Hogy elavulóban van-e a nemzet fogalma? Nagyon jó kérdés… Rohamosan közeledve a harmadik X-emhez, egy dolgot megtanultam, nevezetesen azt hogy nincs a világon semmi, mondom, semmi, ami fekete vagy fehér. Konkrét kijelentéseket, mint az is hogy elavulóban van a nemzet fogalma, véleményem szerint, nem lehet tenni.


Én ugyan is úgy látom, hogy, bár nagyon lassan, szinte még láthatatlan, de valami elkezdődött. Van a magyar nemzetnek egy olyan kis rétege, aki mozgolódni látszik. Persze az is lehet, hogy ezt csak én látom így. És megint beigazolódik a fekete-fehér elmélet, hiszen most biztosan többen azt mondják, nem igaz, nézd csak milyen érdektelen a magyar, nézd, csak egyre fogyunk, nézd csak a fiatalokban nincs nemzeti érzés… folytathatnám… De nem folytatom, mert nem akarom! Én hinni akarok! Nagy divat manapság: légy pozitív. De talán igaz.
 Ahhoz viszont, hogy pozitív lehessek, kell, hogy legyen hitem. Milyen ósdi ez a fogalom… Mindenki rögtön a hitet az egyház fogalmával köti össze. Ugyan már, kit érdekel ma az egyház, a vallás? Hiszen nem trendi templomba járni. Nézd, mit tesz a vallás, az emberek egymást gyalázzák, ölik a vallás nevében. Igen, de megint csak itt van a fekete –fehér… Mert nézd, csak mennyi jót tesznek a vallás nevében. Ha már a megmaradásunk a kérdés, nézzük, mennyi jót tettek értünk, magyarokért, a vallás nevében. Én, természetesen, székely magyar lévén, Erdély szempontjából vizsgálom most a témát, hiszen ha valakinek, akkor nekünk, erdélyi magyaroknak valóban minden napos küzdelem a megmaradás. Három nevet említenék meg, természetesen vannak többen is, de e három név állandóan emlegetve kell, hogy legyen, hogy megmentő fáklyaként vezesse hányatott sorsú magyar nemzetünket. Ez a három név: Kató Béla, Berszán Lajos és Böjte Csaba. Ezek a nagyszerű emberek igazi harcosok, akik esélyt adnak a gyimesi és a moldvai csángó gyermekeknek, felkarolják a hányatott, sanyarú sorsú erdélyi gyermekeket, összefogják a székely közösséget, ezen túl menően erkölcsi és vallásos nevelést adnak gyermeknek, felnőttnek. Talán ez a legfontosabb, az erkölcsi nevelés. Ha ez nincs meg, jöhet a történelmi nevelés, bármi, nem lesz foganatja. Ez a mai társadalom, ezen belül a magyarság legnagyobb problémája.
 „Magyarnak lenni büszke gyönyörűség!” - ezt nem rég hallottam. Milyen szép is ez. De ugyanakkor elgondoltam, hogy ha azon mód elindulnék egy mikrofonnal a kezembe, bárhol, ahol magyarok élnek, Erdélyben, Kárpátalján, Délvidéken, Felvidéken vagy akár Kis-Magyarországon, és feltenném a fiataloknak a következő kérdést: „Mit jelent számodra magyarnak lenni?”, mit válaszolnának? Tudnának egyáltalán válaszolni? Itt van a probléma gyökere. A felnövekvő nemzedék a jövőnk, magyarságunk, megmaradásunk záloga. Ennek egyetlen és legfontosabb eszköze a nevelés. De nem Csak az iskolai nevelés. Milyen kényelmes, a gyereket iskolába adjuk, majd ott megtanítják, megnevelik, mi szülők a dolgunkat elvégeztük. Aztán a gyerek megveri a tanárát, tv-, számítógépfüggő, antiszociális, munkanélküli és végül depressziós felnőtt lesz. Családot alapít, gyermeket nemz, elválik, csonka családja lesz, csonka lelkű gyermeke, aki nem bír megbirkózni az élet kihívásaival. Nap, mint nap ezt látjuk, ezt halljuk. De… Fekete-fehér… Vannak családok, ahol a gyermek megszületik, van anya és apa, vannak testvérek. Az élet nehéz, apa, sokszor anya is, reggeltől estig dolgozik, de amikor este együtt a család, beszélgetnek, játszanak, mesélnek. A nagyok meghallgassák a kicsik beszámolóját, arról, mi minden történt velük egész nap. Azután a nagyok mesélnek, az élet nagy dolgairól, beszélnek arról, hogy: Te, kisfiam Romániában élsz, de te magyar vagy, ezen belül székely. Hogy is van ez? – csodálkozik majd a gyermek. Ezer meg ezer kérdés záporozik: hogyan, de miért? ... A szülő pedig válaszol, tudásához mérten. Ha pedig nem tud, utána néz, érdeklődik – közben ő maga is tanul- és a következő alkalommal megfelel gyermekének. Szerintem ez az alapja mindennek. Ha a gyermek, azt látja, otthon büszkék a magyarságukra, szeretetre tanítják, olyan összejövetelekre jár a család, ahol ez az érzés erősödhet, templomba, néptánc fesztiválra, népviseletes találkozókra, nyitott lesz majd az iskolában folytatódó nevelésre is. Odafigyel a történelem órán, ha felkelti valami az érdeklődését, az interneten talán majd ezt böngészi és nem lelkére káros dolgokat.
 A magyar nemzet megmaradásában legnagyobb szerepe a tudásnak van. De ezt a tudást nem csak az iskolától kellene elvárni. A tudást, legelőször a család kellene biztosítsa: a szeretet, az otthon melege, az öregek tisztelete, az összetartozás érzése az alap, amire aztán építeni lehet. Épít rá az iskola és az élet-iskolája. Ha egészséges lelkű fiatalokat nevel a társadalom, nem lesz nekik teher a család, a gyermeknevelés, az öregek felkarolása. Ha meggondoljuk, a székely társadalom hosszú ideig megőrizte ezeket az értékeket: sokgyermekes családok, több generáció együtt élése. Ide kellene visszatérni. Akkor életképes volna ez a nemzedék. Tudás kell a fiataloknak, tudniuk kell nemzetük történelmét, de ezt a tudást nem csak az iskolapadban kellene kapni, a nagyszülőktől, szülőktől, a közösségtől. Vajmi keveset segít rajtunk, ha nemzetközileg elismerik a világban, hogy milyen igazságtalanságok értek bennünket a történelem során. Persze jól esne a szívnek, ha végre belátná a világ, hogy Trianon nem volt jogos, de ez már nem sokat változtatna a tényeken, sok idő telt el, sokat vesztettünk. Inkább a nemzeten belül kellene végre valami változás, hogy magyarnak lenni „büszke gyönyörűség” lehessen. Ha büszkén, egyenes gerinccel mondjuk és érezzük, hogy „ Hál’ Istennek magyar vagyok!”, akkor sosem veszünk el. Nekünk a jövőre kell gondolnunk, hiába kesergünk a múlton, a magyarság megmaradásának záloga a sok apró kéz, mely belénk kapaszkodik, az élet ösvényére lépve, a mi dolgunk a helyes útra terelni őket, még akkor is, ha ez az ösvény a járt út mellett csak halványan látszik, az ösvény melyen őseink haladtak egykor.
 Végezetül, visszatérnék a csángókra, nem rég láttam egy műsort, melynek témája a csángó sors és Berszán atya tevékenysége volt. Ebben a műsorban a riporter megkérdezett több fiatalt, hogy mit jelent számukra csángónak lenni, a megkérdezettek valamennyien azt válaszolták, hogy büszkék arra, hogy ők csángók. Egyikük kifejtette, hogy ő is nagyon büszke magyar voltára, de ugyan akkor, úgy érzi, az által, hogy csángó is egyben, még büszkébb lehet. Úgy gondolom, talán ez a cél, a fiatalok legyenek büszkék identitásukra, mert ez csak akkor valósulhat meg, hogy ha ismerik is azt.
„Úgy vagyok magyar, ahogy a fű zöld, az ég kék, a nap keleten kél és nyugaton nyugszik, ahogy közhely a közhely. Ez a tény nincs, nem lehet senki ellen, senkivel szemben. Állapot. Megvallani is csak akkor kell, ha kényszerítenek rá.” (Bertók  László)


 A nevem Karsai Kinga, 1983-ban születtem Székelyudvarhelyen, Erdélyben. 2007-ben költöztünk  a férjemmel Székelymuzsnába, itt élünk most is. Székelymuzsna egy Isten háta mögötti poros kis magyar falu három megye határán, édesapám muzsnai származású. 2009-ben született a kislányom, aki ízig-vérig muzsnai székely kislány. 2012. augusztus 18-án került bemutatásra első könyvem Székelymuzsna - múlt és jelen címmel. Amatőr tollforgató vagyok.