A fiamnak senkije nincs, csak én. A szüleim régen meghaltak, az apja soha nem foglalkozott vele, voltaképpen azt sem ismerte el, hogy tőle estem teherbe. Nincsenek rokonaim, így neki sincsenek. Nemrég lett huszonkilenc éves, és csak rám számíthat ezen a világon. Én viszont már nem leszek sokáig itt.

Ez azért nagy baj, mert a fiam nagyon is segítségre szorulna. Nincsen semmilyen betegsége, nem arról van szó, hogy ápolásra szorulna, vagy terhelt. Hanem arról, hogy ő nem evilági fiú.

Ha sok száz évvel ezelőtt született volna, talán pásztor lenne valahol délen, a hegyekben, és enné, amit talál a mezőn. De ebben a világban, ahol ilyen erős a verseny, ahol, aki nem fizeti a számláit, azt kilakoltatják a lakásból és elkergetik, az én fiamnak nincs esélye a túlélésre.

Gyengeelméjűnek tartották az iskolában

Sajnos, elhanyagoltam az orvosi szűrővizsgálatokat, nem vettem komolyan a hátfájásaimat, a köhögést, a fáradékonyságot, és túl későn mentem orvoshoz. Megállapították, hogy áttétes tüdőrákom van, amivel legfeljebb fél évem van hátra, és azalatt is egyre gyengébb leszek.

De a legnagyobb szenvedés számomra nem a fizikai fájdalom, a gyengeség, vagy a halál fenyegető réme, hanem az, hogy dolgom végezetlenül vagyok kénytelen itt hagyni ezt a világot. Nem tudtam a fiamnak megtanítani, hogy kell életben maradni egy huszonegyedik századi világváros forgatagában.

Áron már kisgyerekként is más volt, mint a többiek. Míg a srácok indiánosdit játszottak, és versengtek sportban, verekedésben, ő képes volt órákig ülni a földön, és egy fűszállal babrálni. Szerette a verseket, a gyerekdalokat, mindig dúdolt valamit magában, sokan ki is nevették, hogy mindig magában motyog.

Óvodába nem járt, féltettem a többi vad gyerektől. De amikor iskolába ment, a tanítónő azt javasolta, vigyem el orvoshoz, mert az volt az érzése, hogy Áron gyengeelméjű. Sok kivizsgáláson jártunk, nem volt könnyű Áronnal elvégeztetni a sok tesztfeladatot, mert csak azt csinálja meg, amihez kedve van. De megnézték műszerekkel is, megvizsgálták úgy is, hogy nem autista-e, és minden lelet negatív lett.

Egy nagyon kedves doktor bácsi akkor azt mondta, anyuka, nincs itt semmi baj, egyszerűen tudomásul kell vennie, hogy ez a fiú más, mint a többi. De nem katasztrófa ez, talán csak csendes, egyszerű élete lesz, de az is lehet, hogy egy nagy művész készülődik a szeplős ábrázat mögött.


Azt mondta, magasabb rendű tanítói vannak

Teltek az évek, és bebizonyosodott, Áron képes helytállni az iskolában, még ha nem is volt kifejezetten jó tanuló. Az irodalom, az ének, a rajz viszont nagyon érdekelte, igaz, rajzórán sosem volt hajlandó azt csinálni, amit mondtak neki. De ha eszközöket kapott a kezébe, feltűnően szép képeket alkotott.

Forrás: kiskegyed.hu