Bízz vakon! – ez a pár éve a Millenárisra költöztetett
Láthatatlan Kiállítás mottója. Persze maga a kiállítás szó is fura, hiszen azt
nézni szoktuk. Itt viszont az orrunk hegyéig sem látunk. Mielőtt a vaksötétben
történő vezetés elkezdődne, egy kedves hölgy, Zsuzsa – maga is gyengénlátó –
megmutatja, hogy kell papíron megjeleníteni a nevünket Braille-írógéppel. Amíg
arra várunk, hogy összejöjjön a csoport, bekötött szemmel igyekszünk kirakózni
tapintás alapján. Ördöglakattal próbálkozunk, teljesen eredménytelenül (bár ez
nyitott szemmel is nagy kihívás), aztán szólnak, hogy mehetünk, de odabent
tilos mobiltelefonnal, órával világítani. A három gyerekem (9, 7 és 5 évesek)
már előre ugrálnak izgalmukban, és azt tervezgetik, hogyan fognak bent
bújócskázni. Hm. Ebbe nem is akarok belegondolni.
Becsukódik mögöttünk az ajtó, és rögtön egyértelművé válik,
hogy itt nem fog hozzászokni a szemünk a sötéthez. Megszólal egy hang, Misié. Ő
vezeti a „túrát”. Folyamatosan viccelődik, figyelmeztet, merre mit találunk,
mit keressünk meg. Először egy családi házban tapogatjuk a falat: kávéfőző,
kanapé, konyha, fürdőszoba. Egyáltalán nem tudunk tájékozódni, a csoport másik
két tagjával is állandóan össze-összeütközünk. Misi pillanatok alatt megtanulja
mind a hatunk nevét, és hozzárendeli a hangunkat is. Ha csak köhintünk, máris
pontosan tudja, hol vagyunk. Döbbenetes belegondolni, hogy számára ez az
egyetlen módja a tájékozódásnak.
Megyünk tovább. A hangok alapján „kiérünk” egy forgalmas
utcára. Valami göröngyöset érzünk a talpunk alatt. Kiderül, hogy úttesthez
értünk, és a kis gombócok jelzik a vakoknak, hogy a zebra szélén állnak. Botladozva
tapogatjuk ki egy autó hátulját, egy bicikli kormányát, valamint néhány
krumplit és hagymát feltehetően egy zöldséges standon. Ha vissza kéne
fordulnunk, nem tudnánk, merről jöttünk. Hiába mondják, hogy sötétben élesebbé
válik a hallásunk, itt ez nem sokat segít.
Misi időközben szomorúbb hangnemet üt meg: „Mi történik, ha
elveszted a szemed világát?”, kérdezi. „Semmi, csupán megromlik a
párkapcsolatod, a gyerekeidet nem látod többé, a munkahelyedről távoznod kell.
Egzisztenciálisan veszélybe kerülsz, nem tudod eltartani a családodat. Az
önértékelésed, az önbecsülésed a béka feneke alá kerül és rokkantnyugdíjból
próbálsz megélni. Csak ennyi.” Nagyokat hallgatunk a sötétben...
Időközben egy szoborparkba érünk, ahol fából faragott
alkotások várják a helyes megfejtőket. A
gyerekek elbújnak a szobrok mögé, alá, s miközben igyekszünk kitalálni, melyik
szobor kit ábrázol, a gyerekeket is keresgélhetjük. Ez itt Michelangelo
Dávidjának másolata, vajon mit fogtam meg, az ujját, vagy esetleg... ez pedig
Buddha, megismerjük a hosszú fülcimpákról. És ez a kis szénaboglya? Ó, hát ez
Emma haja, legalább ő megvan, pedig olyan csendben volt, hogy soha nem vettem
volna észre, ha nem botlok belé.
A gyerekek sokkal jobban veszik az akadályokat, mint mi,
felnőttek. A túra első percétől ugyanúgy beszélnek, mintha látnának is: „Nézd,
anya!”, „Ide nézz, anya!” – hangzik el másodpercenként. Ők észre sem veszik,
milyen ösztönösen adják át a látás készségét a kezeiknek, mi pedig jókat
mosolygunk rajtuk a sötétség leple alatt.
Az erdészház és az „erdő” megtapogatása után egy kicsit
megpihenünk egy bárban, ahol lehet kérni enni- és innivalót. Ábel fiam boldog:
végre költheti a zsebpénzét, amit előrelátóan magával hozott. Míg a ropit
rágcsálja, Misi mesél még egy kicsit arról, hogyan érdemes átkísérni egy vak
embert az úton, és milyen hülyeségeket szoktak tőlük kérdezni egyesek. Utólag
kiderül, Ábel arra lett volna kíváncsi, álmukban mit látnak a vak emberek, de
sajnos félt hangosan feltenni a kérdést. Kár. Én is szerettem volna megtudni.
Vége a túrának. Misi résnyire kinyitja a külvilágba nyíló
ajtót. Meglátjuk őt, s mindannyian megbeszéljük, milyen másnak képzeltük el
vezetőnket a hangja alapján. Nekünk csupán egy izgalmas háromnegyed óra volt ez
az egész, s kiléphetünk a biztonságot jelentő fénybe. Ő hiába áll az ajtóban,
számára minden ugyanolyan sötét marad.
Forrás: mno.hu
0 Megjegyzések