Az élet értéke
Mindig nyomasztó érzés fog el, ha állatszállító kaminokat
látok, összezsúfolt birkákkal, disznókkal, tehenekkel. Panaszos segélykiáltásuk
összeszorítja a szivet. Mennek az ismeretlenbe, a halálba.
Számunkra természetes, hogy bármit megtehetünk a
"haszonállatokkal": tarthatjuk őket úgy, hogy egész életükben nem
látnak napfényt, olyan kis helyen, hogy még megfordulni sincs helyük;
táplálékképpen visszaadhatjuk saját ürüléküket; elvehetjük tőlük kicsinyeiket,
és végül elpusztíthatjuk őket a lehető "leggazdaságosabb" módon,
amikor csak óhajtjuk. A kisgyermek, aki jobban hallgat ösztöneire, egészen másként
gondolkodik: az állat számára társ, egy másik élőlény, és mint olyan, a világ
megismernivaló, szeretnivaló része. Mikor a bátyám kicsi volt, kétségbeesetten
látta, hogyan válik a disznóból, amit néha ő is etetgetett, formátlan hústömeg
a böllér keze alatt.
"Elrontottad, most csináld vissza!" - kiáltott rá.
Nem tudta, hogy erre az ember nem képes: mi csak kioltani tudunk életeket,
teremteni nem. Ezért kell meggondolnunk, hogy tényleg szükséges-e az állatok
megölése.
Miért fogyasztunk húst? Főként megszokásból: kisgyerek
korunk óta erre próbálnak ránevelni minket. Aki gyermekintézményben dolgozik,
tudja, hogy még a 6-8 éves gyereke többsége nem szereti igazán a húst:
szívesebben fogyaszt főzeléket, gyümölcsöt, tésztafélét. Valószínű, hogy ha
hagynák, hogy a a gyerekek magul alakítsák ki étkezési szokásaikat, 1-2
emberöltő alatt a népesség jelentős része vegetáriánussá válna. Más
földrészeken a húsfogyasztásnak most is sokkal kisebb a szerepe, mint
Európában: Indiában például főként csak a muzulmánok, a keresztények és az ott
élő európaiak esznek húst.
Akkortájt történhetett amikor először próbálkoztam a húsételek
elhagyásával: egy kirándulásom során egy kisbárány került az utamba.
Megsimogattam, majd téptem neki egy marék füvet. Különösen jóleső érzés
kerített a hatalmába. Tudtam, hogy attól kezdve megváltozott az állatokkal való
kapcsolatom - visszatért egy szoros barátság, ami már régen, nagyon régen
megszakadt.
Nemrég beszéltem egy lánnyal, aki az orvosi egyetemre jár.
Igen rövid bevezető után rátért a lényegre: ő otthagyja az egyetemet! Nem
azért, mert már nem érez elhivatottságot az orvosi pálya iránt, és nem is
azért, mert megunta a rengeteg tanulást, hanem: az állatkísérletek miatt. Nem
tudja nézni tovább azt a rengeteg szenvedést, amit ezeknek az állatoknak el
kell viselniük, nagyrészt teljesen feleslegesen, hiszen az esetek többségében
ez csupán: "szemléltetés".
Köztudott, hogy az állatkísérletek igen kétséges eredménnyel
járnak: a különböző fajok különbözőképpen reagálnak azonos hatásokra, így a
kutyákra, macskákra kimutatott eredmények az emberre nem érvényesek. Szólnunk
kell a kozmetikumok, élvezeti cikkek előállítására végzett kísérletekről is,
amelyekre tényleg nem lehet ráfogni, hogy "magasabb rendű érdekek"
miatt történik.
Az állatok kínzásának nagyon erős személyiségromboló hatása
van: az aki jogosnak érzi az állatok tetszés szerinti kínzását, elpusztítását,
az a későbbiekben az emberi élet értékét sem fogja tisztelni. Más élőlényeknek
fájdalmat okozni - bűn. Amennyiben valaki egy igen fontos természeti törvényt
sért meg, az számítson arra, hogy mindez visszahat lelki állapotára is.
Ahhoz, hogy valaki jó orvos legyen két dolog feltétlenül
szükséges: szaktudás és empátia. Attól, aki a kísérletek során rezzenéstelen
arccal tudja végignézni az állatok szenvedését, ne várjuk, hogy később átérzi
majd a beteg ember helyzetét. Íly módon az orvosi egyetemeken egyfajta
kontraszelekciós elv érvényesül: azok hagyják el az egyetemet, akik lelkileg is
alkalmasak lennének erre, az igazán embert igénylő munkára.
Mivel az európai emberek többsége nem érzi, hogy az
állatokkal miképpen bánhatunk, szükség volt arra, hogy ezeket az elveket
írásban meghatározzák. 1978-ban - vagyis 14 éve - az UNESCO kihirdetett egy
ilyen dekrétumot. Sajnos ez ma is csak papíron létezik Európa legtöbb
országában.
Forrás: vegetarianus.hu
0 Megjegyzések