Abszurd komédiába illő eset történt Kassai Lajossal Mongóliában. A lovasíjász eleink nyomába eredt, és egy nem mindennapi rémálom részese lett.
Vissza az őshazába címmel írja meg mongóliai élményeit Kassai Lajos lovasíjász a mai Demokratában. Az ön lelki sólyomszemei előtt is a kincses vérét a vidékre csorgató lemenő nap sugarainál a távoli horizontot elmélyülten kémlelő, az élet értelmének mélységeit egyetlen hunyorításban kifejező rokonainknak szóló édesbús beszámoló jelent most meg? Egy frászt! Cigarettabűz, részegség, hányinger, mócsing, cinizmus – ezek az alábbi részlet kulcsszavai. (A továbbiakból persze kiderül, hogy a mongolok úgy általában remek nép, elsőrangú vendéglátók, dicséretesen őrzik a kultúrájukat, meg imádják a lovakat, de szegény Kassai Lajosnak azon az estén kisebb gondja is nagyobb volt annál, semmint hogy ezen morfondírozzon.) 

„Egyik este vacsorameghívást kaptam egy mongol törzs vezetőjétől. Néhány kilométert utaztunk a várostól, mikor autónk megállt az étterem előtt. Belépve a helyiségbe, egy füstös, lerobbant kocsmában találtam magam. A vendégek pedig olyan téglagyári munkásoknak tűntek, akik ma kapták meg a fizetést, és betértek, hogy lerészegedjenek. Egyszerre szívták a cigarettát, ettek és ittak. A leves teának és tejnek a keveréke volt, és hogy fenntartsák az ittlétem alatt állandósult émelygést, egy kis mócsingos húst is dobtak a löttybe. Miután hullára ettük és hülyére ittuk magunkat, visszavittek a városba. Négyen zsúfolódtunk a kis személyautó hátsó ülésén, és próbáltuk egymásból térddel, vállal és könyökkel kipasszírozni a rizspálinkában úszó hétéves kecske földi maradványait. Miközben kanyarogtunk és zötykölődtünk a hazafelé vezető úton, úgy éreztem, elérkeztem teljesítőképességem végső határához, és ezen a drámai ponton az autó minden utasa rágyújtott.

Kiszállni a szálloda parkolójában, olyan volt, mint a megváltás. Kérdésemre, hogy miért nem maradnak itt, az volt a válasz, hogy ők csak a vendégnek kijáró tisztelet miatt utaztak velem, és már mennek is vissza. Egy órát szorongtunk a tisztelet jegyében. Na, ezzel a mondattal került fel az i betűre a pont. Ha fizikailag nem is, de lelkileg kicsúszott a lábam alól a talaj. De rendben is van ez így, hiszen azon a talajon, amin egy európai ember áll, csak egy ilyen cinikus hangvételű írás sarjadhat, ami enyhén szólva is csak foghíjasan tartalma valóságszerű képet egy idegen kultúráról.”