A brit Guardian izgalmas cikksorozatot indított The Vintage Years címmel, melyben idősebb nők kaphatnak tanácsokat a divattal kapcsolatban. A téma már önmagában is izgalmas, de sokkal izgalmasabb, ahogy a rovat vezetője összegezte tapasztalatait az öregedéssel kapcsolatban. Mivel úgy éreztük, hogy gondolataiból minden nő sokat meríthet, úgy döntöttük, hogy megosztjuk veletek.

Ez a negyvenedik ilyen rovatom, és mint minden jelentőségteljesebb születésnap esetén, úgy érzem, szükségem van némi visszatekintésre pár pillanat erejéig… Így fordítsuk egy kicsit komolyra a szót és gondolkodjunk el azon, hogy valójában milyen érzés megöregedni. Olyan, mint amire számítottunk? Mi a legjobb és mi a legrosszabb benne? Van előnyei is, vagy innentől kezdve már megállíthatatlanul gyorsulunk lefelé a lejtőn? Úgy tűnik, hogy a rám váró ötvenes éveim valamennyire hasonlítanak a tinédzser éveimre, az összevissza ugráló hormonjaimmal és a furcsa hangulatváltozásaimmal, de egyelőre csupán bámulok magam elé, mint borjú az új kapura, egyszerre szembenézve a múltammal és a jelenemmel. Úgy érzem magam, mint egy idősödő kutya. Őszülök mindenhol és egy kicsit merevek a végtagjaim, amit főleg akkor érzek, ha kimászok a kosaramból. Belül még egy kiskutya szíve dobog, bár egyre ritkábban van kedvem hülyét csinálni magamból azzal, hogy nyulakat kergetek. Sőt, mostanában gyakrabban kell ellátogatnom az állatorvoshoz is, bár mindent megteszek azért, hogy késleltessem azt, ami elkerülhetetlen.

Az eddigi cikkek megírása során - ahol rendszeresen részt vettem a kommenteknél kialakult beszélgetésekben is – egy valami tisztán látszik: ha virágokról, akár pöttyös bikinikről, új táskáról vagy egyéb kiegészítőről írok, kevesebb hozzászólást kap és azok is eléggé langyosak. Ha viszont a külsővel kapcsolatban jelenik meg valami cikk, főleg azokról a testrészekről, amelyek a korral kicsit megereszkednek, akkor a hozzászólók egyből két pártra szakadnak: könyörtelenül megírják, mi az, amit szabad és nem szabad a külsővel kapcsolatban. Számomra úgy tűnik, hogy mindenki kicsit érzékenyebbé válik, ha bárki a külsőnket, a testünket állítja pellengérre - a viccesebb részén persze jót nevetünk, például a ráncos térdeken, a serkenni próbáló bajuszokon, de kezünket szorosan a fülünkre tapasztjuk abban az esetben, ha a párbeszéd tárgya például a vonzerő csökkenésére terelődik, ne adj’ Isten az öntudat hiányát kritizálnánk. Mindannyian tagadunk a végletekig. Lehet itt bármit mondani arról, hogy az öregedés természetes és rendben lévő dolog, hogy minden szép és jó, de ezek nagy része csupán mellébeszélés.

No, nem kell rögtön nekem esni, csak azért, mert őszintén írok - én is ugyanúgy részese vagyok a mellébeszélőknek, mint bárki más. Az, hogy megöregedtem, számomra is megdöbbentő, hiszen 29 évesen még úgy gondoltam, hogy ez a nap soha nem fog eljönni, és azon is elgondolkodom, hogy a divat terén talán pont ezért maradtunk ennél az időszakunknál. Laura Bailey az egyik fesztiválon azt találta mondani, hogy ha olyasvalamit húz fel, amelyet az emberek többsége már az életkorának nem megfelelő viseletnek tart, csak azért teszi, mert úgy érzi, hogy talán az lesz az utolsó alkalom, amikor még „büntetlenül” viselheti az adott ruhadarabot. Valószínűleg mindannyian így vagyunk ezzel, persze többségünk nem nádszálvékony modellalkat, úgyhogy nálunk a hibázás lehetősége jóval nagyobb.

Vegyük például azokat a középkorú nőket, akik azt vallják, hogy „vedd fel, ami neked tetszik, a többi meg kit érdekel”. Én is ezt az elvet vallom, egy bizonyos határig, persze. Ott húzom meg a határvonalat, hogy amit felveszek, az esetleg nem a megfelelő jelzéssel bír mások számára, mivel ekkor kényelmetlenül kezdem érezni magam. Szeretem, ha a ruha, amit viselek, reflektál arra, hogy ki vagyok - és hogy ki vagyok: egy középkorú nő, aki érdekes életet élt és él most is. Bár nem vagyok 18 éves táncos, se modell, sem pedig titkárnő, nem vagyok 25 éves édesanya és divattervező; sőt, mi több, már többé nem vagyok az a 35 éves nő, aki bátran fogta a gyermekeit és otthagyott egy katasztrofális házasságot anyagilag padlóra küldve saját magát. Ezek átélése azonban feljogosít némi méltóságra, amely szó - ha más nem is - de mindennél fontosabb ebben az életkorban. Mind azt szeretnénk, ha méltósággal kezelnének bennünket. Ha viszont ezt akarjuk, akkor miért akarnánk ezt a méltóságot aláásni azzal, hogy a testünk darabjait közszemlére tesszük, pedig, ha őszinték akarunk lenni, akkor elismernénk, hogy azok a testrészek jobban festenek ruhával lefedve.

Ha a tükörbe nézek, akkor igazából egy nekem tetsző arcot látok, olyat, amely szerencsére nem tükrözi azt az életet, amelyet éltem. A 18 éves lány pillantása néha-néha előjön, de már nem ő vagyok, és többé nem is leszek ő. Ez persze kicsit elszomorít, de hát kit ne szomorítana el egy-egy pillanatra - de vajon mi értelme lenne annak, hogy újra olyan próbáljak lenni? Egyszer átéltem és az elég is volt. Nagyszerű volt, akkor nagyon jól éreztem magam, de voltak borzasztó részei is. Nagy megkönnyebbülés számomra, hogy nem kell már semmit bizonyítanom, kivéve azt, hogy jogom van arra a tiszteletre és méltóságra, amely az évekkel és a tapasztalatokkal együtt kellene, hogy járjon.

A következőket vallom: nem akarok visszamenni az időben (nem is olyan régről beszélünk), amikor a fedetlen lábak és kezek még tabuk voltak a munkahelyen, de nem is akarom magam kényszerítve érezni a sokat szidott, a fiatalságot megszállottan istenítő társadalmunkkal, és nem akarok olyan ruhákat felvenni, amelyek 20-30 évesek számára készültek, mivel most már, legalábbis nagy részben, nem a külsőm határozza meg számomra azt, hogy ki vagyok. Sokkal jobb fegyvereim vannak az arzenálomban és azokat használom, és nem hagyom, hogy azt éreztessék velem, hogy idejétmúlt vagyok, csak azért, mert az arcomon megjelent pár ránc. Nem fogok gyilkos pillantásokat vetni a mellettem elhaladó csinos fiatal lányokra, akiknek szépsége keményebb fegyver, mint bármelyik sci-fi sorozat bolygókat elpusztító ágyúja. Én is viseltem azokat a ruhákat, amelyeket ők most hordanak, és őszintén szólva nagy megkönnyebbülés, hogy már mást is felhúzhatok. 30 év múlva az a fiatal lány is ugyanott lesz, ahol én, és ugyanúgy ő is megtanulja majd elfogadni saját magát úgy, ahogy van - mivel mindig is ilyenek voltunk, csupán a csomagolás változott kissé az idővel.

Forrás: donna.hu