Balázs F. Attila: Kék. Szabó Ottó rajzaival. AB-ART Kiadó,
Pozsony, 2011; Balázs F. Attila: Casanova átváltozásai. Darvay
Tünde illusztrációival. AB-ART Kiadó, Pozsony, 2012.
Balázs F. Attila Kék című verskötetéről nyomban Tolnai Ottó azúr-megszállottsága jut eszembe, nyitó verse meg egyenesen ezzel a létet és boldogságot, érzelmi bujaságot metaforizáló színnel áll párbeszédben. Tolnai egy helyen azt írta, hogy „nem csak zsófi tengere fekete/ az úr tőlem is visszavonta/ egy nádszálon szívja el a levegővel / tőlem is visszavonta az azúrt / immáron az én tengerem is fekete”, s mintha erre rímelne Balázs F. Attila strófája: „A kék a türelem színe? / Tán ezért lesz szürke a tenger / és az ég / amikor
elfogy a harmónia / a türelem / az érzelmek bujasága?”.
A két költő egymásnak megfeleltethető azúr-élménye felveti az égbolt és a víztükör egymásba ragyogó tükör-effektusának versszervező lehetőségét, és ezt Balázs F. Attila ki is használja könyve első, Változatok elnevezésű ciklusában. Sajátos palinódiákat csatol benne minden verséhez, hogy az állítást tagadásba fordító szövegegységek közt feszültséget gerjesztve, rákérdezzen tapasztalatának és élményének virtuális vagy valós mivoltára. A kérdő módú felvetéseit kijelentő módra váltva, versmondatokat ismételve, a tükörversben új szavakkal behelyettesítve, folyton módosítva és helyesbítve a tükröződőben leírtakat, izgalmas kalandra csalogatja a versolvasót, akinek egyedül kell eligazodnia a tükörcselek labirintusában, értelmezni a költő pozícióját, aki maga is a világ és önmaga viszonyának, egymásba vetülésének megértésére törekszik. Ez a jelentésképzésre kihegyezett nyelvi-költői játék a versben beszélő tapasztalatának dezintegrációját fogalmazza meg, az általa keltett élmény viszont egy idő után már kevésbé tűnik költőinek, mint inkább játékosnak, és a versteremtés újdonságára rátelepszik a rutin. Nem is erőlteti a szerző ezt az egymásnak válaszoló, olykor feleselő, bár folyamatosan a tényszerűség és a transzcendens viszonyát fürkésző megszólalási formát, a kötet második felében, A semmi hullámain ciklusban ugyanúgy az önvizsgálat, az önértelmezés, a világ jelenvalósága nyomán haladva elhagyja a palinodikus szerkezetet.
A középpontban viszont megmarad a versben beszélő identitása, ami nehezen lehetne körülírható, hiszen a versek éppen annak szétszóratásáról tanúskodnak. A világba vetettség fölismerése erodálta a költő önazonosság-tudatát, testét is darabjaira hullva vizionálja, úgy kell (a versben) összeraknia magát, az elébe kerülő nyomtatványokból porként szitálnak a betűk, jelezvén, hogy költői személyisége mellett a világa is szétmorzsolódott, és a személyes, illetve teremtett, virtuális világának dekonstruálódása apokaliptikus látomásokká
lombosodik, amelyekben a kőszobrok is halálos ugrásra készülődnek. Talán patetikussá válnának ezek a képek, ha a költő nem a környezete kisvalóságában igyekezne fogódzót találni a dezintegrációval szemben. Csakhogy minden valahogy megkopott, patinája csorba, galambszar, por, hamu lepte, ez a tökéletessel szembeforduló csorbaság, a megkarcolt, málladozó felület költészetének ihlető közege, a lepusztult díszletek közt válik kifejezővé a minimalista, kihagyásokkal nyomatékosító és elbizonytalanító líra. Mert alanyi költészetet fog borítók közé a Kék című kötet, amelynek beszélőjét megrémítette a halál kétségbevonhatatlan ténye, az elodázhatatlan öregedés és a vágyódás a szerelmes pillanatokra. Kétségkívül autentikus Balázs F. Attila költészete, amit a kötet végére gyűjtött kritika-részletek is igazolnak.
Persze Szabó Ottó remekbeszabott illusztrációiról se szabad megfeledkezni. A szerző a könyvei illusztrációinak tekintetében is igényes, a Casanova átváltozásai prózakötetben Darvay Tünde elkápráztató, szövegre szabott alkotásai – szuverén szürrealisztikus rajzai – szervesen épülnek a kötetbe, számomra talán hosszú idő után újra definiálva, vagy talán hosszú idő után újra felidézve az illusztráció fogalmát, illetve a szöveg és a Mellette megjelenő vizuális alkotás viszonyát.
A Casanova átváltozásai prózakötet, rövid elbeszélések gyűjteménye. Olvasván, az a gyanúm támad, hogy szerzője, Balázs F. Attila leplezetlenül kérkedik igyekezetével, hogy minél kevesebb szóval minél többet mondjon, hogy eszköztelensége írói erényévé terebélyesedjen. Casanova a könyv metaforikus alakja, neve mindössze utalás a velencei kalandor nők iránti viszonyára, köze sincs a történelmi alakhoz. A kötet első szövege, a Casanova születése ügyesen adja meg az alaphangot, fölveti a dilemmát, hogy a férfi számára mi jobb: ezer nő „megismerése”, vagy egyetlen nő mellett, társként eltöltött élet. Innentől kezdve viszont a szövegek a jelen irányába tendálnak, az elbeszélések C.-ként jelzett hőse egyre nyomatékosabban az elbeszélő alteregójává minősül és megnyitja az alanyiság tereit. Ami a verskötetben folyton jelen lévő, de elhallgatott, hiányként megtestesülő aspektusként veti föl Erósz mindent átható jelenvalóságát, itt elbeszélt történetekként bontakozik ki. A Lázadás című elbeszélés ezen is túlmutat, a gyermekkortól bontja ki a fiú, az apa és a család viszonyát, amiből kibontakozik a szerző-elbeszélő íráskényszere, illetve szövegmegsemmisítő késztetése, annak a diszeminációnak a prózán belüli megjelenítése, amit a Kék verskötet olvasata során éreztünk. A szétszóratás, a szétesés, a darabokra töredezettség a kisprózákban a nyelvi minimalizmus elhallgató, háttérből kifejtésre késztető eljárásai mellett nem csak az alanyt, hanem a családját, környezetét, kisvilágát átfogó jelenségként hálózza át. C. főhős marad mindvégig, minden az ő szemszögéből látható, és egy olyan elbeszélő jelenik meg az olvasó előtt, aki itt ki is fejti a lírájában csupán jelzésként hozott darabokra szaggatottságát. A könyv a szerelemről és a szorongásról szól, a férfi és a nő közeledésének nehézségeit kutatja,
a visszautasítástól rettegés nyomasztó félelmétől a beteljesülés pillanatának megélésében kibontakozó szivárványos, nem mindig boldog öröméig. Szerelem és Erósz tekintetében mindaz jelen van ebben a prózakötetben, ami az előző versgyűjteményben hiányként képződött meg, sugárzik belőle az erotika, a párkapcsolatok egyéni sajátosságai, olykor a bűnre csábítás határainak feszegetésével.
Mindennek különleges hangulatot ad a szerző írásmódja, stílusa, az eszköztelen, maga után narratív hiányt teremtő közlés, a balladás drámaiság, az elbeszélt szituációban megjelenő benső intenció. Az elbeszéléseket az erotika, a szerelem, a vágyódás, a nemi hév, az érzelmek libikókája fogja egybe, a belülről kivetített szenvedélyek és vívódások megjelenítése mellett viszont van a könyvben egy párhuzamos szerkesztésű elbeszélés is, ami a serdülő koru gyermek első, régtől vágyott és tervezetlen nemi aktusát idézi meg remek előkészítő történet mellett, de beleszövi a szerző szülőhelyét övező történelem egy forradalmi pillanatát, amikor a székely parasztok rebelliót kiáltanak a kivetett füstadó miatt, s a lázadást követően a falusi forradalmárok közül a hatalom képviselői „Hazaengedik mindannyiukat, de a katonaság még sokáig ott marad. Sorsuk még nehezebb. Lépten-nyomon megalázzák őket. Akikről megtudják, hogy a többiek tisztelik, azokat időnként összefogják, egy macskát vízbe mártanak, és a levét megitatják velük, hogy érezzék a szabadság ízét.” Ennek A macska leve című novellának a tükrében úgy tűnik, az Erdélyből Felvidékre származott író nem csupán gyermek- és ifjúkorának emlékeit mentette át a határon túlra, hanem az ízes székely történeteket is, amelyek oldják lírájának indulatát.
Pozsony, 2011; Balázs F. Attila: Casanova átváltozásai. Darvay
Tünde illusztrációival. AB-ART Kiadó, Pozsony, 2012.
Balázs F. Attila Kék című verskötetéről nyomban Tolnai Ottó azúr-megszállottsága jut eszembe, nyitó verse meg egyenesen ezzel a létet és boldogságot, érzelmi bujaságot metaforizáló színnel áll párbeszédben. Tolnai egy helyen azt írta, hogy „nem csak zsófi tengere fekete/ az úr tőlem is visszavonta/ egy nádszálon szívja el a levegővel / tőlem is visszavonta az azúrt / immáron az én tengerem is fekete”, s mintha erre rímelne Balázs F. Attila strófája: „A kék a türelem színe? / Tán ezért lesz szürke a tenger / és az ég / amikor
elfogy a harmónia / a türelem / az érzelmek bujasága?”.
A két költő egymásnak megfeleltethető azúr-élménye felveti az égbolt és a víztükör egymásba ragyogó tükör-effektusának versszervező lehetőségét, és ezt Balázs F. Attila ki is használja könyve első, Változatok elnevezésű ciklusában. Sajátos palinódiákat csatol benne minden verséhez, hogy az állítást tagadásba fordító szövegegységek közt feszültséget gerjesztve, rákérdezzen tapasztalatának és élményének virtuális vagy valós mivoltára. A kérdő módú felvetéseit kijelentő módra váltva, versmondatokat ismételve, a tükörversben új szavakkal behelyettesítve, folyton módosítva és helyesbítve a tükröződőben leírtakat, izgalmas kalandra csalogatja a versolvasót, akinek egyedül kell eligazodnia a tükörcselek labirintusában, értelmezni a költő pozícióját, aki maga is a világ és önmaga viszonyának, egymásba vetülésének megértésére törekszik. Ez a jelentésképzésre kihegyezett nyelvi-költői játék a versben beszélő tapasztalatának dezintegrációját fogalmazza meg, az általa keltett élmény viszont egy idő után már kevésbé tűnik költőinek, mint inkább játékosnak, és a versteremtés újdonságára rátelepszik a rutin. Nem is erőlteti a szerző ezt az egymásnak válaszoló, olykor feleselő, bár folyamatosan a tényszerűség és a transzcendens viszonyát fürkésző megszólalási formát, a kötet második felében, A semmi hullámain ciklusban ugyanúgy az önvizsgálat, az önértelmezés, a világ jelenvalósága nyomán haladva elhagyja a palinodikus szerkezetet.
A középpontban viszont megmarad a versben beszélő identitása, ami nehezen lehetne körülírható, hiszen a versek éppen annak szétszóratásáról tanúskodnak. A világba vetettség fölismerése erodálta a költő önazonosság-tudatát, testét is darabjaira hullva vizionálja, úgy kell (a versben) összeraknia magát, az elébe kerülő nyomtatványokból porként szitálnak a betűk, jelezvén, hogy költői személyisége mellett a világa is szétmorzsolódott, és a személyes, illetve teremtett, virtuális világának dekonstruálódása apokaliptikus látomásokká
lombosodik, amelyekben a kőszobrok is halálos ugrásra készülődnek. Talán patetikussá válnának ezek a képek, ha a költő nem a környezete kisvalóságában igyekezne fogódzót találni a dezintegrációval szemben. Csakhogy minden valahogy megkopott, patinája csorba, galambszar, por, hamu lepte, ez a tökéletessel szembeforduló csorbaság, a megkarcolt, málladozó felület költészetének ihlető közege, a lepusztult díszletek közt válik kifejezővé a minimalista, kihagyásokkal nyomatékosító és elbizonytalanító líra. Mert alanyi költészetet fog borítók közé a Kék című kötet, amelynek beszélőjét megrémítette a halál kétségbevonhatatlan ténye, az elodázhatatlan öregedés és a vágyódás a szerelmes pillanatokra. Kétségkívül autentikus Balázs F. Attila költészete, amit a kötet végére gyűjtött kritika-részletek is igazolnak.
Persze Szabó Ottó remekbeszabott illusztrációiról se szabad megfeledkezni. A szerző a könyvei illusztrációinak tekintetében is igényes, a Casanova átváltozásai prózakötetben Darvay Tünde elkápráztató, szövegre szabott alkotásai – szuverén szürrealisztikus rajzai – szervesen épülnek a kötetbe, számomra talán hosszú idő után újra definiálva, vagy talán hosszú idő után újra felidézve az illusztráció fogalmát, illetve a szöveg és a Mellette megjelenő vizuális alkotás viszonyát.
A Casanova átváltozásai prózakötet, rövid elbeszélések gyűjteménye. Olvasván, az a gyanúm támad, hogy szerzője, Balázs F. Attila leplezetlenül kérkedik igyekezetével, hogy minél kevesebb szóval minél többet mondjon, hogy eszköztelensége írói erényévé terebélyesedjen. Casanova a könyv metaforikus alakja, neve mindössze utalás a velencei kalandor nők iránti viszonyára, köze sincs a történelmi alakhoz. A kötet első szövege, a Casanova születése ügyesen adja meg az alaphangot, fölveti a dilemmát, hogy a férfi számára mi jobb: ezer nő „megismerése”, vagy egyetlen nő mellett, társként eltöltött élet. Innentől kezdve viszont a szövegek a jelen irányába tendálnak, az elbeszélések C.-ként jelzett hőse egyre nyomatékosabban az elbeszélő alteregójává minősül és megnyitja az alanyiság tereit. Ami a verskötetben folyton jelen lévő, de elhallgatott, hiányként megtestesülő aspektusként veti föl Erósz mindent átható jelenvalóságát, itt elbeszélt történetekként bontakozik ki. A Lázadás című elbeszélés ezen is túlmutat, a gyermekkortól bontja ki a fiú, az apa és a család viszonyát, amiből kibontakozik a szerző-elbeszélő íráskényszere, illetve szövegmegsemmisítő késztetése, annak a diszeminációnak a prózán belüli megjelenítése, amit a Kék verskötet olvasata során éreztünk. A szétszóratás, a szétesés, a darabokra töredezettség a kisprózákban a nyelvi minimalizmus elhallgató, háttérből kifejtésre késztető eljárásai mellett nem csak az alanyt, hanem a családját, környezetét, kisvilágát átfogó jelenségként hálózza át. C. főhős marad mindvégig, minden az ő szemszögéből látható, és egy olyan elbeszélő jelenik meg az olvasó előtt, aki itt ki is fejti a lírájában csupán jelzésként hozott darabokra szaggatottságát. A könyv a szerelemről és a szorongásról szól, a férfi és a nő közeledésének nehézségeit kutatja,
a visszautasítástól rettegés nyomasztó félelmétől a beteljesülés pillanatának megélésében kibontakozó szivárványos, nem mindig boldog öröméig. Szerelem és Erósz tekintetében mindaz jelen van ebben a prózakötetben, ami az előző versgyűjteményben hiányként képződött meg, sugárzik belőle az erotika, a párkapcsolatok egyéni sajátosságai, olykor a bűnre csábítás határainak feszegetésével.
Mindennek különleges hangulatot ad a szerző írásmódja, stílusa, az eszköztelen, maga után narratív hiányt teremtő közlés, a balladás drámaiság, az elbeszélt szituációban megjelenő benső intenció. Az elbeszéléseket az erotika, a szerelem, a vágyódás, a nemi hév, az érzelmek libikókája fogja egybe, a belülről kivetített szenvedélyek és vívódások megjelenítése mellett viszont van a könyvben egy párhuzamos szerkesztésű elbeszélés is, ami a serdülő koru gyermek első, régtől vágyott és tervezetlen nemi aktusát idézi meg remek előkészítő történet mellett, de beleszövi a szerző szülőhelyét övező történelem egy forradalmi pillanatát, amikor a székely parasztok rebelliót kiáltanak a kivetett füstadó miatt, s a lázadást követően a falusi forradalmárok közül a hatalom képviselői „Hazaengedik mindannyiukat, de a katonaság még sokáig ott marad. Sorsuk még nehezebb. Lépten-nyomon megalázzák őket. Akikről megtudják, hogy a többiek tisztelik, azokat időnként összefogják, egy macskát vízbe mártanak, és a levét megitatják velük, hogy érezzék a szabadság ízét.” Ennek A macska leve című novellának a tükrében úgy tűnik, az Erdélyből Felvidékre származott író nem csupán gyermek- és ifjúkorának emlékeit mentette át a határon túlra, hanem az ízes székely történeteket is, amelyek oldják lírájának indulatát.
0 Megjegyzések