Van az úgy, hogy egy kapcsolatban mindkét fél ugyanazt érzi: hogy ő százhúsz százalékkal azon dolgozik, hogy minden a legjobb legyen, míg a másik a kisujját sem mozdítja. Sem érte, sem a kapcsolatért. Mi történik ilyenkor a színfalak mögött?
Teljesen természetes, hogy ha egy kapcsolatban valaki nem találja meg azt a biztonságot, támogatást, szeretetet, törődést, amire vágyik, akkor azt a kapcsolatot „sikertelennek” éli meg. Az már nem mindig igaz, hogy ha mindezt nem érzi, az azért van, mert a szeretet nem is létezik.
Gyakran előfordul, hogy egyik, vagy akár mindkét fél ezt a hiányt érzi, pedig valójában a szükséges háttér (érzelmek, szeretet, támogatás, figyelem, stb.) adott lenne. Csakhogy ahhoz, hogy ezt mindenki úgy tapasztalhassa meg, ahogyan arra neki szüksége van, meg kell tanulni megalázkodás és követelés nélkül, egyértelműen és határozottan kérni egymástól.
Segítséget kérni férfiaknak és nőknek is gyakran esik nehezükre.
A nők többsége arra vágyik, vagy abban a meggyőződésben él, hogy élete párjától a segítséget nem kell kérnie. Mert ha: A, ő is megérzi a férfi igényeit; B, az a férfi szereti őt, akkor az a minimum, hogy a férfi is kitalálja minden gondolatát, álmát, vágyát.
A nők többsége, ha szeret valakit, akkor egyúttal ösztönösen figyel rá, törődik vele, gondoskodik róla – vagyis „kitalálja a gondolatait”. Legalábbis igyekszik. És úgy érzi, joggal várja ezt el a férfitól is, hiszen számára ezt jelenti a „szeretet”. Támogatást, segítséget kérni nem olyan dolog számára, amit csinálni kell; az a szeretetből automatikusan adódik. Ergo, ha a párja szereti, magától ajánlja fel a segítségét, magától figyel rá és olvas a szeméből, és eszébe sem jut, hogy erre külön is meg kellene kérni. Ha pedig mindezt nem kapja meg automatikusan, a szeretet nem létezik. Megette a fene az egészet, ha ezt külön kérni kell.
Sok férfi tétetik mérlegre nap mint nap ez alapján a logika alapján. És a férfiak többsége ezt még csak nem is sejti. Számukra természetes, hogy ha valakinek segítségre (értsd: bármire) van szüksége, egyszerűen csak kér. Ha nem kér, azt jelenti, nincs szüksége rá, vagyis miről is beszélünk.
A kétféle gondolkodásmód aztán – ha nem tisztázzuk őket egymással, vagy sejtelmünk sincs a másik verzióról – sok esetben párhuzamosan éli életét, amiből a mindennapokban egészen cifra variációk születhetnek.
Például, hogy a nő kitalálja magában, mit kellene a férfinak kitalálnia, amivel őt ott és akkor boldoggá tehetné, mert éppen arra van szüksége, és csak várja, várja, és egyre csalódottabb és dühösebb, hogy az még mindig nem tette ezt meg. Miközben a férfinek fogalma sincs minderről, és minthogy a nő nem szól, abban a boldog meggyőződésben éli életét, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Például, hogy a nő kér ugyan, de nem „megfelelő módon”, azaz nem egyértelműen, saját vágyait, igényeit megfogalmazva. Ezt az indirekt, csak célzásokat tartalmazó, vádaskodó, stb. („nem megfelelő”) segélykérést a férfi a maga módján dekódolja, és elutasítja. A nő pedig elkönyveli magában, hogy akkor sem számíthat semmire, ha kifejezetten kéri, nem hogy automatikusan. Ami, ugye, egyenlő azzal, hogy a férfi egyáltalán nem szereti.
Avagy például a nő úgy érzi, hogy ő megad mindent, ami számára a szeretetből fakad, de nem kap semmi hasonlót a másiktól. Jól van, ez a férfi ennyire képes, majd akkor ő jó példával jár elöl, és megtanítja „szeretni”. Egy ideig türelmesen ad, mutatva a „jó példát”, és várja, hogy tanítványa elsajátítsa a módszerét, és előbb-utóbb visszakapja a befektetéssel járó szeretetet, energiát, törődést. A férfinek viszont meg sem fordul a fejében, hogy bármin is változtatni kellene, miért is fordulna – hiszen így, ahogy van, megkap a nőtől mindent, talán egyre többet is. És valószínűleg borzasztóan meglepődne, ha valaki közölné vele, hogy ezt csak „nevelői célzattal” kapja, netán a másik viszonzást vár érte. Hiszen ha nem lenne neki elég ennyi, már rég szóvá tette volna.
Sorolhatnánk a lehetséges forgatókönyveket, az eredmény mindegyiknél ugyanaz lenne, és tulajdonképpen nagyon röviden összefoglalható. A nő abból indul ki: „Ha szeretsz, kitalálod, mire van szükségem”. A férfi meg abból: „Ha szükséged van valamire, úgyis kéred. Ha nem szólsz, minden rendben van. Ennek semmi köze a szeretethez.”
Már azzal is közelebb kerültünk a békés, meghitt, szeretetteljes mindennapokhoz, ha ezzel tisztában vagyunk. Ha még megfelelően kérni is megtanulunk, újabb három lépést teszünk ezen az úton.
A dühöngést, fenyegetőzést, vádaskodást, hibáztatást, követelőzést mindkét nem nehezen viseli. Megfelelő kérésre viszont – különösen, ha tényleg szeretjük a másikat, és alapvetően is ez a szándékunk – mindannyian szívesen, örömmel reagálunk.
Segítsünk a másiknak azzal, hogy tudhassa, mit szeretnénk, mit várunk tőle. Segítsünk magunknak azzal, hogy a másik tudhassa, mit szeretnénk, mit várunk tőle. És sokkal több mindent megkaphatunk tőle, mint amit most el tudunk hinni. „Automatikusan”.
Gyakran előfordul, hogy egyik, vagy akár mindkét fél ezt a hiányt érzi, pedig valójában a szükséges háttér (érzelmek, szeretet, támogatás, figyelem, stb.) adott lenne. Csakhogy ahhoz, hogy ezt mindenki úgy tapasztalhassa meg, ahogyan arra neki szüksége van, meg kell tanulni megalázkodás és követelés nélkül, egyértelműen és határozottan kérni egymástól.
Segítséget kérni férfiaknak és nőknek is gyakran esik nehezükre.
A nők többsége arra vágyik, vagy abban a meggyőződésben él, hogy élete párjától a segítséget nem kell kérnie. Mert ha: A, ő is megérzi a férfi igényeit; B, az a férfi szereti őt, akkor az a minimum, hogy a férfi is kitalálja minden gondolatát, álmát, vágyát.
A nők többsége, ha szeret valakit, akkor egyúttal ösztönösen figyel rá, törődik vele, gondoskodik róla – vagyis „kitalálja a gondolatait”. Legalábbis igyekszik. És úgy érzi, joggal várja ezt el a férfitól is, hiszen számára ezt jelenti a „szeretet”. Támogatást, segítséget kérni nem olyan dolog számára, amit csinálni kell; az a szeretetből automatikusan adódik. Ergo, ha a párja szereti, magától ajánlja fel a segítségét, magától figyel rá és olvas a szeméből, és eszébe sem jut, hogy erre külön is meg kellene kérni. Ha pedig mindezt nem kapja meg automatikusan, a szeretet nem létezik. Megette a fene az egészet, ha ezt külön kérni kell.
Sok férfi tétetik mérlegre nap mint nap ez alapján a logika alapján. És a férfiak többsége ezt még csak nem is sejti. Számukra természetes, hogy ha valakinek segítségre (értsd: bármire) van szüksége, egyszerűen csak kér. Ha nem kér, azt jelenti, nincs szüksége rá, vagyis miről is beszélünk.
A kétféle gondolkodásmód aztán – ha nem tisztázzuk őket egymással, vagy sejtelmünk sincs a másik verzióról – sok esetben párhuzamosan éli életét, amiből a mindennapokban egészen cifra variációk születhetnek.
Például, hogy a nő kitalálja magában, mit kellene a férfinak kitalálnia, amivel őt ott és akkor boldoggá tehetné, mert éppen arra van szüksége, és csak várja, várja, és egyre csalódottabb és dühösebb, hogy az még mindig nem tette ezt meg. Miközben a férfinek fogalma sincs minderről, és minthogy a nő nem szól, abban a boldog meggyőződésben éli életét, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Például, hogy a nő kér ugyan, de nem „megfelelő módon”, azaz nem egyértelműen, saját vágyait, igényeit megfogalmazva. Ezt az indirekt, csak célzásokat tartalmazó, vádaskodó, stb. („nem megfelelő”) segélykérést a férfi a maga módján dekódolja, és elutasítja. A nő pedig elkönyveli magában, hogy akkor sem számíthat semmire, ha kifejezetten kéri, nem hogy automatikusan. Ami, ugye, egyenlő azzal, hogy a férfi egyáltalán nem szereti.
Avagy például a nő úgy érzi, hogy ő megad mindent, ami számára a szeretetből fakad, de nem kap semmi hasonlót a másiktól. Jól van, ez a férfi ennyire képes, majd akkor ő jó példával jár elöl, és megtanítja „szeretni”. Egy ideig türelmesen ad, mutatva a „jó példát”, és várja, hogy tanítványa elsajátítsa a módszerét, és előbb-utóbb visszakapja a befektetéssel járó szeretetet, energiát, törődést. A férfinek viszont meg sem fordul a fejében, hogy bármin is változtatni kellene, miért is fordulna – hiszen így, ahogy van, megkap a nőtől mindent, talán egyre többet is. És valószínűleg borzasztóan meglepődne, ha valaki közölné vele, hogy ezt csak „nevelői célzattal” kapja, netán a másik viszonzást vár érte. Hiszen ha nem lenne neki elég ennyi, már rég szóvá tette volna.
Sorolhatnánk a lehetséges forgatókönyveket, az eredmény mindegyiknél ugyanaz lenne, és tulajdonképpen nagyon röviden összefoglalható. A nő abból indul ki: „Ha szeretsz, kitalálod, mire van szükségem”. A férfi meg abból: „Ha szükséged van valamire, úgyis kéred. Ha nem szólsz, minden rendben van. Ennek semmi köze a szeretethez.”
Már azzal is közelebb kerültünk a békés, meghitt, szeretetteljes mindennapokhoz, ha ezzel tisztában vagyunk. Ha még megfelelően kérni is megtanulunk, újabb három lépést teszünk ezen az úton.
A dühöngést, fenyegetőzést, vádaskodást, hibáztatást, követelőzést mindkét nem nehezen viseli. Megfelelő kérésre viszont – különösen, ha tényleg szeretjük a másikat, és alapvetően is ez a szándékunk – mindannyian szívesen, örömmel reagálunk.
Segítsünk a másiknak azzal, hogy tudhassa, mit szeretnénk, mit várunk tőle. Segítsünk magunknak azzal, hogy a másik tudhassa, mit szeretnénk, mit várunk tőle. És sokkal több mindent megkaphatunk tőle, mint amit most el tudunk hinni. „Automatikusan”.
0 Megjegyzések