Sokak szerint nem illik, mások, ha akarnák, sem tudnák nyilvánosan kimutatni az érzéseiket. A legtöbben gyerekkoruk óta azt tanulják, örömüket, dühüket, bánatukat magukban éljék meg, lehetőleg maradjanak minden körülmények között visszafogottak. És persze ezt várják el a többi embertől is. Miért zavarnak minket a látványos érzelemnyilvánítások? 

István tíz hónappal a válása után még nem lépett tovább. Nem találja a helyét, folyamatosan kérdéseket tesz fel, amelyekre nem találja a válaszokat. Marcangolja magát, miközben megpróbálja megérteni, mi történt a párkapcsolatában, miért hagyta el a felesége, hogyan érezhette magát, amíg együtt voltak, ha végül csak ezt az egy megoldást látta elfogadhatónak. Tépelődik, gondolkodik, szomorkodik. És nem rejti véka alá, nem pókerarccal teszi.
Reakciók? Az édesanyja orvoshoz küldené, hogy depresszió elleni gyógyszereket írjanak neki, a haverok, munkatársak megpróbálják meggyőzni, hogy úgysem lehet megérteni, mit miért csinál egy nő, igyanak meg inkább egy sört és felejtse már el az egészet, ez „nem normális” ennyi idő után...

Anett fia nagyot bukott biciklizés közben, édesanyja végignézte az esést. Borzasztóan megijedt, és bár úgy tűnt, a fiú enyhébb zúzódásokkal megúszta a balesetet, anyja kiabálni és remegni kezdett, amikor már tudta, „épségben túl vannak az egészen”.
Reakciók? Jobb esetben azonnal megpróbálják csitítani, hogy „Nyugodj meg, minden rendben van”. A rosszabban ő lesz a hisztis anyuka, aki minden apróság miatt nagyjelenetet rendez, hiszen minek kell itt annyira kiborulni, ilyen minden gyerekkel ezerszer előfordul...

István adhatná a kőkemény férfit, akit egyáltalán nem érint az életében beállt változás. Játszhatná az erőset, tagadhatná és magába fojthatná a feszültséget, ahogy azt a környezete elvárja tőle.
Anett is fogadhatná rezzenéstelen arccal a balesetet, titkolva annak érzéseire gyakorolt hatásait, ijedtségét. Ám míg a remegéssel és kiabálással pár perc alatt valószínűleg kiadja magából a feszültséget, és pár perc múlva újra végig tudja nézni, ahogy gyereke a biciklire ül, érzelmei el nem ismerése, tagadása azt is jelentené, hogy ahányszor meglát egy biciklit, vagy a gyerekét egy bicikli közelében, újraélné a veszélyt, lelki szemei előtt megjelenne az esés, és frászt kapna már a bicikli szó hallatán is.

Ugyanígy hozhatnánk példákat a pozitív érzelmekről is. Ha egy felnőtt lelkesen ugrál és felhőtlenül ujjong, mert jól sikerült egy feladatot megoldania, egy üzletet nyélbe ütnie, vagy éppen csak gyönyörű lett a vasárnapi sütemény, mindenki furcsa szemmel néz rá, és megpróbálják lebeszélni az „óvodás viselkedésről”, higgadjon már le, ez a viselkedés nem illik egy érett emberhez...
Arról nem is beszélve, felnőttként hányszor próbáljuk rávenni a gyerekeket lehiggadásra, nyugalomra és visszafogottságra, amikor örömüket vagy bánatukat kiáltják a nagyvilágba.

Sokak szerint illetlenség nyilvánosan ennyire kimutatni emócióinkat. Gyakran az érzelmek (látszólagos) hiányát a belső erővel, bátorsággal azonosítják. Pedig legtöbbször nem az a problémánk, hogy a másik kifejezi érzéseit, hanem hogy mi nem tudunk ezzel mit kezdeni.
Az emócióknak felszínre kell törniük; ha letagadjuk, elrejtjük őket, hosszú távon nem mi nyomjuk el azokat, hanem azok minket. Tagadásukkal elhárítjuk a felelősséget, és a meglévő állapot fenntartásán dolgozunk, mert (akármilyen is az), azt már ismerjük, biztonságot ad.
A kitörő, látványos érzelmek gyakran azért ijesztenek meg (akár velünk történnek, akár szemlélőként éljük át őket), mert tükröt tartanak a valóságnak, és ránk kényszerítik a realitást, az igazságot – amit sokszor jobban szeretnénk elkerülni; nem akarjuk meglátni, nem akarjuk tudomásul venni.
Az erő nem egyenlő az érzéketlenséggel, a gondolatok elterelése nem azonos a megoldással, a felszabadulás sem az elfojtással. A látványos érzelemnyilvánítás akkor lehet zavaró, ha éppen a lényegéről nem akarunk tudni, mert magunkban sem tudjuk kezelni, hova tenni a valódi könnyeket és mosolyokat. Pedig az elfojtott érzelmek óriási károkat okozhatnak. Érdemes odafigyelni rájuk.