Közös fogmosópohár, sítábor az anyósjelölték baráti körével, vacsoracsata és "elég jó szex". Miért kacsintunk időnként mégis kifelé a kacsalábon forgóból?

Egy 27 éves egyetemista nő meséli fél éve tartó pszichoterápiájáról: "Gimiben még nem zavart, hogy három-négyhavonta új sráccal járok, de később egyre erősebben nyomasztott, hogy senki mellett sem tartok ki. A kapcsolataim kezdetén baromi lelkes vagyok, csak úgy sugárzik belőlem az energia, és könnyedén magammal ragadom a barátaimat is. Pár héttel később viszont kifullad az egész. Hamar rájuk unok: mintha megoldódna a rejtvény, és az egész elveszíti a varázserejét. A terapeutám szerint az apámmal való viszonyom állhat a háttérben, és egyre inkább kezdek rájönni, hogy lehet benne valami!" Egyes pszichológusok szerint a férfiúi "donjuanizmus" női megfelelőjével állunk szemben. Ahogy az anyjuk figyelméért és szeretetért korábban sikertelenül küzdő férfiak a hódításaikban újra meg újra az Anyát szeretnék jelképesen elbűvölni, úgy azok a lányok, akiket szinte észre sem vett az apjuk, felnőttként szélmalomharcot vívhatnak a férfiak kegyeiért.

Párkapcsolati problémák felé lépegetve

A csábítás egy dolog, gondolhatnánk - de miért kell folyamatosan továbblépni? Honnan ez a kielégíthetetlen mohóság és "hódításfüggőség"? Úgy tűnik, hogy aki gyerekként azt tanulta meg - különösen az ellenkező nemű szülőtől! -, hogy unalmas, könnyen lesöpörhető, értéktelen ember, az felnőttként minden alkalmat megragad, hogy bizonyítsa: igenis képes magához vonzani másokat. A siker élménye és a sérült énkép kiigazítása viszont épp amiatt maradnak el, mert a tiszavirág-életű fellobbanások nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Mintha a női Casanovák így okoskodnának: "Á, szóval tetszem neki, meg is kaptam gyorsan. Most látom csak, milyen szerencsétlen, senkinek sem tetsző pasi ez. Csak az ilyeneket vonzom, komoly ember szóba sem állna velem. Ugyan, hogy is gondolhattam, hogy értékes és szerethető vagyok?"

Ezt követően az önbecsülés erősítése érdekében újabb "meghódítanivaló" után kell nézniük, csak hogy ideig-óráig kialakuljon valamilyen torz egyensúly. (Az "Amerikai szépség" csábító szüzéhez hasonló lányok kérdése pedig egy további problémát is felvet: a szimbolikusan az Apa kegyeiért küzdő lányok sok esetben épp a bűntudat miatt állítják le a tetszelgést az ágyba bújás előtt. Abban a pillanatban, amikor végre elnyernék az "apa szeretetét", visszahőkölnek, és új áldozat után néznek, akivel egy darabig kevésbé veszélyes a játszadozás.)

A csábításból sportot űzők között mindettől függetlenül szép számmal találunk olyanokat is, akiknek semmilyen gyerekkori trauma nem árnyékolja be a férfiakhoz való viszonyát: "Mindkét szülőmmel remek kapcsolatban voltam, a kisebb-nagyobb átlag súrlódásoktól eltekintve - mondja egy 29 éves nő. - Az, hogy ennyire sűrűn váltogattam a barátaimat, szerintem egyrészt az újdonság utáni extrém vágyamra vezethető vissza, vagyis arra, hogy másoknál sokkal könnyebben kezdek el unatkozni, ha nincs elég inspiráció a szerelemben. Másrészt, és talán ez a valóságosabb indok mostanában, mintha valamilyen kapuzárási pánikon mennék keresztül. De normális ez ebben a korban?" A legújabb, a 21. századhoz igazított lélektani elméletek szerint valószínűleg igen. A jócskán felértékelt - és minél tovább elnyújtani kívánt - serdülőkor szélesre tárt kapurengetegéből bizony be kell csukni néhányat a hosszú távú kapcsolatokban való elköteleződéskor (azaz minél komolyabban odaállunk egy konkrét választásunk mögé, annál jobban fájhat az összes többi, elutasított alternatíva). Ha úgy döntünk, hogy közösséget vállalunk valakivel, akkor az elpuskázott / kihagyott lehetőségek időről-időre kísértőkként duruzsolnak a fülünkben.

Különösen érzékeny pont lehet ez azoknak a nőknek az esetében, akik az önértékelésüket elsősorban mások róluk alkotott véleményéhez kötik: "Tizenévesen az egyik legnépszerűbb csaj voltam a környéken - mondja egy 24 éves nő. - Alig volt srác, aki ne akart volna ágyba bújni velem, és bár kerültem az egyéjszakás kalandokat, azért szép számmal voltak rövidebb kapcsolataim. Mindig nagyon fontos volt számomra, hogy jól nézzek ki, és ezt vissza is jelezzék a környezetemben. Azt hiszem, ez tette tönkre az eddig leghosszabb kapcsolatomat. Az együtt járásunk második évében elkezdtem arra gondolni, hogy számomra mindennek vége. Mikor csak egy embernek kellett tetszenem, aki ráadásul elfogadott olyannak, amilyen voltam, úgy éreztem, hogy eltűnt minden kihívás az életemből. Ha nincs kit meghódítani, akkor mi ad majd energiát a többi, önmagában unalmas feladathoz? Visszagondolva elég hülye érvelésnek tűnik, de akkor hatott rám. Hisztérikus lettem, pánikba estem, végül szakítottunk. És azóta sem vagyok biztos abban, hogy tudom, mi fogja majd kitölteni az életemet, ha már 3-4 éve járok valakivel." Susan Greenfield neuropszichológus szerint a nyugati társadalmakban a szerelmi kaland az egyik legnépszerűbb módja az önmegvalósításnak és a státusz kifejezésének (gondoljunk a fiatal szőkékkel feszítő, élemedett korú menedzserekre, vagy a saját, barátnőkkel folytatott társalgásaink központi témáira akár). A házasság vagy a hűség és a ragaszkodás kinyilvánítása során fontos, hogy a "váltáskor" az identitásunk egyéb bástyáit is felismerjük a hódításainkon kívül.

Az újdonság- és élménykereséstől a lányokra jellemző Elektra-komplexuson át az önbecsülés megerősítéséig számos oka és funkciója van a flörtölésnek az életünkben. A másik oldalon viszont ott integet a hosszú távú kapcsolat a maga ajándékaival (stabilitás, intimitás és hasonlók). Az aktuális döntésünket nemcsak az életkorunk, hanem a belső, gyakran tudattalan félelmeink is átszínezhetik. Ha elegünk van az érthetetlen "kiugrásokból", a hipergyors váltásokból, vagyis a kérészéletű szerelmeinkből, akkor egy, a kapcsolatokra fókuszáló terápia akár életmentő is lehet.   

Forrás: borsa.hu