„És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?”
 
Ha Európa térképére tekintünk, azt gondoljuk, hogy minden vidám. Ám nézzük meg jobban, s látjuk, a szívében óriási a fájdalom.
 
Itt van egy kis kőház. Egy éltesnek tűnő ember lép ki rajta. Homlokát az idő felszántotta, s mégis csak legénytoll pelyhedzik az állán. Szakadt ruhában van, mert az az egyetlen dolog, mit az ég nem vett el tőle. Felnéz a tiszta égre, mi azt súgja: „Nincs semmi baj”. Pedig van. Bánatában leül, gondok sorakoznak fejében.

Lágy szellő futkos körülötte a pusztán. Egy hang szólítja meg hirtelen:
 
Üdvözöllek testvér! Mondd meg nekem, miért vagy oly bánatos?

Az öreg fekve a következőt mondja:
 
Tudod fiam, nekem rengeteg birtokom volt, hat nap volt lóval körbejárni. Egészen Erdélyig nyúltak. Ám elvették. Állatom is annyi volt, hogyha kiengedtem őket, nem fértek el ezen a helyen. Csak sajnos ellopta tőlem a „mennykőnek az ege”.

Felül a vén, és látja, az idegen felé, csak fél szemmel figyel:
 
Együtt érezni veled, nem tudok. Mikor én utoljára itt jártam, mindenki vidám volt, és boldog. Ha megengeded, hogy meg kérdezzem, mondd, mivel lett gazdagabb nemzetünk?
 
Hol voltál te az elmúlt században, mikor minket bábként rángattak? Mikor Sas az égből belénk csapott, ő végül csak a fészkéből vesztett egy két gallyat, miközben a miénket a vihar szanaszét hordta? Utána jött a fekete dögvész, majd elesve feküdtünk a Vörös Fény alatt. Most várunk és várunk, hogy valaki végre megmutassa a helyes utat.
 
„A magyar nép zivataros századaiból”-t ismerik e még? – kérdi az idegen.
 
Tudni tudjuk, hogy mi az, csak senki nem érzi, boldogságot abba minek keresni.
 
Látom testvér, nem bántak veletek miutánunk sem kesztyűs kézzel. Bár tudnám, hogy milyen Isten az, ki népének balsorsot akar! – gondolkodik el a vendég.
 
Isten? Erre ismeretlen fogalom, hisz csak mi vagyunk, meg lelkünkben a seb – ábrándítja ki a sújtott.

Csönd ül a környékre, semmit nem lehet hallani csak azt, hogy a távolban egy birka béget. Búsan úszik a túlra, majd a Román határon porrá hull.
 
- Szegény szülőfalum is odavan – sóhajt a jövevény.

Megkérnélek téged, te becsületes ember!

Látom rajtad, hogy nem attól vagy magyar, hogy a hősök nevét kiáltod. Itt e toll, és kezdj írni! Kezdj, s hirdesd: álljunk talpra! Mondd: nem ez a sorsunk! Üzend: erőt, kitartást, egységet, és ezt mind én üzenem!
Az öreg tágra nyitja szemét, mikor a tollat kezébe veszi.
 
Ki a feladó jó uram? – kérdi meglepetten.

- Hát én, ki azt mondta nem is olyan régen: „Ti néma bús vidékek/ Halljátok kínomat,/ S te Nimfa szent folyamban,/ Könyűm feléd ömöl”.

Leküldök érted egy angyalt, hogy támogasson utadon.
Az éltes elszégyelli magát, hogy merte fiazni a „Husztnak lantját”.
Mire visszanéz, a költő eltűnik, és a helyére egy csodaszép angyal lép be. Gyönyörű, mint a napsugár, haján oly selymes, hogy a legpuhább párnát abból varrnák ki. Megfogja az ifjú író kezét, s ötleteket ád. Az ember ujjai maguktól a toll köré fonódnak. Dicsőíti az ihletet, ki megérkezett, s ébresztgeti általa a magyar nemzetet.

Én vagyok az író, ki a tollat kapta. Én vagyok, kinek sorai egy múzsához szólnak. Én vagyok, ki talpra állít, ki attól magyar, hogy az ég helyett az emberekre kiált: Légy józan, s ne felejtsd el: az átok csak megszűnik egyszer.

„Hol van a hon, melynek Árpád vére

Győzelemben csorga szent földére,

Mely nevével hév szerelmet gyújt;”.




Felhasznált irodalom: Kölcsey Ferenc művei (Huszt, Hymnus, Édes kín, Zrínyi dala)