Kezembe vettem Vitézi jelvényemet, majd lassan elhelyeztem az öltönyömön: pontosan a szívem fölé. Fejemben kavarogtak a régi emlékek: eszembe jutott a kassai bevonulás, majd a szabadkai kitörés, ahol ötezer bajtársammal átküzdöttük magunkat a szerb ostromgyűrűn. Elmosolyodtam. Mélázásom sajnos olyan gyorsan szakadt félbe, mint ahogy elkezdődött. Kivágódott a dolgozó szobám ajtaja és a fiam lépett be rajta teljes katonai díszöltözékben.
- Hallottad, hogy mi történt? – mondta mosolyogva majd az asztalomra dobott egy jelentést. A papírlapok még melegek voltak a nyomtatástól. A szerző röviden és tömören fogalmazott: Románia az összeomlás szélére került, mind katonailag, mind gazdaságilag padlón van. Miután végigolvastam a jelentést ránéztem a fiamra. Félelmetes, hogy mennyire hasonlított Rám. Ugyanabban a pozícióban állt, ujjaival az asztalon támaszkodva, mint Én a választási beszédek alatt, sőt a szemében is ugyanaz a tűz égett, mint ami bennem is megvolt egykoron. Azonnal kitaláltam, hogy mi jár a fejében
- Itt a lehetőség, amire eddig vártál! Végre Erdély is visszatérhet!- szólt, miközben kitekintett az irodám ablakán. Szeme megpihent a Szabadság téri emlékművön. Követtem tekintetét, majd Én is kipillantottam. A teret egy 1921-es terv szerint építtettem újjá, a nagy honvédő háborút lezáró békeszerződés után, mely által Magyarország területe jelentősen gyarapodott. A fiamnak igaza volt. Erdély tényleg hiányzik az emlékműről.
- Tudom, hogy mit szeretnél, de ezt nem dönthetem el itt, össze kell hívjam a haditanácsot!- törtem meg a csendet mely betelepedett a szobámba.
- Ne törd Magad, már akkor megtettem mikor megkaptam a jelentést! Fél óra múlva legyél a gyűlésteremben. – mondta mosolyogva, majd villámgyorsan elindult az ajtó felé.
- Fiam!- szóltam utána. Hallatszott, ahogy a sarkain megfordul a márványlapokon, majd pillanatokkal később fejét bedugta az ajtón. – Ne cselekedj meggondolatlanul… A háború nem dicső dolog, nem olyan, amire büszke az ember. A háború aljassá tesz.
Bólintott egyet, majd Rám mosolygott. Néhány másodperc múlva már nem hallatszott a cipőjének csattogása. Felálltam a székemből, majd elindultam az öltöző szobámba. Úgy éreztem, hogy ezen a gyűlésen katonai ruhában kell megjelenjek. Tökéletesen beállítottam a vállapjaimat, megigazítottam a láncokat és végül, de nem utolsó sorban felraktam a Vitézi jelvényt. Vettem egy nagy levegőt és elindultam lefele a csigalépcsőn…
Mire megtettem ezt a mindössze két perces utat az irodám és a gyűlésterem között, már az egész haditanács a teremben várt teljesen felkészülve. Mikor beléptem, mindenki tisztelegve felállt. Intettem nekik hogy foglaljanak helyet, majd felléptem a pódiumra.
- Uraim! Nem készültem semmiféle világmegváltó beszéddel. Úgy gondolom, hogy ezen körülmények között nem engedhetem meg magamnak, hogy néhány percnél többet beszéljek arról, ami most vár ránk, hiszen nem vagyunk éppen idő bőségben. Kevesebb , mint egy órája tudok arról, hogy Románia gazdaságilag csőd közeli állapotba került. – ekkor egy kéz lendült a magasba, valahol a hátsó sorokban. Az ember, aki feltette a kezét a hírszerzésnél dolgozott. Tudtam, hogy fontos a mondanivalója, ellenkező esetben ugyanis nem szakított volna félbe. Átadtam Neki a szót. Felállt, majd kiegyengette tiszti ruháját. – Uraim, ez a hír körülbelül egy perccel ezelőtt érkezett. Bulgária hadat üzent Romániának és válaszul Románia az erdélyi divíziókat kezdte mozgósítani. Időben nem bővelkedünk. Tudatni kell velük, hogy jövünk. – a hír megdöbbentő volt, de valahol mégis számítottam rá. Abban a pillanatban, ahogy a tiszt ismertette a hírt, egy magas, vékony ezredes pattant fel az egyik sorból.
- Figyeljenek ide, ahhoz, hogy a Honvédség teljes erejét Románia ellen felvezessük, legalább két hét kell. Jelen pillanatban, az Ötödik és a Hetedik hadsereggel tudnánk csak csapást mérni. Én személy szerint még egy legyengült román hadsereg ellen sem vonulnék fel két hadsereggel.
- Annyi időnk egyszerűen nincs. – mondtam, miközben kihúztam magam. Tucatnyi kétség költözött lelkembe, de nem mutathattam ki aggályaimat. Abban a teremben, nem volt helye gyengeségnek. Tisztában voltam vele, hogy elhamarkodott lépés az erdélyi magyarság végleges eltűnését jelenthette volna. Egyszerűen nem kapkodhattunk. Még mielőtt valaki megszólalhatott volna, folytattam a beszédet.
- Nagyon jól tudják, hogy ha ebbe most belevágunk, akkor nincs visszaút. Most, viszonylagos jólét uralkodik az országban. Az emberek boldogok, végre nem létminimumon él az ország nagy része. Egy háború ezt alaposan felforgatja. Például mi van, hogy ha elveszítjük a háborút? – a magas rangú tisztek tüdejében egyszerre rekedt meg a levegő. – Igen Uraim jól hallják. Bármilyen nehezemre is esik kételkedni erőinkben, mégis fontosnak tartom számba venni a legrosszabb eshetőséget is. Mi történik, ha elveszítjük a háborút? Valaki válaszoljon.
Egy tizedes állt fel. – Önt kivégzik az egész minisztériummal együtt, a megszerzett területeket pedig ismét elcsatolják!- az egész terem egy emberként fordult a tizedes felé.
- Úgy van! Félreértés ne essék. Nem az Én életemet sajnálnám, hanem azt a több millió magyart, aki ismét elszakad a hazájától. Uraim, ebben a teremben, jelen pillanatban nem csak egy ország lerohanását készítjük elő. Nem. Ennél sokkal többről szól ez a vita. A magyarság elkövetkező életét fogjuk meghatározni. Ha csak annyit kéne tennünk, hogy felszereljük katonáinkat és útnak indítjuk őket Erdély felé, akkor feltehetőleg már rég az első sorban állnék, és vasalt csizmában menetelnék, hogy elsőként lépjem át a határt, de mint tudjuk egy háború nem ennyiből áll. – eközben a fiam lépett a terembe, rögtön utána megérkezett a hadügyminiszter is. Ismét elkésett, mint mindig. Ha nem végezné tökéletesen a munkáját, már rég eltávolítottam volna a hivatalból.
- Kormányzó úr! Elnézést kérek a késésemért. Előkészítettem az offenzívát, már csak az Ön aláírása és pecsétje hiányzik a papírról.
A szobában lévők bólogatással nyugtázták a bejelentést. Éreztem, hogy lépnem kell. Az egész vezérkar támogatta a támadás gondolatát. Leléptem a pódiumról és odasiettem a fiamhoz. A hadügyminiszterrel együtt kivezettem őket a teremből.
- Mért nem vártál még a mozgósítási paranccsal? – kérdeztem idegesen a régi barátomtól, akinek a mellén szintén ott feszült a vitézi érdemrend. – A mozgósítást így már alig lehet leállítani. Ezt Neked is tudnod kellett.
- Emlékszel még az esküdre?- kérdezett vissza gúnyos hangnemmel. – Ha nem hát segítek: Isten színe előtt fogadom, hogy minden erőmet Magyarország feltámasztására fogom fordítani.
- Isten engem úgy segéljen!- fejeztem be helyette a mondatot
- Akkor meg mi tart vissza? Ilyen lehetőséged nem lesz több. Egy legyengült országgal szemben kell hadba szállnod. Emlékszel Szabadkára? Ott ötezren voltunk. Most néhány nap múlva hétszázötvenezer Honvéd fog átkelni a határon. Hétszázötvenezer.
- Igazad van barátom! Most látszik igazán, hogy évekkel ezelőtt lecseréltem tollra és papírra a fegyvert. Megígéred, hogy ez a háború lesz az utolsó, amit a magyarságnak át kell vészelnie?
Megígérem!
Néhány óra múlva végigolvastam a hadüzenetet. Belefoglalták Magyarország területi követeléseit.
Megfogtam tollam, de túl erős volt a szorításom. Ujjamon egy apró sebből vér cseppent a papírra. Egészen apró pötty mindössze, de így már a véremmel is tartozom népemnek. Aláírtam a papírt.
A fiam betette egy borítékba, majd kisétált az ajtón. A távolból még visszakiáltott valamit.
- Találkozunk a határon Apám! Találkozunk…
- Itt a lehetőség, amire eddig vártál! Végre Erdély is visszatérhet!- szólt, miközben kitekintett az irodám ablakán. Szeme megpihent a Szabadság téri emlékművön. Követtem tekintetét, majd Én is kipillantottam. A teret egy 1921-es terv szerint építtettem újjá, a nagy honvédő háborút lezáró békeszerződés után, mely által Magyarország területe jelentősen gyarapodott. A fiamnak igaza volt. Erdély tényleg hiányzik az emlékműről.
- Tudom, hogy mit szeretnél, de ezt nem dönthetem el itt, össze kell hívjam a haditanácsot!- törtem meg a csendet mely betelepedett a szobámba.
- Ne törd Magad, már akkor megtettem mikor megkaptam a jelentést! Fél óra múlva legyél a gyűlésteremben. – mondta mosolyogva, majd villámgyorsan elindult az ajtó felé.
- Fiam!- szóltam utána. Hallatszott, ahogy a sarkain megfordul a márványlapokon, majd pillanatokkal később fejét bedugta az ajtón. – Ne cselekedj meggondolatlanul… A háború nem dicső dolog, nem olyan, amire büszke az ember. A háború aljassá tesz.
Bólintott egyet, majd Rám mosolygott. Néhány másodperc múlva már nem hallatszott a cipőjének csattogása. Felálltam a székemből, majd elindultam az öltöző szobámba. Úgy éreztem, hogy ezen a gyűlésen katonai ruhában kell megjelenjek. Tökéletesen beállítottam a vállapjaimat, megigazítottam a láncokat és végül, de nem utolsó sorban felraktam a Vitézi jelvényt. Vettem egy nagy levegőt és elindultam lefele a csigalépcsőn…
Mire megtettem ezt a mindössze két perces utat az irodám és a gyűlésterem között, már az egész haditanács a teremben várt teljesen felkészülve. Mikor beléptem, mindenki tisztelegve felállt. Intettem nekik hogy foglaljanak helyet, majd felléptem a pódiumra.
- Uraim! Nem készültem semmiféle világmegváltó beszéddel. Úgy gondolom, hogy ezen körülmények között nem engedhetem meg magamnak, hogy néhány percnél többet beszéljek arról, ami most vár ránk, hiszen nem vagyunk éppen idő bőségben. Kevesebb , mint egy órája tudok arról, hogy Románia gazdaságilag csőd közeli állapotba került. – ekkor egy kéz lendült a magasba, valahol a hátsó sorokban. Az ember, aki feltette a kezét a hírszerzésnél dolgozott. Tudtam, hogy fontos a mondanivalója, ellenkező esetben ugyanis nem szakított volna félbe. Átadtam Neki a szót. Felállt, majd kiegyengette tiszti ruháját. – Uraim, ez a hír körülbelül egy perccel ezelőtt érkezett. Bulgária hadat üzent Romániának és válaszul Románia az erdélyi divíziókat kezdte mozgósítani. Időben nem bővelkedünk. Tudatni kell velük, hogy jövünk. – a hír megdöbbentő volt, de valahol mégis számítottam rá. Abban a pillanatban, ahogy a tiszt ismertette a hírt, egy magas, vékony ezredes pattant fel az egyik sorból.
- Figyeljenek ide, ahhoz, hogy a Honvédség teljes erejét Románia ellen felvezessük, legalább két hét kell. Jelen pillanatban, az Ötödik és a Hetedik hadsereggel tudnánk csak csapást mérni. Én személy szerint még egy legyengült román hadsereg ellen sem vonulnék fel két hadsereggel.
- Annyi időnk egyszerűen nincs. – mondtam, miközben kihúztam magam. Tucatnyi kétség költözött lelkembe, de nem mutathattam ki aggályaimat. Abban a teremben, nem volt helye gyengeségnek. Tisztában voltam vele, hogy elhamarkodott lépés az erdélyi magyarság végleges eltűnését jelenthette volna. Egyszerűen nem kapkodhattunk. Még mielőtt valaki megszólalhatott volna, folytattam a beszédet.
- Nagyon jól tudják, hogy ha ebbe most belevágunk, akkor nincs visszaút. Most, viszonylagos jólét uralkodik az országban. Az emberek boldogok, végre nem létminimumon él az ország nagy része. Egy háború ezt alaposan felforgatja. Például mi van, hogy ha elveszítjük a háborút? – a magas rangú tisztek tüdejében egyszerre rekedt meg a levegő. – Igen Uraim jól hallják. Bármilyen nehezemre is esik kételkedni erőinkben, mégis fontosnak tartom számba venni a legrosszabb eshetőséget is. Mi történik, ha elveszítjük a háborút? Valaki válaszoljon.
Egy tizedes állt fel. – Önt kivégzik az egész minisztériummal együtt, a megszerzett területeket pedig ismét elcsatolják!- az egész terem egy emberként fordult a tizedes felé.
- Úgy van! Félreértés ne essék. Nem az Én életemet sajnálnám, hanem azt a több millió magyart, aki ismét elszakad a hazájától. Uraim, ebben a teremben, jelen pillanatban nem csak egy ország lerohanását készítjük elő. Nem. Ennél sokkal többről szól ez a vita. A magyarság elkövetkező életét fogjuk meghatározni. Ha csak annyit kéne tennünk, hogy felszereljük katonáinkat és útnak indítjuk őket Erdély felé, akkor feltehetőleg már rég az első sorban állnék, és vasalt csizmában menetelnék, hogy elsőként lépjem át a határt, de mint tudjuk egy háború nem ennyiből áll. – eközben a fiam lépett a terembe, rögtön utána megérkezett a hadügyminiszter is. Ismét elkésett, mint mindig. Ha nem végezné tökéletesen a munkáját, már rég eltávolítottam volna a hivatalból.
- Kormányzó úr! Elnézést kérek a késésemért. Előkészítettem az offenzívát, már csak az Ön aláírása és pecsétje hiányzik a papírról.
A szobában lévők bólogatással nyugtázták a bejelentést. Éreztem, hogy lépnem kell. Az egész vezérkar támogatta a támadás gondolatát. Leléptem a pódiumról és odasiettem a fiamhoz. A hadügyminiszterrel együtt kivezettem őket a teremből.
- Mért nem vártál még a mozgósítási paranccsal? – kérdeztem idegesen a régi barátomtól, akinek a mellén szintén ott feszült a vitézi érdemrend. – A mozgósítást így már alig lehet leállítani. Ezt Neked is tudnod kellett.
- Emlékszel még az esküdre?- kérdezett vissza gúnyos hangnemmel. – Ha nem hát segítek: Isten színe előtt fogadom, hogy minden erőmet Magyarország feltámasztására fogom fordítani.
- Isten engem úgy segéljen!- fejeztem be helyette a mondatot
- Akkor meg mi tart vissza? Ilyen lehetőséged nem lesz több. Egy legyengült országgal szemben kell hadba szállnod. Emlékszel Szabadkára? Ott ötezren voltunk. Most néhány nap múlva hétszázötvenezer Honvéd fog átkelni a határon. Hétszázötvenezer.
- Igazad van barátom! Most látszik igazán, hogy évekkel ezelőtt lecseréltem tollra és papírra a fegyvert. Megígéred, hogy ez a háború lesz az utolsó, amit a magyarságnak át kell vészelnie?
Megígérem!
Néhány óra múlva végigolvastam a hadüzenetet. Belefoglalták Magyarország területi követeléseit.
Megfogtam tollam, de túl erős volt a szorításom. Ujjamon egy apró sebből vér cseppent a papírra. Egészen apró pötty mindössze, de így már a véremmel is tartozom népemnek. Aláírtam a papírt.
A fiam betette egy borítékba, majd kisétált az ajtón. A távolból még visszakiáltott valamit.
- Találkozunk a határon Apám! Találkozunk…
0 Megjegyzések