Az óceán mélyén élő primitív teremtmények, a közönséges nyálkás angolnák váladékában látják kanadai tudósok azt a természetes alapanyagforrást, amelyből a megfelelő módszerek kidolgozásával textilipari termékek készülhetnek a jövőben, kiváltva a szintetikus szöveteket. 

Az elbűvölőnek távolról sem nevezhető, gerinctelen, fog nélküli, de szarureszelővel vértezett nyelvvel rendelkező nyálkás angolnák a világ legősibb állatai közé tartoznak: már 500 millió évvel ezelőtt is léteztek, és túlélték a dinoszauruszok kipusztulását is okozó tömeges méretű természeti katasztrófát. Legrégibb feltárt maradványuk korát 300 millió évesre becsülik a tudósok.

Az óceánok fenekén, az iszapban élnek, táplálékra lesve; az elpusztult bálnák húsa a kedvenc eledelük. Legnagyobb fajtájuk 1,2 méteresre is megnő, de az átlagos hosszuk nem több 30 centiméternél. Kígyószerű testük azonban olyasmit rejt, amely egyben leghatékonyabb védőfegyverük is: rendkívül sűrű, nyálkaszerű váladékot bocsátanak ki, amely a tengervízzel keveredve igen vékony, áttetsző, de roppant erős hártyát alkot. A rendkívül rugalmasan nyúló, nagy felületűvé kiterjedő anyag még a támadó cápát is képes megfojtani, ha a fejére tekeredik.

"Meglehet, nem a világ legbájosabb lényei, de minden tiszteletet megérdemelnek - idézte a BBC News Tim Winegardot, a kanadai Guelphi Egyetem kutatóját, aki társaival a különleges állatokat tanulmányozza. - Ezek a fickók gyakorlatilag mindent túléltek, ...és ilyen értelemben igazi győztesek."

A közönséges nyálkás angolnák testében mintegy száz mirigy található, amelyek a kezdetben tejszerű, fehér váladékot termelik. Viszonylag kis méretük ellenére a féreghalaknak is mondott állatok több száz kilométer hosszú nyálkafonalat tudnak kibocsátani mirigyeikből.

A tudósok úgy vélik, hogy a nyálkából - vagy az azt alkotó fehérjékből létrehozott selyemből - sokféle ruhaipari terméket lehetne előállítani, például harisnyanadrágot, lélegző sportfelszereléseket, vagy éppenséggel golyóálló mellényt. Ráadásul az angolnaselyem természetes és megújuló alapanyagforrást biztosítana a szintetikus szövetekkel szemben.

A kutatóknak azonban előbb rá kell jönniük a tömeges "nyálkatermelés" nyitjára. "Nagyon keveset tudunk a nyálkás angolnák reprodukciójáról. Eddig még senkinek sem sikerült fogságban tenyészteni őket, és valójában olyan alapvető dolgokat sem tudunk róluk, hogy például milyen módon lehet megállapítani a korukat" - mondta Douglas Fudge, aki a guelphi kutatási programot irányítja.

A BBC News riportja szerint a tudósok inkább arra összpontosítanak, hogyan tudnák a mesterséges pókselyemhez hasonlóan laboratóriumban előállítani az angolnaváladékban található fehérjéket. Bár még messze vannak attól, hogy kezükben tartsák az első angolnafonál-gombolyagot, nagyon is elképzelhető, hogy egy nap az óceánok mélyéről származó ősi nyálkából szőtt ruhadarabokban feszítenek majd az emberek.



Az angolna

Az európai angolna Nyugat- és Közép-Európa északi részén őshonos, telepítés révén azonban már Európa szinte minden országában jelen van. A csontos halakon belül a sugarasúszójú halak alosztályába, azon belül az angolnaalakúak rendjébe tartozik. Az angolnafélékhez tartozó tizennyolc rokonával együtt alkotja az Anguilla nemet, amely az angolnafélék családjának egyetlen tagja. Az anguilla fajnév az etimológia szerint a latin anguis (kígyó) kicsinyített képzős szavából eredeztethető.

Életmódját tekintve úgynevezett katadrom faj, azaz a tengerben zajlik az ívása, de életének nagy részét édesvízben tölti. Az angolnákból összesen 19 faj él, ezek közül csupán egy honos Magyarországon. Hosszú évekig senki sem tudta megállapítani az ívás pontos helyét, de 1967-ben Erik Bertelsennek sikerült kisebb-nagyobb pontossággal megállapítani az angolna ívóhelyének pontos koordinátáit. Szerinte az ívás a Ráktérítő és a 60 fok nyugati hosszúság metszéspontjánál, a Sargasso-tengerben valószínű. Egyelőre nem lehet tudni pontosan, hogy az angolnák milyen mélységben ívnak, de a lárvafogási adatok szerint a legtöbb 200–500 méter közötti mélységből származik, így kutatóik ebben a mélységben tételezik fel szaporodásukat.

Méretét tekintve kivételes esetben egy méteresnél nagyobbra is nőhet, de átlagosan a 60–80 centimétereseket lehet kifejlettnek tekinteni. Táplálkozását tekintve ragadozó hal és fenéklakó mivolta miatt a víz mélyén előforduló kisebb állatokkal táplálkozik. Étlapján szerepelnek elsősorban: gyűrűsférgek, rovarlárvák, puhatestűek, rákok, apró halak és békák. Táplálékfogyasztása évszakról-évszakra változik. Az alsóbbrendű rákokat márciustól novemberig csökkenő tendenciával, a puhatestűeket a nyár végétől novemberig, a halakat elsősorban június-július hónapban keresi.

A magyar angolnagazdálkodás 1961-ben indult meg. Ekkortól kezdve a magyar gazdálkodók rendszeresen telepítenek angolnát a hazai vizekbe is. Az első telepítések, amik hatással voltak a magyar tenyésztőkre, 1957-ben történtek a Fertő tó osztrák részén. Ezek felkeltették a magyar gazdálkodók és kereskedők érdeklődését, és négy évre rá, 1961-ben már megkezdődtek a nagymértékű angolnatelepítések a Balatonban is. A hazai angolnatenyésztés beindításában jelentős szerepe volt Ribiánszky Miklósnak, az Országos Halászati Felügyelőség igazgatójának, aki pontos tervet készített a telepítés helyéről, és munkásságával nagyban hozzájárult a magyarországi angolnatelepítések sikerességéhez.