A minap egy népi-napilap szerkesztőségébe jelentkeztem újságíró-gyakornoknak. Többnapos telefonálgatás után végre kapok egy időpontot. Ez igen! Ez aztán Európa: a szerkesztőségben a legmodernebb számítógépek surrognak, suhanó padlószőnyeg, suhogó légkondi, minden üveg és fém, a titkárnőnek piros a bugyija stb.
Vagy két órát üldögélek a rovatvezető irodája előtt, és arról álmodozom, milyen szép kis fizetésem lesz. Havonta annyit keresek majd, mint eddigi honorjaim együttvéve. Végre bejutok. A rovatvezető némi gyanakvással néz végig rajtam, nem érti, miért vonszolok magam után egy hatalmas bőröndöt, de erőltetett udvariassággal – ha már itt vagyok, essünk gyorsan túl rajtam – leültet és faggatni kezd:
– Fiatalember, jelentek már meg írásai valahol?
– Természetesen – válaszolom kissé foghegyről.
– Nagyszerű! S milyen orgánumokban?
– Hát... például a Magyar Fórumban, Hunniában, Pest Megyei Hírlapban... – a felsorolást abbahagyom, mert a feje kezd egy céklához hasonlítani –, ...rosszul van?
– És... és... – habogja –, maga..., maga eszénél van? Akkor meg mit keres itt?
Erre a pillanatra vártam. Bőröndömből akkurátusan kihajtogatok egy körülbelül nyolcvan méter hosszú leporellót (az internet-korszakban – biztos, ami biztos).
– Most meg mit csinál? – nyüszíti kétségbeesetten.
Kinyitom az iroda ajtaját, és a folyosón végighajtogatom a hivatalos, lepecsételt géntérképemet. (hárommilliárd sor, 6 pontos betűvel). A piros bugyis hívja a biztonságiakat. Lassanként újságírók hada veszi körül a végtelennek tűnő papírfolyamot, Acsádi félbeszakítja legújabb epeömlemény-jegyzetét, s elképedve tolja le orráról a szemüvegét. Megállok egy sornál, és felkiáltok.
– Uraim! A saját szemükkel láthatják, hogy a haladás, a tudományágak kölcsönös egymásra hatása – mint például a funkcionális genomika – milyen nagyszerű eredményekkel képes alapjaiban megváltoztatni életünket. Például: a 21. kromoszómám DNS-darabkájának 4.527.3122. nukleotidja bizonyítottan kimutatja, hogy – mi tagadás – homoszexuális hajlamaim vannak. – Nahát! – hördülnek fel. – Mint tudják, a mai tudomány szerint ez nem betegség, hanem genetikai másság.
A leporellón sietve haladok vagy húsz métert – már a fél szerkesztőség utánam lohol a szolgálati fegyverüket fétisként simogató biztonsági őrökkel együtt –, s hegykén rábökök a DNS-genomszekvenciám 16. krom./2.333.567. nukleotidjára.
– Ez a természet által szinte hihetetlenül egyszerű formátumú nukleotid pedig a gyenge jellememet ábrázolja. – Néhányan félénken tapsolni kezdenek, és szinte szaladnak utánam a következő sorhoz. Diadalmasan nézek körül:
– Itt állunk talán a legfontosabb, 22/228.1956. nukleotidomnál. Jól nézzék meg ezeket a vonalkákat! Mit látnak?... Na mit? Itt van az orruk előtt! – Többen lehasalnak. – Nézzék csak! E komplexum, szimbiózisban az előző nukleotidokkal, megkérdőjelezhetetlenül kimutatja a sunyiságot, notórius hazudozást, aljasságot, kaméleonságot és kifinomult csúsztatási hajlamot... és és, na mit még? – hatásos szünet – a magyargyűlöletet! – Ujjongás és tapsvihar közepette kivágódik egy ajtó: a főszerkesztő. Mindenki elnémul.
– Mi ez a cirkuszi zenebona?! – A kétszáz fős tömeg lassan visszasomfordál az íróasztalához, a biztonságiak pedig elégedetten bólogatnak, s nekifognak az ötvenkilós papírszemét felgöngyöléséhez. A rovatvezető kivirult kelkáposztaarccal kísér be másodmagával a fő-főirodába, s konyakkal kínál.
– Maga aztán jól átverte azokat a neo-nyilasokat!
Kényelmesen hátradőlök a bőrfotelben, szinte már a magaménak érzem. – Uraim! Az imént a fizetésemről akartunk beszélgetni – válaszoltam leereszkedőn, kissé sunyin, alattomosan, pöffeszkedve – összekacsintva új kollégáimmal.
Józsa Péter-Pál
– Fiatalember, jelentek már meg írásai valahol?
– Természetesen – válaszolom kissé foghegyről.
– Nagyszerű! S milyen orgánumokban?
– Hát... például a Magyar Fórumban, Hunniában, Pest Megyei Hírlapban... – a felsorolást abbahagyom, mert a feje kezd egy céklához hasonlítani –, ...rosszul van?
– És... és... – habogja –, maga..., maga eszénél van? Akkor meg mit keres itt?
Erre a pillanatra vártam. Bőröndömből akkurátusan kihajtogatok egy körülbelül nyolcvan méter hosszú leporellót (az internet-korszakban – biztos, ami biztos).
– Most meg mit csinál? – nyüszíti kétségbeesetten.
Kinyitom az iroda ajtaját, és a folyosón végighajtogatom a hivatalos, lepecsételt géntérképemet. (hárommilliárd sor, 6 pontos betűvel). A piros bugyis hívja a biztonságiakat. Lassanként újságírók hada veszi körül a végtelennek tűnő papírfolyamot, Acsádi félbeszakítja legújabb epeömlemény-jegyzetét, s elképedve tolja le orráról a szemüvegét. Megállok egy sornál, és felkiáltok.
– Uraim! A saját szemükkel láthatják, hogy a haladás, a tudományágak kölcsönös egymásra hatása – mint például a funkcionális genomika – milyen nagyszerű eredményekkel képes alapjaiban megváltoztatni életünket. Például: a 21. kromoszómám DNS-darabkájának 4.527.3122. nukleotidja bizonyítottan kimutatja, hogy – mi tagadás – homoszexuális hajlamaim vannak. – Nahát! – hördülnek fel. – Mint tudják, a mai tudomány szerint ez nem betegség, hanem genetikai másság.
A leporellón sietve haladok vagy húsz métert – már a fél szerkesztőség utánam lohol a szolgálati fegyverüket fétisként simogató biztonsági őrökkel együtt –, s hegykén rábökök a DNS-genomszekvenciám 16. krom./2.333.567. nukleotidjára.
– Ez a természet által szinte hihetetlenül egyszerű formátumú nukleotid pedig a gyenge jellememet ábrázolja. – Néhányan félénken tapsolni kezdenek, és szinte szaladnak utánam a következő sorhoz. Diadalmasan nézek körül:
– Itt állunk talán a legfontosabb, 22/228.1956. nukleotidomnál. Jól nézzék meg ezeket a vonalkákat! Mit látnak?... Na mit? Itt van az orruk előtt! – Többen lehasalnak. – Nézzék csak! E komplexum, szimbiózisban az előző nukleotidokkal, megkérdőjelezhetetlenül kimutatja a sunyiságot, notórius hazudozást, aljasságot, kaméleonságot és kifinomult csúsztatási hajlamot... és és, na mit még? – hatásos szünet – a magyargyűlöletet! – Ujjongás és tapsvihar közepette kivágódik egy ajtó: a főszerkesztő. Mindenki elnémul.
– Mi ez a cirkuszi zenebona?! – A kétszáz fős tömeg lassan visszasomfordál az íróasztalához, a biztonságiak pedig elégedetten bólogatnak, s nekifognak az ötvenkilós papírszemét felgöngyöléséhez. A rovatvezető kivirult kelkáposztaarccal kísér be másodmagával a fő-főirodába, s konyakkal kínál.
– Maga aztán jól átverte azokat a neo-nyilasokat!
Kényelmesen hátradőlök a bőrfotelben, szinte már a magaménak érzem. – Uraim! Az imént a fizetésemről akartunk beszélgetni – válaszoltam leereszkedőn, kissé sunyin, alattomosan, pöffeszkedve – összekacsintva új kollégáimmal.
Józsa Péter-Pál
0 Megjegyzések