Kolozs megye, 19. sz., esztergált, faragott bükkfa
hossz: 37,5 cm
Gyakran gazdagon faragott, ritkábban festéssel is díszített rúd, amelyre fonásnál a rostcsomót felkötik. A díszes guzsalyt alkalmanként szerelmi ajándékként készítette a legény a lánynak.
A guzsalynak magyar nyelvterületen négy fő típusa használatos:
a) Az övguzsaly kb. 1 m hosszú. A fonó nő bal karja alatt az övébe dugva vagy bal hóna alatt a karjával magához szorítva rögzíti, így járás közben is tud róla fonni. Az övguzsaly végét ülve fonásnál a padba, székbe e célra fúrt lyukban is szokás rögzíteni. A guzsaly felső kétharmadán a szösz tartására gyakran ágcsonkos, kúpos, gyűrűs, lándzsa és lapát alakú stb. kiszélesedés van. Ma ezt a típust jobbára a délszlávok és a románok használják, így a magyar nyelvterület déli- és keleti peremén, az e népekkel erősen keverten élő magyarságnál fordul elő.
b) A rúdguzsaly az előzőnél jóval hosszabb. Ezt is szokták – ritkán – övbe rögzíteni, de rendszerint ülve, a térdek közé szorítva fonnak róla. Erdély magyarsága, főleg a székelyek használják. –
c) A talpas guzsaly kb. másfél m-es rúd, alul egy- vagy kétszárnyas talpba rögzítve. A talpra fonás közben ráülnek, hogy a guzsaly biztosan álljon. A Dunántúl és a Kisalföld kivételével az egész magyar nyelvterületen elterjedt: kétszárnyas formája jobbára az Alföldön és a Felföldön, egyszárnyas formája inkább a Tiszántúl ÉK-i részén és Erdélyben használatos.
d) A székes guzsaly hosszú, sima rúdja egy kis gyalogszék formájú lábazatból áll ki, így a guzsalyt a fonónak nem kell külön rögzítenie. A Dunántúl Ny-i és É-i felében használják a rokka mellé állítva (itt már nincs → guzsalyorsóval való fonás!), valamint a Kisalföldnek a Dunától É-ra eső részén és újabban Szatmárban és Erdélyben is. A négy fő típus között sok átmeneti, ezeket összekapcsoló megoldás van: az övguzsaly lócába szúrása átmenet az öv- és talpas guzsalyok között; a rúdguzsalyt övben is rögzítik; a talpas guzsalyra Erdély némely részein nem ülnek rá, hanem mint a rúdguzsalyt, térdük közé veszik és a talpára rálépnek stb. E négy típusnál az eszköznek a fonó személyétől való függetlenítés iránya figyelhető meg. Egykor – bizonyos reliktumterületeken ma is – úgy fontak, hogy a rostcsomót a fonó még a kezében vagy a hóna alatt tartotta.
A 16–17. sz.-ban Európában néha még a fejére kötötte a fonó a rostcsomót és innen húzta a szálakat.
Az öv- és rúdguzsalyok népi neve mindig guzsaly, a talpasok neve a Duna-Tisza közén, valamint a Tiszántúlon kelet felé ritkulva gyalogrokka, amelyet kelet felé ismét a guzsaly vált fel, míg a székes formát a Dunántúl Ny-i részén törzsöknek, a középső és K-i részén rokkaszéknek, rokkafának, a Kisalföldön és Erdélyben pedig guzsalynak nevezik.
Irod. Szolnoky Lajos: Az Országos Néprajzi Múzeum guzsalygyűjteménye (Bp., 1951).
A guzsalynak magyar nyelvterületen négy fő típusa használatos:
a) Az övguzsaly kb. 1 m hosszú. A fonó nő bal karja alatt az övébe dugva vagy bal hóna alatt a karjával magához szorítva rögzíti, így járás közben is tud róla fonni. Az övguzsaly végét ülve fonásnál a padba, székbe e célra fúrt lyukban is szokás rögzíteni. A guzsaly felső kétharmadán a szösz tartására gyakran ágcsonkos, kúpos, gyűrűs, lándzsa és lapát alakú stb. kiszélesedés van. Ma ezt a típust jobbára a délszlávok és a románok használják, így a magyar nyelvterület déli- és keleti peremén, az e népekkel erősen keverten élő magyarságnál fordul elő.
b) A rúdguzsaly az előzőnél jóval hosszabb. Ezt is szokták – ritkán – övbe rögzíteni, de rendszerint ülve, a térdek közé szorítva fonnak róla. Erdély magyarsága, főleg a székelyek használják. –
c) A talpas guzsaly kb. másfél m-es rúd, alul egy- vagy kétszárnyas talpba rögzítve. A talpra fonás közben ráülnek, hogy a guzsaly biztosan álljon. A Dunántúl és a Kisalföld kivételével az egész magyar nyelvterületen elterjedt: kétszárnyas formája jobbára az Alföldön és a Felföldön, egyszárnyas formája inkább a Tiszántúl ÉK-i részén és Erdélyben használatos.
d) A székes guzsaly hosszú, sima rúdja egy kis gyalogszék formájú lábazatból áll ki, így a guzsalyt a fonónak nem kell külön rögzítenie. A Dunántúl Ny-i és É-i felében használják a rokka mellé állítva (itt már nincs → guzsalyorsóval való fonás!), valamint a Kisalföldnek a Dunától É-ra eső részén és újabban Szatmárban és Erdélyben is. A négy fő típus között sok átmeneti, ezeket összekapcsoló megoldás van: az övguzsaly lócába szúrása átmenet az öv- és talpas guzsalyok között; a rúdguzsalyt övben is rögzítik; a talpas guzsalyra Erdély némely részein nem ülnek rá, hanem mint a rúdguzsalyt, térdük közé veszik és a talpára rálépnek stb. E négy típusnál az eszköznek a fonó személyétől való függetlenítés iránya figyelhető meg. Egykor – bizonyos reliktumterületeken ma is – úgy fontak, hogy a rostcsomót a fonó még a kezében vagy a hóna alatt tartotta.
A 16–17. sz.-ban Európában néha még a fejére kötötte a fonó a rostcsomót és innen húzta a szálakat.
Az öv- és rúdguzsalyok népi neve mindig guzsaly, a talpasok neve a Duna-Tisza közén, valamint a Tiszántúlon kelet felé ritkulva gyalogrokka, amelyet kelet felé ismét a guzsaly vált fel, míg a székes formát a Dunántúl Ny-i részén törzsöknek, a középső és K-i részén rokkaszéknek, rokkafának, a Kisalföldön és Erdélyben pedig guzsalynak nevezik.
Irod. Szolnoky Lajos: Az Országos Néprajzi Múzeum guzsalygyűjteménye (Bp., 1951).
0 Megjegyzések