződve a saját tökéletességéről – már Krisztus után százötven évvel egyre jobban elhatalmasodott az az érzés, hogy sorvadóban, elapadóban van, hanyatlik és lankad a vitalitás; Krisztus után háromszázötven évvel pedig pedig már nem volt elegendő életerős, tehetséges itáliai férfi, akiből centurio lehetett volna, így dalmátokat, majd Duna és Rajna menti barbárokat voltak kénytelenek felfogadni. „Közben meddők lettek az asszonyok, s Itália elnéptelenedett.” Ma Németországban a nők jelentős része már egy gyermeket sem akar.

Ortega a 19. századról azt írja, hogy ez a kor elhitte magáról, hogy elérte a végcélt, beteljesedett minden álma. Ezt a korszakot a két világháború követte…
Oswald Spengler döbbenetes módon már a húszas-harmincas években érzékelte a Nyugat hanyatlását és a másféle – „színes” – civilizációk felől érkező invázió veszélyét. Így írt A döntés évei című művében: „A veszély már az ajtón kopogtat. A színesek nem pacifisták. […] Ők veszik fel a kardot, ha mi letesszük azt. Egykoron féltek a fehérektől, mostanság csak megvetik őket. […] Napjainkban, amikor már ők maguk is hatalmat jelentenek, kiegyenesedik titkokkal telt lelkük – ezt mi sohasem fogjuk megérteni –, és úgy néznek le a fehérekre, mint valami idejétmúlt dologra.”

Nyugat-Európa „hagyja magát”, mert túlságosan is elhitte magáról, hogy nincs már több elvégzendő feladata.

Holott ebből a helyzetből csak egyetlen kitörési pont van: ha felfogja végre Európa, hogy a világtörténelemben soha nincsen semmi befejezve, hogy az emberi és társadalmi problémák nem megoldódnak, csak egymásra rakódnak, háttérbe szorítják, „felülírják” egymást. A világ ma még talán számosabb válsággal küzd, mint valaha; Európa kultúrájára, tudására és nemeslelkűségére nagyobb szükség van – lenne –, mint valaha.

De ehhez nem a Merkel-, Juncker-, illetve Schultz-féle, megkötött kezű és lábú emberek kellenek.

Európa most a probléma maga, pedig – újra! – a megoldás lehetne. Gyűlölhetjük vagy szerethetjük, de nincs máshol helyünk.