A mondat nem egy megunt porcelánkutyáról szól, nem is egy rongyossá olvasott könyvről. Egy nőkkel foglalkozó konferencián hangzott el az ominózus kijelentés, egy hölgy szájából. A férjéről beszélt.
„Egyik nap felébredtem és úgy döntöttem, a pénzemet megtartom magamnak. Jó állásom volt, minden házimunkát én végeztem, egyszerűen belefáradtam. Úgy határoztam, a férjemnek mennie kell.

Rájöttem, hogy a kapcsolatunkkal szembeni elvárása nagyon különbözött az enyémtől. Olyan szintű fizikai gondoskodást és figyelmességet várt el, amely nekem soha eszembe sem jutott. Amikor először morgott amiatt, hogy nincs tiszta alsónemű a fiókjában, komolyan hittem, hogy csak viccel.

Mindig azt mondta, hogy ha segítség kell a házimunkában, csak szóljak. Ez eleinte még tetszett is, aztán a gyakorlat során rájöttem, hogy utálok kérni, és az egész inkább nyaggatásnak tűnik.

Mi is beleestünk abba a kommunikációs verembe, amelybe majdnem minden házaspár. Amikor beszélgetni támadt kedvem, vagy azt akartam, hogy meghallgassanak, figyeljenek, rám, akkor kocsiba ültem és elhajtottam a barátnőmhöz. Egyoldalú kommunikációnk volt, ő beszélt, én meghallgattam, vagy én beszéltem, és ő a füle botját sem mozdította.

A válás után mintha egy rossz álomból ébredtem volna. Végre újból tudtam, hogy én én vagyok. Ez az egyszerűnek tűnő tudat elveszni látszott a házasságom pár éve alatt. Azt a ruhát vettem fel, ami nekem tetszett, nem azt, ami a férjem ízlésének felelt meg. Azokat a filmeket néztem meg, amik az én kedvenceim voltak, nem az ő állandó sorozatait.

Azt vettem észre, hogy egyedülálló nőként sokkal több szabadidőm támadt. Rájöttem, hogy eddig csak munkás „férfikajákat” ettünk, az egyszerűség kedvéért én is azt ettem, amit a férjem. Végre minimalizálódott a konyhai működésem, és úgy általában is sokkal kevesebb házi munkám akadt. Meglepve tapasztaltam, hogy mennyi idő szabadul fel pusztán azáltal, hogy a munkámból hazatérve nem kell a széthagyott cuccok elpakolásával bajlódnom.

Amíg együtt éltünk, nem vettem észre, hogy milyen nagy helyet foglal el. Amikor elköltözött, mintha egy egész bennszülött törzs pakolt volna ki. Elvitt minden nagyobb darabot, valósággal fellélegzett a lakás. Olyan volt minden, mint az éves lomtalanítás után.

Lelkileg is. Mintha végigsöpört volna bennem is egy jó kis szélvihar, ami elvitt magával minden nyűgöt és sirámot. Megújultam, a lakással együtt fellélegeztem én is.

Férj nélkül az élet hirtelen tágasabbnak bizonyult. Hamarosan találtam egy még jobb munkát, és egyszerre elkezdtem élni a saját szájam íze szerint. Kicsit megszeppenve konstatáltam magamban, hogy semmi sem hiányzik a régi életemből, pláne, ami után sírtam volna. Azért ez egy személyes tragédia is, azt hiszem.”

Ennyi a hölgy vallomása. Egyrészt nagyon tipikus, másrészt nagyon egyedi. Mert biztosan vannak hasonló sorsú nők az életben, vagy olyanok, akik fejében hasonló gondolatok fordulnak meg. De sorsuk mégis egyéni, a maga sajátos fordulataival, lelki-és testi állapotával.

Az esetek nagy részében valóban a nők kezdeményezik a válást. De nem mindenkinek sikerül gyorsan talpra állni belőle. Vannak, akik egzisztenciálisan, vannak, akik emocionálisan sínylik meg a változást, vannak, akiknél mindkettő lesújt.

Társas lények lévén az ember eredendő állapota a családban élés. De mindenki maga dönti el, a rá mért sors függvényében, hogy a hagyományokhoz, vagy saját belső békéjéhez igazodik-e. Jó esetben a kettő egybeesik, és semmilyen konfliktust nem okoz, sem a személyes, sem  családi életében.


Forrás: gondtalanfogamzasgatlas.hu