Az itt következő, mai témánkhoz kapcsolódó, három bekezdést a Magyar Életben 2004-ben megjelent beszámolóinkból idézzük:
1. Szlovákia mindent meg akar tartani, amit Trianon és Párizs-47 adott neki, helyesebben Csehszlovákiának, és legfőképpen a Benes-dekrétumokat, amelyek a felvidéki magyarokat megfosztották jogaiktól és minden vagyonuktól. Ez nekik életbevágóan fontos, ma minden ami Szlovákiában történik, ekörül bűzlik. Ugyanakkor mindent elkövettek annak érdekében, hogy bekerüljenek az Európai Unióba.
2. Szlovákia tehát bekerült az unióba, bevitte magával a Benesi jogrendet, az államnemzet-alkotmányt, a magyarok másodrendűségét és a gyűlöletet minden iránt, ami a magyarokkal kapcsolatos. Bevitt azonkívül egy felkészületlenségi szintet, ami irányadó lesz a jövőben csatlakozókra is. Mire Románia belépési ideje elérkezik, már nem lesz kifogás a homogén nemzetállamszemlélet, és jó ha nem nevezik majd terroristáknak azokat, akik autonómiát követelnek.
3. A „föld-ügy” kavarog egyre vészterhesebb kudarcokkal és következményekkel. Amikor Szlovákiát 1993-ban felvették az Európa Tanácsba, a parlamenti közgyűlés kötelezte a szlovák államot, hogy szüntesse meg a benesi dekrétumok következményeit. A benesi dekrétum azon bűncselekmények egyike, amely a mai napig is fennálló kettős ítélkezés gyümölcse: a győztesek bűneiért is a vesztesek vezekelnek mindvégig. Nincs perújrafelvétel, nincs jóvátétel. A magyarokat kollektívan fosztották meg állampolgárságuktól a Magyarországból hadizsákmányul kapott területeken a 33/1945. számú, augusztus 2-án kelt benesi dekrétum alapján. Mint nem kívánatos idegent – akit az állam nem védelmez, hiszen nem állampolgár –, mint ellenséget lehetett kezelni a magyarokat, akikre kiutasítás, teljes vagyonelkobzás várt. Erre kellett volna most valamilyen szépségtapaszt ragasztani, ha nem is a hatálytalanítással – hiszen az a kollektív büntetés megbélyegzése lenne, vagyis a bűn beismerése – de legalább némely földek visszaadásával. No nem is a régi tulajdonosoknak, csak a községeknek.
Mai hír:
– Kérdéssel fordul az Európai Bizottsághoz három magyar európai parlamenti képviselő a második világháború után hozott csehszlovák elnöki rendeletek, az úgynevezett Benes-dekrétumok ügyében – tudatta október 26-án a magyar néppárti delegáció. A képviselők megdöbbentőnek és érthetetlennek nevezik, hogy miként szeretne a Bizottság „több Európát, míg közvetve az EU-ban súlyos faji szegregációs, a nürnbergi törvények logikáját idéző jogszabályok vannak mind a mai napig hatályban”. A bizottságnak írt levélben Bagó Zoltán, a Fidesz, valamint Mészáros Alajos, a szlovákiai Magyar Közösség Pártja képviselője, továbbá Tőkés László azt kérdezi a testülettől: mikor kötelezi arra Szlovákiát, hogy a diszkriminatív rendeleteket távolítsa el jogrendjéből.
Kiemelten felhívták a figyelmet az 1945-ben, a hadiállapot bosszúálló időszakában, a főhatalmat gyakorló Edvard Benes által kiadott úgynevezett elnöki rendeletek (dekrétumok) egyikére, a hírhedt 33-as számúra, amely az ország területén akkor élt németek és magyarok kollektív bűnösségét rögzítette. Megfosztotta őket állampolgárságuktól, ezáltal nyugdíjuktól és más állami járadékaiktól, lehetővé tette az állami alkalmazásban állók elbocsátását, a magyar nyelvhasználat betiltását, a magyar hallgatók kizárását az egyetemekről, a magyarok bankbetéteinek befagyasztását, földjeik elkobzását, majd munkatáborba hurcolásukat, erőszakos kitelepítésüket.
Mindszenty József hercegprímás 1946. október 26-án levelet inzézett „A Magyar Királyság-püspökeinek, az Apostoli Székkel egységben lévő tisztelendő püspököknek!”, amiben feltárta a Felvidékről elűzött magyarok szomorú történetét. Ebben tudatja, hogy:
„Csehszlovákia sajnálatos gyűlölettel fordul Magyarország felé. Meg nem elégedvén azzal, hogy azon területekből, amelyeket az 1919-es béke neki ítélt, azokat is visszafoglalja, ahol magyarok laknak – ezt a 700 ezer magyart most a saját területéről el kívánja űzni. Szándékát olyan eszközökkel éri el, amilyeneket az embereknek természettől kijáró joga elutasít, és mind ez idáig a keresztény népek között nem alkalmaztak. Mert mit is tesznek? A magyarokat előbb megfosztották jogaiktól, bezárták összes iskolájukat, megtagadták tőlük bérüket és nyugdíjukat. ... Csehszlovákiából, megfélemlítéssel kényszerítettek magyarokat a mai Csehszlovákiában, hogyha írásban magukat szlováknak nyilvánítják, abban az esetben földjükön maradhatnak. Így a félelemtől hajtva 200 ezren vallották magukat szlováknak, másik 200 ezer magyart azonnal el akarnak üldözni földjükről a fent említett szerződés alapján, elüldözni arról a földről, ahol nemcsak ők maguk születtek, hanem ahol már őseik is ezer éve éltek. A csehszlovák kormány ezt a szándékát meg akarta erősíttetni a párizsi tárgyalásokon. Kérésének – dicséret legyen Istennek – a nemzetek nem tettek eleget, és új kétoldalú tárgyalásokat ajánlottak a magyar és a csehszlovák kormánynak. ... Most lássátok, hogyan akarják a csehszlovákok kijátszani a nemzetközi konferencia igazságos ítéletét és döntését. Azt mondják ugyanis, hogy mégis ki fognak telepíteni 200 ezer magyart – ha nem nemzetközi határozattal, akkor a magyar kormánnyal a háború végén megfélemlítéssel megkötött egyezmény alapján. De ha igazságtalan és erkölcstelen a kitelepítés az első formában, akkor ugyanilyen a második formában is, mivel az egyezményt a magyarok akarata ellenére csikarták ki.”
Mindszenty bíboros hivatkozott ebben a levelében Truman elnöknek az ENSZ 1946. október 24-i ülésén elmondott beszédében elhangzott kijelentésére: „Nem lehet igazi, tartós béke, ha a békét nem úgy kötötték, hogy igazságot szolgáltasson mindenkinek. Igazságot a kis és a nagy nemzeteknek és igazságot minden egyes egyénnek.”
A bíboros bizonyára úgy gondolta, hogy most szaván fogja a világrendező nagyhatalmak egyikét. Persze Churchill is, Sztalin is mondott szép elveket, tele lenne a padlás velük. A valóság nem igazodott a nagy emberek nagy szavaihoz, hanem a nagy emberek igazodnak azóta is folyamatosan ahhoz a valósághoz, hogy a győztesé minden, a zsákmány is meg a jog is, meg az igazság is. A Európa elleni két világháború megrengette a Földet, az egész emberi világot eltérítette addigi pályájáról, új világhatalmi konstelláció jött létre, aminek létrehozó bűncselekményei elszámolhatatlanok mindörökre. Európa színterén – azon felül, hogy Európa egésze, összes államaival együtt szomorú hanyatlás állapotába jutott –, országok és népek két osztályba soroltattak: győztesekre és vesztesekre.
A háborúhoz legkevesebb két fél kell. Az első felvonás olyan fölállással kezdődött, amibe minden érdekeltet bevontak az Entente-hatalmak Német-ország és Ausztria-Magyarország (és Törökország) ellen. Az érdekeltek között volt tucatnyi olyan nép, amelyek nem éltek saját állami keretben, ami önmagában robbanásveszélyes állapot volt a nemzetállami függetlenséget valló nacionalista fellelkesülés idején. Lehetett volna békés úton is kielégíteni ennek a történelmi fejlődésnek az igényeit, de a világot nem a bölcsesség igazgatja. Nagybritannia a világ ura volt, Franciaországban is feszült az ambíció, Európa rendező hatalmaként akart társulni a szigetország mellé világrendezői minőségben. Mindkettőt Németország feltörekvő ipara és kereskedelme veszélyeztette. Az Entente a háborús megoldást választotta. Zseniális húzással a nacionalista törekvéseket pártfogásba vették, szövetségesekké fogadták a leendő államok nemzeti mozgalmait. Minden körülöttünk élő nép és ország állhatott vagy átállhatott a győztes oldalra, csak a magyar és a német nem tehette. Az osztrákok is megtehették annak jutalmául, hogy nem egyesülnek németországi testvéreikkel. Az Entente Magyarország területéből elégítette ki a szláv és román (kétes) szövetséget, de még Ausztria is kapott belőle. Buta beszéd, hogy a rossz oldalra álltunk. Nekünk nem adatott meg a választás lehetősége.
Szlovákia különleges eset. ők is független nemzetállamról ábrándoztak, de az ügyes csehek rokoni alapon bevették őket, hogy nagyobb legyen a megálmodott állam. Amikor a németek feloszlatták Csehszlovákiát, a csehek nem védekeztek, a szlovákok azonnal jelentkeztek önálló állami igénnyel, felajánlva szolgálatukat, azonosultak a német törekvésekkel. Ennyit ért a német terjeszkedés elé épített szláv gát. A cseh ipar azonnal beállt a német haditermelés szolgálatára, a szlovákok is, de ők önként katonai segítséget is adtak. Készséggel, és nagyobb arányban, mint a húzódozó, taktikázó magyarok. Náluk szóba sem jött a háborúból való kilépés keresése a nyugati hatalmaknál, (mint a magyarok tették azt, ismételt elutasítást szenvedve), de mit tesz Benes zsenialitása, a szlovákok a győztes oldalon, csehszlovákként visszakapták a magyarlakta területeket.
Az Európai Bizottsághoz forduló, fent már említett három derék magyar európai parlamenti képviselő levelében ismerteti, hogy a pozsonyi parlament 2007-ben határozatot fogadott el arról, hogy a Benes-dekrétumok a szlovák jogrend megkérdőjelezhetetlen részét képezik. Ezzel, a magyar képviselők szerint, Szlovákia „megváltoztathatatlannak és sérthetetlennek fogad el egy olyan jogszabálycsomagot, amely hemzseg a kollektív bűnösség és a faji megkülönböztetés elvét érvényesítő rendelkezésektől”. Jellemző, hogy a pozsonyi parlamentben minden etnikailag szlovák képviselő megszavazta a dekrétumok megerősítését, csak a magyar politikusok szavaztak ellene. Sólyom László akkori magyar államfő szerint a döntés elfogadhatatlan, és jelentősen terheli a magyar–szlovák kapcsolatokat.
Bagó Zoltán, Mészáros Alajos és Tőkés László szerint éppen a 2007-es pozsonyi parlamenti határozat miatt nem elfogadható sem Szlovákia, sem az Európai Bizottság azon véleménye, hogy ezek csupán történelmi dokumentumok, hiszen a levél írói szerint egyértelmű, hogy egy jogállam élő jogforrását a hatályos joganyag testesíti meg, márpedig jelen esetben Szlovákia nem a történelmi dokumentumok közé, hanem az élő jogrendszerének részévé tette a régi diszkriminatív szabályokat. A képviselők úgy ítélik meg, hogy ezzel a jogi aktussal Pozsony átlépte és megsértette mind a visszaható hatály tilalmának, mind a jogbiztonság követelményének az elvét. Ezért azzal a kérdéssel fordulnak az Európai Bizottsághoz, hogy meddig kívánja ezt a jogsértést tolerálni, illetve mikor kötelezi végre Szlovákiát arra, hogy távolítsa el jogrendjéből a 20 diszkriminatív Benes-dekrétumot, amelyeket 2007-ben még meg is erősített.
Nem szabad elfelejteni: amikor az igazság érvényesülését keressük valamely nemzetközi politikai fórumon, hogy magunkat ámítjuk, amikor eredményre számítunk. A mai európai politika a pártokrácia alapján áll, és természetesen a demokrácia azon gyakorlati mechanizmusán, ami szerint minden kérdésben, így az igazság elbírálása kérdésében is, a többségi szavazat dönt. A jelenleg uralkodó világrend a múlt század két világháborújában érlelődött, és azok szellemében legitimálódott és konzerválódott. A győzelemben részes két fő ideológia a marxizmus és a liberalizmus rendezkedett be hosszú távra. Mindkettő a nemzetköziség politikai és gazdasági megvalósításának ideológiai táborozása, közös megjelöléssel: baloldali.
E meghatározás szerinti baloldal természetrajzához tartozik, hogy – mint láttuk a háború végeztével is – megsemmisítő győzelme minden cselekedetét szükségesnek, erkölcsösnek és igazságosnak nyilvánítja, a vesztes fél bármely cselekedete pedig elítélendő, továbbiakban puszta léte is veszélyezteti a demokráciát. Amerika és Nyugat-Európa országai ma ennek a képletnek a keretében rendezett, pártokra alapított hatalmi rendszerben él, amelyben természetes állapot, hogy a mindenkori kormányzó pártok és ellenzékei ugyanennek az ideológiai táborozásnak a tartozékai. Az Európai Unió ennek a pártokráciának a létesítménye, ahol egy nemzeti kormány képviselete idegen környezetet talál.
A Benes-dekrétumok a baloldal diadalmas világrendezői küzdelmeinek, a drezdai–hiroshimai–nagaszaki bombázások elvi azonosságának sorába csoportosulnak, amennyiben a szükségesnek és a helyesnek ítélt intézkedések osztályába tartoznak. Ami szükséges, az erkölcsileg is helyénvaló. Amikor az áldozat a győztesektől kéri a rajta elkövetett bűnök legalitásának érvénytelenítését, olyan erkölcsi színvonalra emelkedést remél bántalmazóitól, amire felemelkedni csak teljes lényegének megtagadásával lenne képes.
Tudomásul kell venni, hogy ebben a közegben kell megtartani a nemzetet és országát, és elhárítani a nemzetközi áfium külső és belső támadásait. Mindemellett derék munka, amit a nemzeti érzésű EU-képviselőink végeznek, emlékeztetve a magyarokat is, meg az elkövetőket is arra, hogy az atombombás elnöknek igaza van: „Nem lehet igazi, tartós béke, ha a békét nem úgy kötötték, hogy igazságot szolgáltasson mindenkinek. Igazságot a kis és a nagy nemzeteknek, és igazságot minden egyes egyénnek.”
1. Szlovákia mindent meg akar tartani, amit Trianon és Párizs-47 adott neki, helyesebben Csehszlovákiának, és legfőképpen a Benes-dekrétumokat, amelyek a felvidéki magyarokat megfosztották jogaiktól és minden vagyonuktól. Ez nekik életbevágóan fontos, ma minden ami Szlovákiában történik, ekörül bűzlik. Ugyanakkor mindent elkövettek annak érdekében, hogy bekerüljenek az Európai Unióba.
2. Szlovákia tehát bekerült az unióba, bevitte magával a Benesi jogrendet, az államnemzet-alkotmányt, a magyarok másodrendűségét és a gyűlöletet minden iránt, ami a magyarokkal kapcsolatos. Bevitt azonkívül egy felkészületlenségi szintet, ami irányadó lesz a jövőben csatlakozókra is. Mire Románia belépési ideje elérkezik, már nem lesz kifogás a homogén nemzetállamszemlélet, és jó ha nem nevezik majd terroristáknak azokat, akik autonómiát követelnek.
3. A „föld-ügy” kavarog egyre vészterhesebb kudarcokkal és következményekkel. Amikor Szlovákiát 1993-ban felvették az Európa Tanácsba, a parlamenti közgyűlés kötelezte a szlovák államot, hogy szüntesse meg a benesi dekrétumok következményeit. A benesi dekrétum azon bűncselekmények egyike, amely a mai napig is fennálló kettős ítélkezés gyümölcse: a győztesek bűneiért is a vesztesek vezekelnek mindvégig. Nincs perújrafelvétel, nincs jóvátétel. A magyarokat kollektívan fosztották meg állampolgárságuktól a Magyarországból hadizsákmányul kapott területeken a 33/1945. számú, augusztus 2-án kelt benesi dekrétum alapján. Mint nem kívánatos idegent – akit az állam nem védelmez, hiszen nem állampolgár –, mint ellenséget lehetett kezelni a magyarokat, akikre kiutasítás, teljes vagyonelkobzás várt. Erre kellett volna most valamilyen szépségtapaszt ragasztani, ha nem is a hatálytalanítással – hiszen az a kollektív büntetés megbélyegzése lenne, vagyis a bűn beismerése – de legalább némely földek visszaadásával. No nem is a régi tulajdonosoknak, csak a községeknek.
Mai hír:
– Kérdéssel fordul az Európai Bizottsághoz három magyar európai parlamenti képviselő a második világháború után hozott csehszlovák elnöki rendeletek, az úgynevezett Benes-dekrétumok ügyében – tudatta október 26-án a magyar néppárti delegáció. A képviselők megdöbbentőnek és érthetetlennek nevezik, hogy miként szeretne a Bizottság „több Európát, míg közvetve az EU-ban súlyos faji szegregációs, a nürnbergi törvények logikáját idéző jogszabályok vannak mind a mai napig hatályban”. A bizottságnak írt levélben Bagó Zoltán, a Fidesz, valamint Mészáros Alajos, a szlovákiai Magyar Közösség Pártja képviselője, továbbá Tőkés László azt kérdezi a testülettől: mikor kötelezi arra Szlovákiát, hogy a diszkriminatív rendeleteket távolítsa el jogrendjéből.
Kiemelten felhívták a figyelmet az 1945-ben, a hadiállapot bosszúálló időszakában, a főhatalmat gyakorló Edvard Benes által kiadott úgynevezett elnöki rendeletek (dekrétumok) egyikére, a hírhedt 33-as számúra, amely az ország területén akkor élt németek és magyarok kollektív bűnösségét rögzítette. Megfosztotta őket állampolgárságuktól, ezáltal nyugdíjuktól és más állami járadékaiktól, lehetővé tette az állami alkalmazásban állók elbocsátását, a magyar nyelvhasználat betiltását, a magyar hallgatók kizárását az egyetemekről, a magyarok bankbetéteinek befagyasztását, földjeik elkobzását, majd munkatáborba hurcolásukat, erőszakos kitelepítésüket.
Mindszenty József hercegprímás 1946. október 26-án levelet inzézett „A Magyar Királyság-püspökeinek, az Apostoli Székkel egységben lévő tisztelendő püspököknek!”, amiben feltárta a Felvidékről elűzött magyarok szomorú történetét. Ebben tudatja, hogy:
„Csehszlovákia sajnálatos gyűlölettel fordul Magyarország felé. Meg nem elégedvén azzal, hogy azon területekből, amelyeket az 1919-es béke neki ítélt, azokat is visszafoglalja, ahol magyarok laknak – ezt a 700 ezer magyart most a saját területéről el kívánja űzni. Szándékát olyan eszközökkel éri el, amilyeneket az embereknek természettől kijáró joga elutasít, és mind ez idáig a keresztény népek között nem alkalmaztak. Mert mit is tesznek? A magyarokat előbb megfosztották jogaiktól, bezárták összes iskolájukat, megtagadták tőlük bérüket és nyugdíjukat. ... Csehszlovákiából, megfélemlítéssel kényszerítettek magyarokat a mai Csehszlovákiában, hogyha írásban magukat szlováknak nyilvánítják, abban az esetben földjükön maradhatnak. Így a félelemtől hajtva 200 ezren vallották magukat szlováknak, másik 200 ezer magyart azonnal el akarnak üldözni földjükről a fent említett szerződés alapján, elüldözni arról a földről, ahol nemcsak ők maguk születtek, hanem ahol már őseik is ezer éve éltek. A csehszlovák kormány ezt a szándékát meg akarta erősíttetni a párizsi tárgyalásokon. Kérésének – dicséret legyen Istennek – a nemzetek nem tettek eleget, és új kétoldalú tárgyalásokat ajánlottak a magyar és a csehszlovák kormánynak. ... Most lássátok, hogyan akarják a csehszlovákok kijátszani a nemzetközi konferencia igazságos ítéletét és döntését. Azt mondják ugyanis, hogy mégis ki fognak telepíteni 200 ezer magyart – ha nem nemzetközi határozattal, akkor a magyar kormánnyal a háború végén megfélemlítéssel megkötött egyezmény alapján. De ha igazságtalan és erkölcstelen a kitelepítés az első formában, akkor ugyanilyen a második formában is, mivel az egyezményt a magyarok akarata ellenére csikarták ki.”
Mindszenty bíboros hivatkozott ebben a levelében Truman elnöknek az ENSZ 1946. október 24-i ülésén elmondott beszédében elhangzott kijelentésére: „Nem lehet igazi, tartós béke, ha a békét nem úgy kötötték, hogy igazságot szolgáltasson mindenkinek. Igazságot a kis és a nagy nemzeteknek és igazságot minden egyes egyénnek.”
A bíboros bizonyára úgy gondolta, hogy most szaván fogja a világrendező nagyhatalmak egyikét. Persze Churchill is, Sztalin is mondott szép elveket, tele lenne a padlás velük. A valóság nem igazodott a nagy emberek nagy szavaihoz, hanem a nagy emberek igazodnak azóta is folyamatosan ahhoz a valósághoz, hogy a győztesé minden, a zsákmány is meg a jog is, meg az igazság is. A Európa elleni két világháború megrengette a Földet, az egész emberi világot eltérítette addigi pályájáról, új világhatalmi konstelláció jött létre, aminek létrehozó bűncselekményei elszámolhatatlanok mindörökre. Európa színterén – azon felül, hogy Európa egésze, összes államaival együtt szomorú hanyatlás állapotába jutott –, országok és népek két osztályba soroltattak: győztesekre és vesztesekre.
A háborúhoz legkevesebb két fél kell. Az első felvonás olyan fölállással kezdődött, amibe minden érdekeltet bevontak az Entente-hatalmak Német-ország és Ausztria-Magyarország (és Törökország) ellen. Az érdekeltek között volt tucatnyi olyan nép, amelyek nem éltek saját állami keretben, ami önmagában robbanásveszélyes állapot volt a nemzetállami függetlenséget valló nacionalista fellelkesülés idején. Lehetett volna békés úton is kielégíteni ennek a történelmi fejlődésnek az igényeit, de a világot nem a bölcsesség igazgatja. Nagybritannia a világ ura volt, Franciaországban is feszült az ambíció, Európa rendező hatalmaként akart társulni a szigetország mellé világrendezői minőségben. Mindkettőt Németország feltörekvő ipara és kereskedelme veszélyeztette. Az Entente a háborús megoldást választotta. Zseniális húzással a nacionalista törekvéseket pártfogásba vették, szövetségesekké fogadták a leendő államok nemzeti mozgalmait. Minden körülöttünk élő nép és ország állhatott vagy átállhatott a győztes oldalra, csak a magyar és a német nem tehette. Az osztrákok is megtehették annak jutalmául, hogy nem egyesülnek németországi testvéreikkel. Az Entente Magyarország területéből elégítette ki a szláv és román (kétes) szövetséget, de még Ausztria is kapott belőle. Buta beszéd, hogy a rossz oldalra álltunk. Nekünk nem adatott meg a választás lehetősége.
Szlovákia különleges eset. ők is független nemzetállamról ábrándoztak, de az ügyes csehek rokoni alapon bevették őket, hogy nagyobb legyen a megálmodott állam. Amikor a németek feloszlatták Csehszlovákiát, a csehek nem védekeztek, a szlovákok azonnal jelentkeztek önálló állami igénnyel, felajánlva szolgálatukat, azonosultak a német törekvésekkel. Ennyit ért a német terjeszkedés elé épített szláv gát. A cseh ipar azonnal beállt a német haditermelés szolgálatára, a szlovákok is, de ők önként katonai segítséget is adtak. Készséggel, és nagyobb arányban, mint a húzódozó, taktikázó magyarok. Náluk szóba sem jött a háborúból való kilépés keresése a nyugati hatalmaknál, (mint a magyarok tették azt, ismételt elutasítást szenvedve), de mit tesz Benes zsenialitása, a szlovákok a győztes oldalon, csehszlovákként visszakapták a magyarlakta területeket.
Az Európai Bizottsághoz forduló, fent már említett három derék magyar európai parlamenti képviselő levelében ismerteti, hogy a pozsonyi parlament 2007-ben határozatot fogadott el arról, hogy a Benes-dekrétumok a szlovák jogrend megkérdőjelezhetetlen részét képezik. Ezzel, a magyar képviselők szerint, Szlovákia „megváltoztathatatlannak és sérthetetlennek fogad el egy olyan jogszabálycsomagot, amely hemzseg a kollektív bűnösség és a faji megkülönböztetés elvét érvényesítő rendelkezésektől”. Jellemző, hogy a pozsonyi parlamentben minden etnikailag szlovák képviselő megszavazta a dekrétumok megerősítését, csak a magyar politikusok szavaztak ellene. Sólyom László akkori magyar államfő szerint a döntés elfogadhatatlan, és jelentősen terheli a magyar–szlovák kapcsolatokat.
Bagó Zoltán, Mészáros Alajos és Tőkés László szerint éppen a 2007-es pozsonyi parlamenti határozat miatt nem elfogadható sem Szlovákia, sem az Európai Bizottság azon véleménye, hogy ezek csupán történelmi dokumentumok, hiszen a levél írói szerint egyértelmű, hogy egy jogállam élő jogforrását a hatályos joganyag testesíti meg, márpedig jelen esetben Szlovákia nem a történelmi dokumentumok közé, hanem az élő jogrendszerének részévé tette a régi diszkriminatív szabályokat. A képviselők úgy ítélik meg, hogy ezzel a jogi aktussal Pozsony átlépte és megsértette mind a visszaható hatály tilalmának, mind a jogbiztonság követelményének az elvét. Ezért azzal a kérdéssel fordulnak az Európai Bizottsághoz, hogy meddig kívánja ezt a jogsértést tolerálni, illetve mikor kötelezi végre Szlovákiát arra, hogy távolítsa el jogrendjéből a 20 diszkriminatív Benes-dekrétumot, amelyeket 2007-ben még meg is erősített.
Nem szabad elfelejteni: amikor az igazság érvényesülését keressük valamely nemzetközi politikai fórumon, hogy magunkat ámítjuk, amikor eredményre számítunk. A mai európai politika a pártokrácia alapján áll, és természetesen a demokrácia azon gyakorlati mechanizmusán, ami szerint minden kérdésben, így az igazság elbírálása kérdésében is, a többségi szavazat dönt. A jelenleg uralkodó világrend a múlt század két világháborújában érlelődött, és azok szellemében legitimálódott és konzerválódott. A győzelemben részes két fő ideológia a marxizmus és a liberalizmus rendezkedett be hosszú távra. Mindkettő a nemzetköziség politikai és gazdasági megvalósításának ideológiai táborozása, közös megjelöléssel: baloldali.
E meghatározás szerinti baloldal természetrajzához tartozik, hogy – mint láttuk a háború végeztével is – megsemmisítő győzelme minden cselekedetét szükségesnek, erkölcsösnek és igazságosnak nyilvánítja, a vesztes fél bármely cselekedete pedig elítélendő, továbbiakban puszta léte is veszélyezteti a demokráciát. Amerika és Nyugat-Európa országai ma ennek a képletnek a keretében rendezett, pártokra alapított hatalmi rendszerben él, amelyben természetes állapot, hogy a mindenkori kormányzó pártok és ellenzékei ugyanennek az ideológiai táborozásnak a tartozékai. Az Európai Unió ennek a pártokráciának a létesítménye, ahol egy nemzeti kormány képviselete idegen környezetet talál.
A Benes-dekrétumok a baloldal diadalmas világrendezői küzdelmeinek, a drezdai–hiroshimai–nagaszaki bombázások elvi azonosságának sorába csoportosulnak, amennyiben a szükségesnek és a helyesnek ítélt intézkedések osztályába tartoznak. Ami szükséges, az erkölcsileg is helyénvaló. Amikor az áldozat a győztesektől kéri a rajta elkövetett bűnök legalitásának érvénytelenítését, olyan erkölcsi színvonalra emelkedést remél bántalmazóitól, amire felemelkedni csak teljes lényegének megtagadásával lenne képes.
Tudomásul kell venni, hogy ebben a közegben kell megtartani a nemzetet és országát, és elhárítani a nemzetközi áfium külső és belső támadásait. Mindemellett derék munka, amit a nemzeti érzésű EU-képviselőink végeznek, emlékeztetve a magyarokat is, meg az elkövetőket is arra, hogy az atombombás elnöknek igaza van: „Nem lehet igazi, tartós béke, ha a békét nem úgy kötötték, hogy igazságot szolgáltasson mindenkinek. Igazságot a kis és a nagy nemzeteknek, és igazságot minden egyes egyénnek.”
Csapó Endre
Megjelent a Magyar Élet 2012. november 8-i számában
0 Megjegyzések