Vaksötétben tapogatódzunk háromnegyed órán át. Hol egy forgalmas utcán járunk, hol az erdőben, vagy egyszerűen egy családi házban botorkálunk. Azt szoktuk mondani, hogy amit nap mint nap csinálunk, az akár “behunyt szemmel” is megy. Hát, nem így van! A Láthatatlan Kiállításon jártunk.

Bízz vakon! – ez a pár éve a Millenárisra költöztetett Láthatatlan Kiállítás mottója. Persze maga a kiállítás szó is fura, hiszen azt nézni szoktuk. Itt viszont az orrunk hegyéig sem látunk. Mielőtt a vaksötétben történő vezetés elkezdődne, egy kedves hölgy, Zsuzsa – maga is gyengénlátó – megmutatja, hogy kell papíron megjeleníteni a nevünket Braille-írógéppel. Amíg arra várunk, hogy összejöjjön a csoport, bekötött szemmel igyekszünk kirakózni tapintás alapján. Ördöglakattal próbálkozunk, teljesen eredménytelenül (bár ez nyitott szemmel is nagy kihívás), aztán szólnak, hogy mehetünk, de odabent tilos mobiltelefonnal, órával világítani. A három gyerekem (9, 7 és 5 évesek) már előre ugrálnak izgalmukban, és azt tervezgetik, hogyan fognak bent bújócskázni. Hm. Ebbe nem is akarok belegondolni.

Becsukódik mögöttünk az ajtó, és rögtön egyértelművé válik, hogy itt nem fog hozzászokni a szemünk a sötéthez. Megszólal egy hang, Misié. Ő vezeti a „túrát”. Folyamatosan viccelődik, figyelmeztet, merre mit találunk, mit keressünk meg. Először egy családi házban tapogatjuk a falat: kávéfőző, kanapé, konyha, fürdőszoba. Egyáltalán nem tudunk tájékozódni, a csoport másik két tagjával is állandóan össze-összeütközünk. Misi pillanatok alatt megtanulja mind a hatunk nevét, és hozzárendeli a hangunkat is. Ha csak köhintünk, máris pontosan tudja, hol vagyunk. Döbbenetes belegondolni, hogy számára ez az egyetlen módja a tájékozódásnak.

Megyünk tovább. A hangok alapján „kiérünk” egy forgalmas utcára. Valami göröngyöset érzünk a talpunk alatt. Kiderül, hogy úttesthez értünk, és a kis gombócok jelzik a vakoknak, hogy a zebra szélén állnak. Botladozva tapogatjuk ki egy autó hátulját, egy bicikli kormányát, valamint néhány krumplit és hagymát feltehetően egy zöldséges standon. Ha vissza kéne fordulnunk, nem tudnánk, merről jöttünk. Hiába mondják, hogy sötétben élesebbé válik a hallásunk, itt ez nem sokat segít.

Misi időközben szomorúbb hangnemet üt meg: „Mi történik, ha elveszted a szemed világát?”, kérdezi. „Semmi, csupán megromlik a párkapcsolatod, a gyerekeidet nem látod többé, a munkahelyedről távoznod kell. Egzisztenciálisan veszélybe kerülsz, nem tudod eltartani a családodat. Az önértékelésed, az önbecsülésed a béka feneke alá kerül és rokkantnyugdíjból próbálsz megélni. Csak ennyi.” Nagyokat hallgatunk a sötétben...

Időközben egy szoborparkba érünk, ahol fából faragott alkotások várják a helyes megfejtőket.  A gyerekek elbújnak a szobrok mögé, alá, s miközben igyekszünk kitalálni, melyik szobor kit ábrázol, a gyerekeket is keresgélhetjük. Ez itt Michelangelo Dávidjának másolata, vajon mit fogtam meg, az ujját, vagy esetleg... ez pedig Buddha, megismerjük a hosszú fülcimpákról. És ez a kis szénaboglya? Ó, hát ez Emma haja, legalább ő megvan, pedig olyan csendben volt, hogy soha nem vettem volna észre, ha nem botlok belé.

A gyerekek sokkal jobban veszik az akadályokat, mint mi, felnőttek. A túra első percétől ugyanúgy beszélnek, mintha látnának is: „Nézd, anya!”, „Ide nézz, anya!” – hangzik el másodpercenként. Ők észre sem veszik, milyen ösztönösen adják át a látás készségét a kezeiknek, mi pedig jókat mosolygunk rajtuk a sötétség leple alatt.

Az erdészház és az „erdő” megtapogatása után egy kicsit megpihenünk egy bárban, ahol lehet kérni enni- és innivalót. Ábel fiam boldog: végre költheti a zsebpénzét, amit előrelátóan magával hozott. Míg a ropit rágcsálja, Misi mesél még egy kicsit arról, hogyan érdemes átkísérni egy vak embert az úton, és milyen hülyeségeket szoktak tőlük kérdezni egyesek. Utólag kiderül, Ábel arra lett volna kíváncsi, álmukban mit látnak a vak emberek, de sajnos félt hangosan feltenni a kérdést. Kár. Én is szerettem volna megtudni.

Vége a túrának. Misi résnyire kinyitja a külvilágba nyíló ajtót. Meglátjuk őt, s mindannyian megbeszéljük, milyen másnak képzeltük el vezetőnket a hangja alapján. Nekünk csupán egy izgalmas háromnegyed óra volt ez az egész, s kiléphetünk a biztonságot jelentő fénybe. Ő hiába áll az ajtóban, számára minden ugyanolyan sötét marad.

Forrás: mno.hu