Szeretők, utazók, a nagy titok és Almodóvar

Pedro Almodóvar minden filmje után, a moziból kilépve olyan érzésünk támadt, hogy hiába ennyi borzalom az életben, az akkor is szép. Legújabb alkotása egy fergeteges vígjáték, melyben kényszerleszállásra készülő repülőgép utasai és meleg légikísérői néznek szembe önmagukkal. Ha a repülőgép Spanyolország metaforája, akkor a kérdés: tudja-e a titkot Almodóvar. Megnyugtatom a rajongókat: tudja. − Csejk Miklós írása

Bizonyára sokan érezték már úgy, hogy az a „repülő”, melyen éppen „utaznak”, egyenesen a halálba visz. Vagy legalábbis voltak már olyan pszichés állapotban, amikor azt gondolták, semminek nincsen már semmi értelme; ilyen mélyen (esetünkben, mivel egy repülőgép köröz a lehetséges katasztrófahelyzet felett, tehát ilyen magasan) még soha nem voltak. Pedro Almodóvar legújabb filmje a Szeretők, utazók erre a lelkiállapotra alapoz, arra az egzisztencialista léthelyzetre, mikor a lét perifériáján egyensúlyozva döntések meghozatalára kényszerülünk. Olyanokra, melyeket más, kevésbé kiélezett helyzetben biztosan nem hoznánk meg, elodáznánk, halogatnánk, elnapolnánk. Ám, ha valaki azt gondolná, hogy ezeket a súlyos kérdéseket a dráma műfajában dolgozza fel a rendező, az téved. Itt bizony vaskos komédiáról van szó!

Almodóvar visszatér pályájának kezdeti hangulataihoz, s egy fergeteges, cinikus és olyan tabudöntögető vígjátékkal lepi meg a közönségét, melyben leginkább saját sztereotip gondolkodásunkat nevetjük ki. Hangsúlyozom, hogy a közönséget, mert a besavanyodott hazai kritika komolykodó üres morgása már-már félelmet kelt az olvasókban: hova lesz a világ, ha már a kritikus is elveszti a humorérzékét. És igen, bizony sokszor vaskos ez a humor, ahogyan a műfaji filmek történetében megfigyelhetjük ezt a tendenciát, de a legsikeresebb vígjátékok bizony vaskos humorral nevettetik meg befogadóikat. Az pedig igazi ajándék, ha valamiféle mondanivalót is ki tud csiholni az alkotó a közönség szórakoztatása javára. Almodóvart sok mindennel kapcsolatban lehet kritizálni, de azzal, hogy mondanivalóval szűkölködne ebben az alkotásában, azzal nem igazán.

Egy Mexikóba tartó repülőgép két alkalmazottja (Penélope Cruz és Antonio Banderas) hibájából kénytelen még Spanyolországban kényszerleszállást végrehajtani, ám a kifutópálya, s az előkészületekre való várakozás miatt a levegőben kell egy ideig kőrözniük, gyakorlatilag téren és időn kívül taszítva az utasokat. Illetve csak az utasok egy részét, ugyanis a szegényebb rétegekhez tartozókat azonnal elaltatják, így már minden adott ahhoz, hogy biztosak legyünk benne: vígjátékunk nem lehet másodosztályú. Marad tehát az első osztály, melyen egy bérgyilkos utazik egy pornós modellel, egy apuka, akinek a lánya szado-mazo kéjnő, egy megrögzött hazudozó, aki megbolondult ex-barátnőjét próbálja felhívni telefonon, egy aggszűz jósnő, aki mindjárt meg is jósolja magának szüzessége elvesztését, amiért sokat meg is tesz. Az egészet csak fokozza, hogy a helyzetet három meleg utaskísérő próbálja kezelni, meg persze leginkább egymás lelkivilágát, beleértve a biszex pilótát, no meg a hetero másodpilótát, akinek pont most kell ráébrednie, hogy homoszexuális. Mi, nézők pedig azonnal látjuk: remek társaságba csöppentünk, pompásan foguk repcsizni és kiválóan fogunk szórakozni velük – egészen a pusztulásig.

Mert pontosan ezek az emberek vagyunk mi is, vagy megfordítva. Az első osztály utasai semmiben nem különböznek a másodosztály utasaitól, hacsak annyiban nem, hogy ők igencsak sokat gondolnak önmagukról, és úgy nem is nehéz, ha amazokat bealtatták (értsd: igényeiket, véleményüket figyelmen kívül hagyták). S ha arra is rájövünk, vagy legalábbis tisztában vagyunk vele, mert olvastunk róla valahol, hiszen maga a rendező is hangoztatja, hogy a repülőgép Spanyolország metaforája (vagy akár Európáé), akkor mindjárt lehet kombinálni is. Mert ugye az egyetlen „tisztességes” polgárról hamar kiderül, hogy pénzt sikkasztott, vagyis elvette másokét, neki viszont azzal kell megküzdenie, hogy végre újra szóba álljon vele a lánya, aki, hát, finoman szólva nem éppen kispolgári életét éldegéli.

Szerencsére Almodóvar egyáltalán nem magyarázza agyon a szituációt, viszont tobzódik a benne rejlő lehetőségekben. A kedvencem, a korunk embere, a megrögzött hazudozó, aki éppen öngyilkosságra készülő bolond ex-barátnőjét hívja fel szánva-bánva az ellene elkövetett bűneit, csakhogy a küldetés nem sikerülhet, mert az éppen egy felüljáróról leugrani készülő, s emiatt ügyetlenkedő őrült ex-barátnő mobilja, egy még régebbi ex-barátnő ölébe pottyan. Mi pedig megint csak „pusztulunk” a nevetéstől, mert a rendező nem kicsit használja ki a szituációban rejlő lehetőségeket.

Ha pedig megmaradunk még egy röpke gondolat erejéig Almodóvar metaforájánál, akkor az elaltatott másodosztály képe vésődjön be az emlékezetünkbe, s az is, hogy mindeközben az első osztály, s a gép irányítói, beleértve a személyzetet, hedonista orgiában tobzódnak. Nem új gondolat ez sem; már az ókorban is ismert volt, és napjainkban is elő- előkerül, főként szegénylázadások előtt. Vagyis, ha összeomlik Spanyolország a nyomasztó gazdasági csődje okán, melyhez köztudottan a „másodosztályú utasoknak” nem sok közük volt – hiszen ők dolgoztak, amennyit csak kellett –, akkor legalább a politikai és gazdasági csődöt okozó első osztály érezze még utoljára jól magát, aztán meg jöjjön, aminek jönnie kell, derüljön ki az igazság.

Zseniális, hogy Almodóvar ezt a tragikus helyzetet olyan fergeteges humorral mutatja be, hogy a moziból kijövet megint csak azt éreztem, amit minden, de tényleg minden Almodóvar-film után: az élet akkor is szép, ha ennyi borzalom vesz minket körül, melynek bemutatásától azért Almodóvar se retten meg soha, még egy vígjátékban sem. S az is zseniális, hogy Almodóvar is tudja a titkot, amit egyre több művész alkotásában láthatunk manapság, vagyis azt a tabudöntögető gondolatot, hogy „nem eszik olyan forrón a kását, mint ahogy főzik”. Vagyis nem biztos, hogy ez a fene nagy válság, amiben mindannyiunknak bele kell pusztulnia, bele kell szegényednie és le kell mondania mindenről, tényleg igaz. Lehet, hogyha felébred a másodosztály és egy csöppet felhorkan, mindannyian biztonságban fogunk landolni. Imádom Almodóvar cinikus optimizmusát, mely arról szól, hogy a hazudozót nagyon durván elzavarják, a vezetők meg belátják, hogy nem küzdenek tovább, s megmutatják igazi énjüket. Mert ugye a vígjátékban minden épp a fonákja.

Epilógus

Egyébként, ha alvajáró Csipkerózsikát látunk egy repülőgépen, aki olyat tud az ágyban (pardon, széken), amibe belepirulna mindenki, akkor azonnal tudhatjuk, hogy nem kell mindent szóról szóra értelmezni, mert Almodóvar nagyon erősen kiparodizált néhány fogalmat. Ahogy a homoszexuálisokról való gondolkozásunk tekintetében is nyilván erről van szó. Már napok óta töröm a fejem, hogy vajon miről is?

Szeretők, utazók

(Los amantes pasajeros)

spanyol vígjáték, 2013

Rendező: Pedro Almodovar

Főszereplők: Penelope Cruz (Jessica), Antonio Banderas (León),

Szereplők: Paz Vega, Blanca Suárez (Ruth), Hugo Silva, Javier Cámara (Joserra), Lola Dueñas (Bruna), José María Yazpik, Cecilia Roth (Norma Bosch), Raúl Arévalo (Ulloa)

Forgalmazó: Budapest Film Kft.