Mintha csak kísértene a múlt. Beszélgetőtársam - Czipott György író, költő -, aki szembe menve az ötvenes évek szellemiségének mai örökével, örököseivel, a kor minden terhével, nyűgével a vállán írja rendületlenül mind azt, amit ma sem leírni, sem kimondani nem szabad. Óhatatlanul adja magát a kérdés, miért is nem szabad....?

- Több kötet tervezője, szerkesztőjeként már ott hagytad a kézjegyedet, egyebek közt Kubinyi Ferenc köteteire, vagy Pártay Tivadar, Pinterics István regényeire gondolok. Mikor érezted úgy, hogy saját munkáidat, verseidet is kötetbe kellene rendezni?

- A ’80-as években kezdtem verseket közreadni. Heti-, havi megjelenésű irodalmi folyóiratok, magazinok adtak helyet írásaimnak. Akkor még úgy gondoltam, a munka bármikor eredményt teremhet, sora van mindennek, majd eljön az önálló kötet kiadásának is a lehetősége. Akkortájt magánkiadásban megjelenni szinte lehetetlen is lett volna, nyomdai termékek a hatalom politikai górcsöve alatt vizslattattak szorgos aprólékossággal. Ismeretséggel, szerencsével és keserű öncenzúrával persze sok „mikutyánkkölyke” antológia oldalakhoz, sőt, vékonyka önálló könyvhöz is kapott támogatást, legtöbbször méltán és jó értékén.
Én tehát írtam, tettem a dolgom, örültem, ha hézagosan bár, de megjelentek a verseim olykor hármasával-négyesével; nagyobb egységben összefogott gondolataim kötetbe szerkesztése – úgy véltem – elkövetkezik akaratomtól függetlenül is. A „módszerváltás”-ként aposztrofált változás éveiben aztán olyan tapasztalatokat szereztem, a damaszkuszi úton forgolódó pályatársaimról olyan sárbarángató igazságokat kényszerültem megtudni, hogy fölhagytam írásaim publikálásával, megcsömörlöttem az addigra gusztustalanná váló, szemforgató tülekedéstől.

- Három köteted jelent meg eddig, mindhárom magánkiadásban. A verseidet olvasva talán meg is értem, de hogy interpretálnád ezt az olvasók felé? Mi késztetett arra, hogy megkerüld a kiadókat.

- Nem kerültem meg őket, tán ők kerültek el engem. Lehet, már nem abban a kocsmában ittuk a fröccsöt, bélelt sört. Aztán már kocsmákat is kerültem, és ha tehettem volna, olykor magamat is.
A könyvkiadás mindig sok pénzt emésztő tevékenység volt, önmaga dologi költségeiben, de megtetézve a terjesztés arcátlanul magas haszonéhségével – komoly gondot jelent már csak a működési költségek előteremtése is a kultúra iparosainak. Valódi mecenatúra nincs, ha mégis lehet támogatót találni, ő kimondva, kimondatlanul, bizonyos célok elérésére hajlandó pénzt áldozni. Ez azonban befolyásolja, megköti a mégoly jószándékú, jámbor kiadó kezét is. Akkor pedig már meg is szerezte magának a befolyásoló eszközt egy ideológia, vallási csoport vagy bármi, ami hatalmi eszközként tekinti a művészetre és szívesen kézibábozna a kiszolgáltatott művészekkel.
Na, én ebből sosem kértem, semmi mesterkélt megmérettetésnek nem vetettem oda írásaimat. Nem a fióknak írtam – ahogyan divatos az effajta csöndet körülírni –, hiszem, hogy a szavakká testülő gondolat megváltoztatja a mindenséget, még ha nem is mérhetően. A siker, az anyagi elismerés, az mérhető, de erre a pünkösdi királyságra vágyakozni érett lélekkel botorság.
Mindenért nagy árat kell adni, gyakran ronccsá őrlik saját malomkövei az alkotót. Vagy igazán – és bele is hal, vagy úgy, hogy meghasonlik mindazzal, amit létre segített. Kétszer véltem úgy, jobb, ha nem marad az íróasztal fiókjában semmi utánam. Megsemmisítettem minden kéziratom, jegyzetem, gondolattöredék cédulám. Nem mondom azt: minden odalett, mert ami volt már, az véghetetlenül van is. Hogy nem olvashatóak azok az írásaim – no hiszen! Hát az Alexandriai könyvtár teljes ismeretanyaga?...
Természetesen fontos nekem, hogy eljusson másokhoz, ami az én sajátos szűrőmön át válik láthatóvá a világból, életből, emberből. S, hogy ez ne tűnhessen el, kevés példányszámmal bár, de az engem ismerők, barátaim örömére magam terveztem és nyomtattam ki három verskötetemet, az elsőt két számomra legfontosabbnak, édesanyámnak és feleségemnek ajánlva.

- Most megjelent köteted a Hispán anzX sokat sejtető címet kapta, de csak a versek elolvasása után tudatosodik az emberben, hogy itt mégsem távoli tájakról, vagy egy idegen országról beszél a szerző... Mintha csak a hazai valóság köszönne vissza az oldalakról.

- A haza a magasban van – tudjuk már Illyéstől. Mi, itt a földszinten azokkal a földszagú gondokkal kell megküzdenünk napról-napra, amiknek nem csak elszenvedői, de hallgatásunkkal, restségünkkel, megalkuvásunkkal okozói, fönntartói is vagyunk. Úgy teszünk, mintha csak turisták volnánk egy gazdagabb, szebb vidékről. Üdvözlőkártyákat küldözgetünk egymásnak, a hatalomnak, Istennek. És végtelenül szegénynek érezzük magunkat, hiszen bármikor kifoszthat, aki erre szakosodott. Egy ország H-val, vagy egy mindenható (H)ispán. De ha az égre nézünk (amíg azt is el nem deszkázzák előlünk), tudjuk, ott a HAZA, és ha már felnézni sincs erőnk, akkor is biztosak lehetünk, a haza bennünk van. És érdemes arról az utazásról színes anzixot küldeni! A hispániai történésekkel, viszonyokkal az áthallás – no, talán az sem a véletlen műve...

- Egy nemzeti érzelmekkel megáldott, nemzetben gondolkodó szerző ma pontosan olyan helyzetbe kényszerül, mint azt az ötvenes években már megtapasztaltuk. Akkor (is) sokakat hallgatásra kényszerített a rendszer, de mondhatni, ma már a XXI. sz.-ban járunk. Verseid, mintha hallgatásra, vagy még inkább elhallgattatásra lennének ítélve. Miben látod ennek az okát?

- Persze, a hatalom nem gyakorolható kiszolgáltatottak, megszomorítottak nélkül. Önmagában ez még elviselhető volna, ha a közösség meghatározó sokaságát szolgálja. Akkor válik öncélúvá, ha maroknyi kisebbség igyekszik – tűzzel, vassal, mézesmadzaggal ­– rákényszeríteni akaratát a többiekre olyan célok eléréséért, ami jószerint neki már maga magának sem az életet, a valódi fönnmaradást szolgálja.
Az irodalmi közélet – nagy tisztelet azoknak, akik nem tartoznak ebbe –, mint kiszolgáltatott helyzetéből fakadóan mindig, a politikai és gazdasági hatalom kurvájaként fertőzi a mát. De ez nem a halom hasított fa determinizmusa, csak ócska, kozmopolita gyakorlat, újra és újra megtörik nagyszerű alkotások létrejöttekor. Igyekszik persze, silánysággal ellenbillenteni a mérleget, de az ocsú (reméljük) mindig kihullik a rostából. Kortól, korszaktól független formája ez a valóságnak, de mindig múlékony, ha képes számottevő, nagy sebeket is ejteni. Valóságunk természete az egymásra épülő folytonosság, ezért egy-egy szekvencia nem lehet állandó, örökké ható. A sebek begyógyulnak, de fakadnak újak folyton folyvást. Nincsen ez máshogy ebben a megszületésekor már száz sebből vérző XXI.-ik századunkban sem.
Az átkosban a politika legfőbb eszköze az elhallgatás volt – gyakorta inkább a biztosabb megszűntetést, eltűntetést választotta –, tehette, mert a félelem, ha az életet védelmezi, mindent megtűr. Ma ezt az eszközt nem gyakorolja a régi gusztustalanságával, de dőreség volna azt gondolni, nem is létezik. Elhallgatni persze csak azt lehet hatékonyan, aki minden áron meg akar nyilvánulni. Én tudom, a gondolattal megélt létezés (bármekkora időtartamú és kiterjedésű), önmagában változtatja meg a mindenséget, igen, a pillangó szárnyrebbenése valahol hatalmas vihart indukál, mert a világ egy bordán szőtt valóság.

- Mint hús-vér embernek, költőnek, a te életedben is jelen van a nő és így a lírádban is helyet kapott. Fontos ez akkor, amikor a nőből szinte mára már terméket csinálnak, és néha úgy érzem, kevesek vagyunk ahhoz, hogy az őket megillető helyre emeljük őket. Mit jelent számodra a nő?

- Azt gondolom, így is éreztem mindig, már születésünkben rabul ejtett mindnyájunkat a szerelem. A tiszta, feltétlen odaadás, ön-kiszolgáltatás, hűség. Az első és legfontosabb ajándék ez szülőanyánktól, aki a benne parazitaként kifejlődő lényünket a szerelemnél is erősebb örömmel segítette a létezéshez. Aztán a szerelem életünk során föl-fölbukkan – jó esetben –, és rabul ejt mindig, bárhogyan is óvakodunk. Ez nem azonos a testi gerjedelemmel, de a termő vágy csak benne lombulhat többé, mint amit elbírhatunk. Ennek megélése, befogadása sarkallt minden – nem „kereskedelmi mennyiségű” szerelembe esésemben, társnak, azonosságnak, nem alá- vagy fölé rendelt szerepűnek tudva, tudatva a másik nemet. Természetes, hogy szavakba bájolni ezt a leírhatatlant, dolga is a tollforgatónak.
Fallokrata korok ideológiája és gyakorlata hatékonyan hitette el a nővel, hogy az a gondolati rítus, ahogyan szemléli és befogadja a világot – csökött, semmirekellő és csak arra elegendő, hogy a szaporodást szolgálja. A nő pedig csöndesen és szorgosan termett nőt ismét és férfiút, aki csak zsákmánynak tekintette szűklátókörűségében. Ő pedig olykor, ha dühbe jött, Lüszisztratéként megmutatta, kicsoda is az úr...
A fogyasztás áldozatává vált napjainkra a nő, csakúgy, mint bármi érték. Elébb elvették tőle a termő-, teremtő Istennel való önazonosságot, aztán igyekeztek szajhává tenni, aki ha magára keni a kor kínálta cicomákat, még kívánatosabb. Így akarták elzárni önnön lényegétől, mert az igaz érték ismerete kezelhetetlenné teszi a hatalomnak az alattvalót, márpedig tudják: „anyjától tanul károgni a varjú”.
Úgy hiszem, nem a férfiaknak kell a nőt a megillető helyre emelni, nem nekünk kell meghatározni, micsoda az a megillető hely, hanem csak azt kell türelemmel és hittel kivárni, míg a kizökkent világ biztos sarkaiba billen ismét. Hamlet úrfiként biztos végzetünk telik az egymásnak készített mérgeken, gyilkokon; hogyan tehetnénk a nőért, a nő helyett bármit is.

- Miután köteteid a kereskedelmi forgalomban nem kaphatóak, hol találkozhatnak veled, vagy az írásaiddal az olvasók?

- Kevés számú barátaimnak ajánlottam, ajándékoztam ezeket a példányokat, terjesztői hálózatba eztán sincs szándékom adni azokat. Hirdetem a magam erejével és lehetőségeivel, a kultúra sosem lehet árucikk, még ha a hordozóinak dologi költsége is van. Tudom, nehéz ezt azokkal elhitetni, akik már petpalackba zárt hegyi levegőt is vásárolhatnak elegáns üzlethálózatok polcairól.
No, hát jószerint ide van elhantolva ama bizonyos eb: az elegáns, csillogó üzlethálózatok, amiknek a szolgálati vécéje kibírhatatlanul bűzös és elhanyagolt.
Azért olyan helyzetben lévő barátaim lehetőségük szerint meg-meg jelentetnek versem közül és ezért hálás vagyok mindnyájuknak, magam is küldök olykor (leküzdve a körülmények ismeretéből táplálkozó ellenérzésem) szerkesztőségbe írásom, de nem tesz már bánatossá, ha nem jelentetik meg. Csak rezignáltam veszem tudomásul, oda se küldjek többé semmit.
De mert a sebeim kitakarására bennem is van hajlandóság, létrehoztam évekkel ezelőtt internetes oldalam, azon bárki olvashatja föltett írásaimat. És nem várom, nem is akarom, hogy megörvendeztessen vagy elszomorítson véleményével. Hogy más hatalmasságok mikor iktatják ki azt a médiumot – vagy éppenséggel engem, nem foglalkoztat. Amit létrehoztam, már önálló élettel, sorssal bír, aztán meg, voltak szakaszok az életemben, amikor a vers, elbeszélés csak a fejemben létezett.
De úgy is, aki fél a vihartól, tudnia kell, a pillangó szárnyai bizony meglebbennek kiszámíthatatlanul valamikor, valahol.

Czipott György: Hispán kutyadal
(Canis ovis aries*)

Emberré lenni nem mer -
megfarkasul az ember,
hitvány meg sakálnak áll.
Sorsa itt, ott, rátalál:
jobbra át és balra át,
farok csóvál már kutyát.

Gazda higgye, hogy talán
önként csaholsz oldalán -
csak kóbort bolház a gond -,
mindig jut lerágva csont.
Jobbra át és balra át,
farok csóvál jó kutyát.

Szöges örved nyakba vág...
kívül tágas a világ!
Okos eb, ha sikerül,
láncot, pórázt kikerül.
Jobbra át és balra át,
farok csóvál rossz kutyát.

*Jegyzet:
Nem pakulár, hát szolga,
lekushadni a dolga,
unos-untig juházul -
hiába ért juhászul.
Jobbra át és balra át -
birka birkásít kutyát.

- Botz Domonkos -