Hajdanán egy jóravaló falusi portán volt egy kalendárium, amibe beírták a fontosabb eseményeket (mint Fekete István Keléjében Bimbó borjú születését).

Kéne nekem is legalább egy kockás irka, amibe a 2013-as év első kertészeti ténykedéseként bekörmölném: „Február 6. A fenyőiskolába új luctanuló érkezett. Nyápic kis vadóc, de majd összeszedi magát”. Igazuk van. Korai még az ültetés. Mentségemre legyen mondva, életmentésről volt szó, nem habozhattam. Különben sem egyedül nekem ilyen sietős, az egyik közeli telken telepítettek fenyősort – akkor éppen, bármilyen hihetetlen, sütött a nap és felengedett a fagyos föld -, egy csemete megmaradt, a gazda a kezembe nyomta és kérdezte: kell-e?  Kellett.

A „hivatalos” fenyőültetési idő a tél vége, a koratavasz - kerüljenek jóval rügyfakadás előtt földbe a csemeték, hogy gyökérzetük az időre már fejlődésnek induljon.  Maga a teljes begyökeresedés hosszú folyamat, két-három évig is eltarthat, addig a fenyőnövendék föld feletti része alig-alig iperedik, de aztán majd belehúz, s 4-5 év alatt eléri a karácsonyfa méretet. Tessék! Alig ültettem el szegény kis lelencet, máris a halálára fenekedek, de álszentség lenne azzal áltatni, hogy évtizedek múlva 50 méter magasságban ringathatja majd a vadgalambfészkeket.

A fenyőültetésben amúgy jártas vagyok, a megye legjobb erdésze okított rá. Nem túl strapás meló, mert nem kell az apró fenyőnek akkora gödröt túrni, mint a kényes gyümölcsfa csemetéknek. Az előkészített terepen az ásót olyan mélyre nyomjuk a földbe, amilyenre csak tudjuk, a szerszámot két oldalára feszegetve kitágítjuk a vájatot, a csemete gyökerét teljesen lenyomjuk az aljára, majd pár centire visszahúzzuk, hogy a gyökér vége kiegyenesedjen. Leellenőrizzük a gyökér helyzetét - fel ne kunkorodjon! -, s ha az megfelelő, gondosan tömörítjük körülötte a földet, hogy ne maradjon buboréknyi levegő sem a fenyőlakosztály alagsorában. Az első két évben szorgosan öntözöm a csemeték földjét, aszály idején a nagyobbacskák sem maradnak ki a vízosztásból, mert igaz, hogy strapabíró növények, de meghálálják a gondoskodást. A szakemberek azt mondják, a fenyő a legsilányabb talajon is jól érzi magát, nincs feltétlenül szüksége tápanyag kiegészítésre, persze sanyargatni nem muszáj,  kedvezőbb körülmények között egyenletesebben, szebben fejlődik. A begyökeresedett tűlevelű már kevés pátyolgatást igényel, azt azért ne hagyjuk, hogy mindenféle hitvány gaz lehagyja a növekedésben, s eltakarja előle a napfényt.

A lucfenyő egyébként az egyik legszerényebb igényű, jól alkalmazkodó karácsonyfa növendék, buzgó gyantatermelő, az illata ettől olyan kellemes, sokan ezért választják a jeles ünnep főszereplőjének, annak ellenére, hogy erősen bökős tűlevelét korán hullatni kezdi. Amúgy történetünk főszereplője főúri környezetbe, nordmann fenyők társaságába került, remélem az örökzöldek között nem divat a faji megkülönböztetés. A „nordmannokról” (Kaukázusi jegenyefenyő) csak annyit: semmi közük Nordmandiához, a Kaukázusban őshonosok, és Alexander von Nordmann finn botanikusról kapták a tudományos nevüket.

Forrás: sokszinuvidek.hu/