A XX. század rengeteg változást hozott; ezek közé tartozik, hogy reflektorfénybe kerültek az orvosilag nehezen vagy egyáltalán nem magyarázható tünetek kérdésköre. Van-e korunknak domináns betegsége, és ha van, mi az?

Mint tudjuk a XIX. század betegsége a hisztéria (és tuberkulózis) volt, sőt gyakorlatilag már a középkornak is megvolt a maga domináns betegsége (pestis), a XX. századé pedig a rák. Edward Shorter állította, hogy az 1990-es évek tünetei nem különböznek az 1920-as éveikétől, a fájdalom és a fáradtság a leggyakoribb szimptómák. Ma az emberek sokkal érzékenyebbek a testük jelzéseire, hajlamosabbak vagyunk fizikai betegség jelenként elkönyvelni őket, már-már keressük a betegségek tüneteit. A fájdalom a mindennapi élet kísérőjelensége, sőt látható, hogy már a különböző médiumok is azt sugallják, mindenki szenved fejfájástól, görcsöktől, emésztőszervi fájdalmaktól, stb., a fájdalomcsillapítók a leggyakrabban reklámozott termékek egyike. Érzékelhető, hogy csökkent az orvos és orvoslás tekintélye, nőtt ellenben a médiáé: innen szerezzük az egészséggel kapcsolatos információnk nagy részét.

A XX. század végére kialakult az általános elégedetlenség az orvoslással kapcsolatban, ami a tudománnyal szembeni szkepszisnek köszönhető és annak a – posztmodern emberi – igénynek, hogy a beteg részt szeretne venni a kezelésével kapcsolatos döntésekben. Mik a tipikus posztmodern felfogás elemei ilyen téren? A zöld kultúra részének tekinti magát: az emberi testet természetes kiterjesztésnek tartja, vállalja, hogy a mesterséges anyagok fogyasztása mérgezi a testet és a környezetet, tudja, hogy a természet változhat és nem csak gyógyító, hanem ártó szerepben is feltűnhet. A társadalom átalakulása sem elhanyagolható tényező: az általános cél ma az önaktualizáció és a személyes hatékonyság növelése, nem pedig a házasság vagy a család, így fokozódik az önreflexió, az identitásunk állandó újrafogalmazása. A tünetek észlelését fokozza az egyedüllét és az állandó önvizsgálat, valamint az a felfogás, hogy az egyén felelős a saját egészségéért; az egészség belülről jön, ez a szervezetünk adottsága, amit az orvostudomány nem tud biztosítani. Az egészség tehát a test és lélek harmóniáját jelenti, ami egyenes út a pszichológia létjogosultságáig. A laikusok egyébként a szomatizációs tünetekre sem orvost ajánlanak egy felmérés szerint, hanem életmódváltást és alternatív gyógymódok igénybevételét.

A posztmodern általános jellemzője, hogy kételkedik. A tudományban, a racionalitásban, a végső igazság meglétében – ez nagyon nagyfokú bizonytalanságot okoz/jelent, nem véletlen, hogy ez a kor kezdi el használni a pszichoszomatikus betegség szót is, amiben benne van a szakértői tudás bizonytalansága. Kutatások azt bizonyítják, hogy a mai betegségek nagy része is ebből a bizonytalanságból fakad, az ezt kísérő érzelmek közül a leggyakoribb meglévő érzelem a félelem. Mai betegségek közül a legtöbb visszavezethető a félelemre (bár sokszor azért érezhetőek benne túlkapások). A depresszió például az élet kihívásaitól való félelem, a pánikbetegség a külvilágtól, a krónikus fáradtság a küzdelemtől, a gyerekekre jellemző figyelemhiányos hiperaktivitás a tehetetlenségtől való félelemre vezethető vissza.

Tanulságos, hogy korunk betegségeire a média is nagyobb hangsúlyt fektet, sőt szinte olykor úgy érezhetjük, az hozza „divatba”. Gondoljunk csak arra, hogy a bulimia akkor lett igazán „felkapott”, amikor Lady Diana színt vallott, a szülés utáni depressziót sok nő Brook Shields öneltáró kötetéből tudta azonosítani, de Ronald Regan Alzheimer-ét is végigkövette a média. Az internet segítségével gyakorlatilag kitágult a klinika tere, minden betegségről lehet már információkat, felhasználói tapasztalatokat, véleményeket olvasni; hátránya, hogy így az orvos-beteg kontaktus megszűnik.

Lényegében az mondható el, hogy ma nincs domináns betegség, csak sok különböző betegség van, és inkább jellemző betegségmagatartási mintázatok figyelhetők meg. A fájdalom és az egyéb tünetek a hétköznapokban elfogadottá váltak. Egyre többen szenvednek krónikus betegségektől, amikről nem is lehet egyértelműen kijelenteni, hogy betegségek. Minden betegségben szerepet kapnak a beteg érzései, elvárásai, az orvos-beteg kapcsolat, társas-kulturális hatások. Kezelés helyett gyakran támogatás van – komplex életmódváltás, melynek része a diéta, sport és relaxáció. Szerves része a gyógyulásnak az öngyógyítás, mivel erre a betegnek is megvan az igénye és eszköze. Kialakult a „betegség-életmód”, az érintett egyéneket hosszasan kísérik az adott tünetek, de ezek oka általában ismeretlen, a diagnózis pontatlan, terápiájuk nem kidolgozott vagy nem hatékony. Tünetekkel rendelkeznek ugyan, de nem minősülnek betegnek, így a tüneteik egy szenvedéssel járó életmódba, mint betegségmagatartásba kerülnek.

Forrás: ertunk.hu