Kételkedni a gondolkodási szabadság erénye. Jogosan felütheti a fejét Tamás mester, mondván – ugyan kérem tizenhárom nap alatt eszményteremtés, ki ért rá akkor elméleteken töprengeni? Meggondoltan cselekedni sem volt idő.
Nézzük csak, az a szűk tizenhárom nap teljesen más volt, mint az előtte volt néhány száz. Már az első napon a felvonulás híre a maga rendellenességével és logikai abszurditásával felajzotta a kedélyeket, mindenki érezte, hogy valami olyan történik, amihez neki is személyes köze van. A munkahelyeken a hír fontosabb lett, mint a napi feladat, és ami elképzelhetetlen volt máskor, az emberek a munkahelyet elhagyva megindultak az események látására. Ami hamarosan az események szereplőivé tette őket. A nagy élményben a társadalomnak olyan mozdulata nyilvánult meg, ami szembement a mindent ellenőrző hatalom mindenhatóságával. A hétfőn este nyugovóra tért polgárok nem gondolhatták, hogy kedden este már forradalmárok lesznek. A párthatalom összeomlott, a kormány napról-napra átalakult, ahogy hátrált, puszta létét menteni. Igyekezett a népakarathoz igazodni, ugyanakkor jó kommunistaként a forradalom élére állni, eltérítendő annak irányát, ami lehetett moszkvai utasítás is. Amikor egy országban milliók foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy hogyan tovább, olyan körülmények között, hogy ma kell dönteni arról, hogy a holnap milyen alapokra épül, az ilyen napok bizony eszményépítő napok, ilyenkor csiszolódik az élet értelmét meghatározó filozófia. Azok a történelmi nagy napok, amikor minden magánügy közös feladatba olvad, minden egyéni törekvés közakarattá válik.
Eszmetörténészek feladata lesz felfedni a magyar 56 őszének eseményeit irányító eszmények szerepét, illetve azok létrejöttét, akárcsak kívánság alakjában is. Mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki – mondja ki Magyarország Alaptörvénye. Ez a mondat kifejezi azt a tényt, hogy 1956 októberében–novemberében a magyar forradalmárok az ország szabadságáért küzdöttek, aminek megtartása immár alkotmányban előírt kötelesség. De azt is jelenti, hogy a forradalom leverése utáni újabb idegen megszállásban megélt évtizedek végeztével vissza kívánunk térni az 1956-ban lezajlott forradalomban kivívott és deklarált nemzeti függetlenség állapotába.
A baloldal attól rettegett, hogy valamiféle szélsőjobboldali, ahogy ők mondták, Horthy-fasiszta tisztek bújtak elő a forradalom napjaiban, hiszen érthetetlen volt számukra mind a diákság lázadása (osztályidegenek gyermekei számára nem volt tanulási lehetőség) mind a munkásság részvétele az ÁVH-sok elleni és a támadó oroszok elleni fegyveres felkelésben. Ami a nyilasokat illeti, kétszer annyit meghurcoltak ezen a címen; ilyen társadalmi képlet már nem létezett. A vallásos rétegtől, az úgynevezett klerikális reakciótól sem kellett tartaniuk. Hogy miért, erre szolgáljon egy idézet Benkő Zoltántól (Petőfi Párt 1956), aki visszaemlékezésében kimondta: októberben „a Petőfi Kört az események már az első puskalövés pillanatában túlhaladták”.):
„A 6018/48. internálási véghatározat aktaszámával egy demokratikus gondolkodású, és ezért tenni is akaró és tudó szellemi elitet gyűjtöttek be az ÁVH pincéiben, majd kényszermunkatáborokban. Ez a szellemi elit jól képzett bölcsészekből, közgazdászokból, jogászokból és mérnökökből tevődött össze, akik elhivatottságuknál fogva néhány éven belül az ország vezetői lehettek volna. Ehhez felkészültségük és emberi adottságaik is messzemenően megvoltak. Rákosi teljes tabula rasát csinált. Megsemmisítette a demokratikus szellemű fiatal értelmiséget – nagyon fontos, amit most mondok – iktatószámot csinálva belőlük.”
Tehát nem lehettek a forradalmárok megszervezői sem a háború előtti világ maradékai, sem pedig az 1945–48 években engedélyezett pártok elitje sem, hiszen azok vezetői már régen külföldre szöktek, az otthon maradtak sorsa pedig az volt, mint az említett kereszténydemokratáké.
„Az ’56-os forradalom politikai irányai 1956 – 2002-ből nézve” címmel kerekasztal beszélgetést tartott a Liberális Fiatalok Társasága, a Respublika Kör, a XXI. Század Társaság és az 1956-os Intézet 2002. október 18-án. Baloldali értelmiségi társaság tehát, érthetően azt taglalták a felszólaló történészek, hogy az akkori egypárt keretében így utólag megállapítható irányzatoknak milyen szerepük lehetett a forradalomban. Most úgy szólnak ezekről, mint reformkommunistákról, reformszocialistákról, de ők magukat soha nem jelölték meg ilyen szóval. Rainer M. János történészt követjük most, ott elhangzott mondataival:
„Ugye, ez az a fajta reformkommunizmus, amelyik akár 1956 tavaszán, nyarán, kora őszén, egészen október 23-áig mindenben hajlandó volt változtatni, egy dolog nem merült fel, az hogy az ország politikai berendezkedését gyökeresen megváltoztassák. A reformszocialista irányzat pontosan ezt a határkövet hajlandó átlépni, és ’56-os képviselői természetesen szocializmust akartak. Két kérdés merül fel: kik is a reformszocialisták, voltak-e ilyenek akár, és mi a helyük az 1956-os színképen. Mi volt tulajdonképpen a reformkommunizmus és a reformszocializmus 1956-ban? Először is: nem volt párt. A reformkommunizmus a forradalom előtt mindenek előtt politikai közvélemény-formáló erő volt. Természetes, hogy a forradalom előtti és a forradalom alatti szerepük gyökeresen elétérő. A forradalom előtti szerepre ugye gyakran mondják, hogy ez volt a forradalom kovásza, szikra, gyutacs, satöbbi, satöbbi. Mindazt érzékelteti, hogy ez a pártellenzék, akkor reformkommunista pártellenzék, hozzájárult ahhoz a folyamathoz, ami a társadalmi feszültségek kisüléséhez, kirobbanásához vezetett, amit éppenséggel nem akart. Ami a forradalom alatti reformszocializmust és reformkommunizmust illeti, mindkettőről elmondható, hogy nem nagyon rendeződött ez a gondolat politikai programmá. Voltaképpen magát a reformszocializmust is ilyen módon, más nyomatékok mellett, erőteljesen az események nyomása alakította ki. A reformkommunizmust a forradalom nyomása lökte a reformszocializmus irányába. Ami pedig a reformszocializmust illeti, az tulajdonképpen emigrációban, az 1956 utáni baloldali emigráció vitáiban és jelenségében oldódott föl, és ágazott el számos irányba, a szociáldemokráciától a liberalizmusig vagy bármi máshova.”
Itt tulajdonképpen arról van szó, hogy a magyarországi bolsevista hatalom szerkezetében bizonyos korrekciós igények léptek fel a korai 50-es években a bevezetett túlzások várható következményeitől való félelem okán. Olyan, ’baj lesz ebből elvtársak’ módján kóstolgatták egymást, és természetesen vádolták és fúrták egymást a moszkvai fórumon. Hogy melyik lesz a vezető a vitázók közül, természetesen moszkvai döntés volt. A terror természetrajza szerint a döntéshozás mind kevesebb személy kezébe kerül, aminek állandósítása megköveteli a terror fokozását. Ilyenkor előkerül a mellőzött haramiatársak aggodalma. Az, hogy a szocialisták mit akartak elérni a forradalom alatt, mellékes, hiszen – mint hallottuk – elzúgott mellettük a forradalom árja, ami vitte magával a kormányt, amely csak naponta tett átrendezéssel tudott létezni, és sodort minden maradék állami berendezést, rendőrséget stb.
Október 28-án már eljutott a hatalom önmaga lényegének, az egypártdiktatúrának a megtagadásáig is. Feléledtek a 8–10 évvel korábban a kommunisták által szétvert polgári pártok azáltal, hogy vezetőik helyet kaptak a kormányzatban. Létük nem volt több, mint a kommunizmus oszlási tünete, több jóindulattal: a parlamenti demokrácia elfogadása. Bibó István igyekezete, november 9-én tett javaslatával említésre méltó: „Magyarország államformája az 1946. I. tc. szerint köztársaság. Magyarország kormányformája az 1948. III. tc. szerint független, felelős kormányon, népképviseleten és a szabadságjogok teljességén alapuló parlamentáris demokrácia.”
Akkor még volt remény, a súlyos szovjet katonai csapáson túl is, valamilyen módon elkerülhetni a bolsevista bosszú terrorját, egyes forradalmi szervek szabad választások megtartását várták és remélték januárra. Jegyezzük meg: a szabadságharc katonai sorsát eldöntötte a szovjet tanktámadás, de a forradalmat még nem verte le, a forradalmi szellemet még nem oltotta ki a szovjet tankon érkezett új párthatalom.
*
Most, hogy végigmentünk a társadalom rétegein, keresve közöttük azt amelyik megnevezhető lehet a forradalom eszmei vezetőjeként, láttuk hogy nincs olyan, amelyre úgy kellene tekinteni amely nélkül nem lett volna forradalom. Nem volt tehát szervezője a forradalomnak. Igen, szervezték a felvonulást Budapesten és a vidéki városokban, de az még nem volt forradalom. Az is igaz, hogy a felvonulások utcára hozták a lakosság jelentős részét, amely akart valamit, mert a Parlament elé vonult. Egy másik csoport a gólemszobrot nézegette, miként lehetne azt ledönteni. Rövidre fogva: a tömeg érezte erejét, és megfogant a gondolat, hogy a megfogalmazott követelések mellé ezt az erőt odateszi. Amikor erre már ez ország népe odafigyel, az már a forradalom megvalósulása a lelkekben. A hatalom ostobasága a Parlament előtti tömeg kezelésében, majd Gerő őrült rádiószózata már kiváltotta a cselekvő elszántságot. A felháborodott tömeg gyülekezése a rádió épülete előtt már forradalmi cselekedet volt, a tüntetők fegyveres megtámadása lett a szikra, ami a nemzet forradalmát kiváltotta.
Egyértelmű, hogy a forradalom hőse a magyar nép, legalábbis azon többsége, amely cselekedetével, együttérzésével, munkájával részese volt az eseményeknek és az eszmének, a győztes forradalomnak, amit nem tiporhattak el a szovjet tankok.
Azt, hogy mit kívánt a magyar nemzet, hogy milyen államszervezetben kíván majd élni, milyen politikai eszményt akar követni, a 13 dicsőséges napot követően is, a szívekben élt, és pedig olyan mélyen, hogy az kifejezésre jutott az áruló Kádár és bandája jogtalan és törvénytelen hatalomgyakorlása ellenében. Ebben a helyzetben a magyar társadalomnak csak egy társadalmi rétege volt cselekvőképes, a munkásság. Csak egyetlen eszköz volt szembeállítható a terrorista hatalommal: a munka leállítása, a sztrájk, ami egyébként történelmi távlatokban harci eszköz volt a munkásság kezében a kizsákmányoló államhatalommal szemben. Nem sokat kellett itt magyarázkodni az ország nagyüzemeiben, hogy ez a helyzet bizony azonos a munkásnyúzás sokat emlegetett példáival. 1945-ben plakátokon olvashat-tuk: „Munkásököl vasököl, oda üt, ahova köll!” – megkapták a „munkás-hatalom” érdemdús-martalócai. A magyar forradalom elvetette a kommunista nemzetköziséget, e szóösszetétel mindkét elemét. A munkások tovább hirdették az egyetemisták által megfogalmazottak közül a lényeget: – Ruszkik haza, független szabad Magyarországot akarunk! – Aki magyar velünk tart!
Helyesen állapítja meg az 1991-ben kiadott tankönyv („Az 1956-os magyar forradalom”) hogy a forradalom eszményei közt megjelent a közvetlen helyi, területi és üzemi demokrácia:
„A munkástanácsok, amelyek a forradalom első napjaitól kezdve, majd pedig, mint láttuk, a november–decemberi »utóvédharcok« idején, amikoris szinte egyedül tudtak fennmaradni az ellenállás gócaiként, nemcsak politikailag voltak fontosak, hanem rendkívül fontos eszmei mondandót is kifejeztek. Szinte minden közvetlen előzmény nélkül a gyárak és a bányák és a vállalatok munkásainak és technikusainak, mérnökeinek és közgazdasági alkalmazottainak kezdeményezésére jöttek létre. A munkástanácsok csaknem mindenütt gyorsan átnőttek a – széles értelemben vett – munkásság politikai, gazdasági és eszmei érdekeinek harcos képviselőivé. Rajtuk múlott, hogy az élet minden területén a munka meginduljon, de szavuk nagy súlyt kellett hogy kapjon az ország dolgairól való döntésekben is.”
Eszmei tartalom volt ez, akkor is, ha ezekről a munkásság a kommunista oktatásból emlékezett, de ez is olyan mint a szocializmus, amivel szemben van a létező szocializmus. Márpedig Ötvenhatban megbukott a kommunizmus, megbukott a szocializmus, és megbukott az internacionalizmus is. Nemzeti forradalom volt 1956-ban. Akkor is, ha a „hivatalos” eszmetörténet nem ismer el ilyent.
Az ideológiákkal az a baj, hogy csak addig szépek, amíg csak olvasmány. A gyakorlatban doktrinává válnak egy adott uralkodó réteg hatalmi léte indokolásául. A kánonná magasztosult eszme nevében ellenséggé minősül mindenki, aki nem híve a rendszernek. Ez minden ideológia szélsőséges válfajának természete.
A két háború közti Magyarország társadalmi stabilitásának biztosítéka volt a szélsőségek kordában tartása. Ez lehet a mai Magyarország sikere is, amihez jó kiinduló alap a nemzeti érdeket vállaló középpártok erős társadalmi támogatottsága.
Magyarország 1945-ben egy nagyhatalom által támogatott ideológia szélsőséges párturalmába kényszerült. Ebből alighogy kikerült, egy másik nagyhatalom által támogatott ideológia szélsőségre hajló gazdasági rendszerének hatásaitól szenved. A védekezésnek egyetlen lehetősége megerősödni gazdaságilag, távoltartani mindenféle politikai pártideológiát, megerősíteni és állandósítani a nemzeti szellemet, és hirdetni a nemzeti összefogást, szabadságharcaink, forradalmaink eszmeiségében.
Nézzük csak, az a szűk tizenhárom nap teljesen más volt, mint az előtte volt néhány száz. Már az első napon a felvonulás híre a maga rendellenességével és logikai abszurditásával felajzotta a kedélyeket, mindenki érezte, hogy valami olyan történik, amihez neki is személyes köze van. A munkahelyeken a hír fontosabb lett, mint a napi feladat, és ami elképzelhetetlen volt máskor, az emberek a munkahelyet elhagyva megindultak az események látására. Ami hamarosan az események szereplőivé tette őket. A nagy élményben a társadalomnak olyan mozdulata nyilvánult meg, ami szembement a mindent ellenőrző hatalom mindenhatóságával. A hétfőn este nyugovóra tért polgárok nem gondolhatták, hogy kedden este már forradalmárok lesznek. A párthatalom összeomlott, a kormány napról-napra átalakult, ahogy hátrált, puszta létét menteni. Igyekezett a népakarathoz igazodni, ugyanakkor jó kommunistaként a forradalom élére állni, eltérítendő annak irányát, ami lehetett moszkvai utasítás is. Amikor egy országban milliók foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy hogyan tovább, olyan körülmények között, hogy ma kell dönteni arról, hogy a holnap milyen alapokra épül, az ilyen napok bizony eszményépítő napok, ilyenkor csiszolódik az élet értelmét meghatározó filozófia. Azok a történelmi nagy napok, amikor minden magánügy közös feladatba olvad, minden egyéni törekvés közakarattá válik.
Eszmetörténészek feladata lesz felfedni a magyar 56 őszének eseményeit irányító eszmények szerepét, illetve azok létrejöttét, akárcsak kívánság alakjában is. Mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki – mondja ki Magyarország Alaptörvénye. Ez a mondat kifejezi azt a tényt, hogy 1956 októberében–novemberében a magyar forradalmárok az ország szabadságáért küzdöttek, aminek megtartása immár alkotmányban előírt kötelesség. De azt is jelenti, hogy a forradalom leverése utáni újabb idegen megszállásban megélt évtizedek végeztével vissza kívánunk térni az 1956-ban lezajlott forradalomban kivívott és deklarált nemzeti függetlenség állapotába.
A baloldal attól rettegett, hogy valamiféle szélsőjobboldali, ahogy ők mondták, Horthy-fasiszta tisztek bújtak elő a forradalom napjaiban, hiszen érthetetlen volt számukra mind a diákság lázadása (osztályidegenek gyermekei számára nem volt tanulási lehetőség) mind a munkásság részvétele az ÁVH-sok elleni és a támadó oroszok elleni fegyveres felkelésben. Ami a nyilasokat illeti, kétszer annyit meghurcoltak ezen a címen; ilyen társadalmi képlet már nem létezett. A vallásos rétegtől, az úgynevezett klerikális reakciótól sem kellett tartaniuk. Hogy miért, erre szolgáljon egy idézet Benkő Zoltántól (Petőfi Párt 1956), aki visszaemlékezésében kimondta: októberben „a Petőfi Kört az események már az első puskalövés pillanatában túlhaladták”.):
„A 6018/48. internálási véghatározat aktaszámával egy demokratikus gondolkodású, és ezért tenni is akaró és tudó szellemi elitet gyűjtöttek be az ÁVH pincéiben, majd kényszermunkatáborokban. Ez a szellemi elit jól képzett bölcsészekből, közgazdászokból, jogászokból és mérnökökből tevődött össze, akik elhivatottságuknál fogva néhány éven belül az ország vezetői lehettek volna. Ehhez felkészültségük és emberi adottságaik is messzemenően megvoltak. Rákosi teljes tabula rasát csinált. Megsemmisítette a demokratikus szellemű fiatal értelmiséget – nagyon fontos, amit most mondok – iktatószámot csinálva belőlük.”
Tehát nem lehettek a forradalmárok megszervezői sem a háború előtti világ maradékai, sem pedig az 1945–48 években engedélyezett pártok elitje sem, hiszen azok vezetői már régen külföldre szöktek, az otthon maradtak sorsa pedig az volt, mint az említett kereszténydemokratáké.
„Az ’56-os forradalom politikai irányai 1956 – 2002-ből nézve” címmel kerekasztal beszélgetést tartott a Liberális Fiatalok Társasága, a Respublika Kör, a XXI. Század Társaság és az 1956-os Intézet 2002. október 18-án. Baloldali értelmiségi társaság tehát, érthetően azt taglalták a felszólaló történészek, hogy az akkori egypárt keretében így utólag megállapítható irányzatoknak milyen szerepük lehetett a forradalomban. Most úgy szólnak ezekről, mint reformkommunistákról, reformszocialistákról, de ők magukat soha nem jelölték meg ilyen szóval. Rainer M. János történészt követjük most, ott elhangzott mondataival:
„Ugye, ez az a fajta reformkommunizmus, amelyik akár 1956 tavaszán, nyarán, kora őszén, egészen október 23-áig mindenben hajlandó volt változtatni, egy dolog nem merült fel, az hogy az ország politikai berendezkedését gyökeresen megváltoztassák. A reformszocialista irányzat pontosan ezt a határkövet hajlandó átlépni, és ’56-os képviselői természetesen szocializmust akartak. Két kérdés merül fel: kik is a reformszocialisták, voltak-e ilyenek akár, és mi a helyük az 1956-os színképen. Mi volt tulajdonképpen a reformkommunizmus és a reformszocializmus 1956-ban? Először is: nem volt párt. A reformkommunizmus a forradalom előtt mindenek előtt politikai közvélemény-formáló erő volt. Természetes, hogy a forradalom előtti és a forradalom alatti szerepük gyökeresen elétérő. A forradalom előtti szerepre ugye gyakran mondják, hogy ez volt a forradalom kovásza, szikra, gyutacs, satöbbi, satöbbi. Mindazt érzékelteti, hogy ez a pártellenzék, akkor reformkommunista pártellenzék, hozzájárult ahhoz a folyamathoz, ami a társadalmi feszültségek kisüléséhez, kirobbanásához vezetett, amit éppenséggel nem akart. Ami a forradalom alatti reformszocializmust és reformkommunizmust illeti, mindkettőről elmondható, hogy nem nagyon rendeződött ez a gondolat politikai programmá. Voltaképpen magát a reformszocializmust is ilyen módon, más nyomatékok mellett, erőteljesen az események nyomása alakította ki. A reformkommunizmust a forradalom nyomása lökte a reformszocializmus irányába. Ami pedig a reformszocializmust illeti, az tulajdonképpen emigrációban, az 1956 utáni baloldali emigráció vitáiban és jelenségében oldódott föl, és ágazott el számos irányba, a szociáldemokráciától a liberalizmusig vagy bármi máshova.”
Itt tulajdonképpen arról van szó, hogy a magyarországi bolsevista hatalom szerkezetében bizonyos korrekciós igények léptek fel a korai 50-es években a bevezetett túlzások várható következményeitől való félelem okán. Olyan, ’baj lesz ebből elvtársak’ módján kóstolgatták egymást, és természetesen vádolták és fúrták egymást a moszkvai fórumon. Hogy melyik lesz a vezető a vitázók közül, természetesen moszkvai döntés volt. A terror természetrajza szerint a döntéshozás mind kevesebb személy kezébe kerül, aminek állandósítása megköveteli a terror fokozását. Ilyenkor előkerül a mellőzött haramiatársak aggodalma. Az, hogy a szocialisták mit akartak elérni a forradalom alatt, mellékes, hiszen – mint hallottuk – elzúgott mellettük a forradalom árja, ami vitte magával a kormányt, amely csak naponta tett átrendezéssel tudott létezni, és sodort minden maradék állami berendezést, rendőrséget stb.
Október 28-án már eljutott a hatalom önmaga lényegének, az egypártdiktatúrának a megtagadásáig is. Feléledtek a 8–10 évvel korábban a kommunisták által szétvert polgári pártok azáltal, hogy vezetőik helyet kaptak a kormányzatban. Létük nem volt több, mint a kommunizmus oszlási tünete, több jóindulattal: a parlamenti demokrácia elfogadása. Bibó István igyekezete, november 9-én tett javaslatával említésre méltó: „Magyarország államformája az 1946. I. tc. szerint köztársaság. Magyarország kormányformája az 1948. III. tc. szerint független, felelős kormányon, népképviseleten és a szabadságjogok teljességén alapuló parlamentáris demokrácia.”
Akkor még volt remény, a súlyos szovjet katonai csapáson túl is, valamilyen módon elkerülhetni a bolsevista bosszú terrorját, egyes forradalmi szervek szabad választások megtartását várták és remélték januárra. Jegyezzük meg: a szabadságharc katonai sorsát eldöntötte a szovjet tanktámadás, de a forradalmat még nem verte le, a forradalmi szellemet még nem oltotta ki a szovjet tankon érkezett új párthatalom.
*
Most, hogy végigmentünk a társadalom rétegein, keresve közöttük azt amelyik megnevezhető lehet a forradalom eszmei vezetőjeként, láttuk hogy nincs olyan, amelyre úgy kellene tekinteni amely nélkül nem lett volna forradalom. Nem volt tehát szervezője a forradalomnak. Igen, szervezték a felvonulást Budapesten és a vidéki városokban, de az még nem volt forradalom. Az is igaz, hogy a felvonulások utcára hozták a lakosság jelentős részét, amely akart valamit, mert a Parlament elé vonult. Egy másik csoport a gólemszobrot nézegette, miként lehetne azt ledönteni. Rövidre fogva: a tömeg érezte erejét, és megfogant a gondolat, hogy a megfogalmazott követelések mellé ezt az erőt odateszi. Amikor erre már ez ország népe odafigyel, az már a forradalom megvalósulása a lelkekben. A hatalom ostobasága a Parlament előtti tömeg kezelésében, majd Gerő őrült rádiószózata már kiváltotta a cselekvő elszántságot. A felháborodott tömeg gyülekezése a rádió épülete előtt már forradalmi cselekedet volt, a tüntetők fegyveres megtámadása lett a szikra, ami a nemzet forradalmát kiváltotta.
Egyértelmű, hogy a forradalom hőse a magyar nép, legalábbis azon többsége, amely cselekedetével, együttérzésével, munkájával részese volt az eseményeknek és az eszmének, a győztes forradalomnak, amit nem tiporhattak el a szovjet tankok.
Azt, hogy mit kívánt a magyar nemzet, hogy milyen államszervezetben kíván majd élni, milyen politikai eszményt akar követni, a 13 dicsőséges napot követően is, a szívekben élt, és pedig olyan mélyen, hogy az kifejezésre jutott az áruló Kádár és bandája jogtalan és törvénytelen hatalomgyakorlása ellenében. Ebben a helyzetben a magyar társadalomnak csak egy társadalmi rétege volt cselekvőképes, a munkásság. Csak egyetlen eszköz volt szembeállítható a terrorista hatalommal: a munka leállítása, a sztrájk, ami egyébként történelmi távlatokban harci eszköz volt a munkásság kezében a kizsákmányoló államhatalommal szemben. Nem sokat kellett itt magyarázkodni az ország nagyüzemeiben, hogy ez a helyzet bizony azonos a munkásnyúzás sokat emlegetett példáival. 1945-ben plakátokon olvashat-tuk: „Munkásököl vasököl, oda üt, ahova köll!” – megkapták a „munkás-hatalom” érdemdús-martalócai. A magyar forradalom elvetette a kommunista nemzetköziséget, e szóösszetétel mindkét elemét. A munkások tovább hirdették az egyetemisták által megfogalmazottak közül a lényeget: – Ruszkik haza, független szabad Magyarországot akarunk! – Aki magyar velünk tart!
Helyesen állapítja meg az 1991-ben kiadott tankönyv („Az 1956-os magyar forradalom”) hogy a forradalom eszményei közt megjelent a közvetlen helyi, területi és üzemi demokrácia:
„A munkástanácsok, amelyek a forradalom első napjaitól kezdve, majd pedig, mint láttuk, a november–decemberi »utóvédharcok« idején, amikoris szinte egyedül tudtak fennmaradni az ellenállás gócaiként, nemcsak politikailag voltak fontosak, hanem rendkívül fontos eszmei mondandót is kifejeztek. Szinte minden közvetlen előzmény nélkül a gyárak és a bányák és a vállalatok munkásainak és technikusainak, mérnökeinek és közgazdasági alkalmazottainak kezdeményezésére jöttek létre. A munkástanácsok csaknem mindenütt gyorsan átnőttek a – széles értelemben vett – munkásság politikai, gazdasági és eszmei érdekeinek harcos képviselőivé. Rajtuk múlott, hogy az élet minden területén a munka meginduljon, de szavuk nagy súlyt kellett hogy kapjon az ország dolgairól való döntésekben is.”
Eszmei tartalom volt ez, akkor is, ha ezekről a munkásság a kommunista oktatásból emlékezett, de ez is olyan mint a szocializmus, amivel szemben van a létező szocializmus. Márpedig Ötvenhatban megbukott a kommunizmus, megbukott a szocializmus, és megbukott az internacionalizmus is. Nemzeti forradalom volt 1956-ban. Akkor is, ha a „hivatalos” eszmetörténet nem ismer el ilyent.
Az ideológiákkal az a baj, hogy csak addig szépek, amíg csak olvasmány. A gyakorlatban doktrinává válnak egy adott uralkodó réteg hatalmi léte indokolásául. A kánonná magasztosult eszme nevében ellenséggé minősül mindenki, aki nem híve a rendszernek. Ez minden ideológia szélsőséges válfajának természete.
A két háború közti Magyarország társadalmi stabilitásának biztosítéka volt a szélsőségek kordában tartása. Ez lehet a mai Magyarország sikere is, amihez jó kiinduló alap a nemzeti érdeket vállaló középpártok erős társadalmi támogatottsága.
Magyarország 1945-ben egy nagyhatalom által támogatott ideológia szélsőséges párturalmába kényszerült. Ebből alighogy kikerült, egy másik nagyhatalom által támogatott ideológia szélsőségre hajló gazdasági rendszerének hatásaitól szenved. A védekezésnek egyetlen lehetősége megerősödni gazdaságilag, távoltartani mindenféle politikai pártideológiát, megerősíteni és állandósítani a nemzeti szellemet, és hirdetni a nemzeti összefogást, szabadságharcaink, forradalmaink eszmeiségében.
Csapó Endre
0 Megjegyzések