A színpompás viseletéről, szabadrajzú hímzéseiről jellegzetes matyó népviselet a 19. században alakult ki, virágkora az 1860-70-es években kezdődött. 

Eleinte piros-kék vászonfonállal, később fényes selyemfonállal, többszínű (piros, kék, sárga, zöld, fekete, lila, és ezek más-más árnyalatai) hímzéssel díszítették a fekete klott, vagy fehér vászonból készülő lepedővégeket, a legénying ujját, és a surcnak nevezett női, illetve férfi kötény alját. Később a szűcshímzés színei, motívumai jelentek meg a matyó hímzésművészetben: a kezdetben szabályos cipés-madaras, virágos motívumokat felváltották a formagazdag, pompás színekben tündöklő matyórózsás, nagyrózsás, cserfarózsás és szívrózsás motívumok. Napjainkban a vásznakat, párnákat, terítőket, és a különböző ruhaféléket leginkább rózsával, tulipánnal, csillagokkal, bimbókkal, levelekkel, tulipános levelekkel és bokormintákkal díszítik, de kedvelt minta a macskafark, valamint a kiskakast ábrázoló motívum is.

A matyó hímzés jellegzetessége, hogy a középen lévő nagy rózsákat alul és felül kisebb motívumokkal egészítik ki. Minden színnek megvan a maga jelentése: a sárga a Napot, a fekete a föld erejét, a piros az örömöt, a kék a bánatot, a zöld pedig a gyászt jelenti.