Természetes, hogy szülőként legszívesebben minden „rossztól” megóvnánk gyerekeinket, amitől csak lehet. Bármilyen jó szándékkal tesszük is; bármilyen nehéz is felmérni, „hol a határ”, olykor éppen a (túl)fokozott védelemmel okozzuk a legnagyobb károkat.
Nagyon megnyugtató lenne, ha minden gyerek világa jó ideig tele lehetne mesékkel és csodákkal. Ha mindenki olyan szintű figyelmet, törődést kapna, amely kielégíti fizikai és érzelmi igényeit, nem nyomasztanák „felnőttgondok”, és nem kellene foglalkoznia semmi mással, mint hogy játsszon és - egyszerűen szólva - gyerek lehessen. Ha ez mindenkinek megadatna.
Hogy mi az az „ez” – vagyis hogy mit jelentenek konkrétan a „felnőttgondok”, a játék, a gyereklét -, arról hosszasan beszélhetnénk, és ahányan vagyunk, akár annyiféle választ is adhatnánk. Lennének persze közös halmazok, meg nagy viták is.
Mert például a halál „felnőttgond”, vagy belefér a gyereklétbe? A mesékbe, csodákba, a megbízható, biztonságos világba? Hiszen a mesékben is halnak meg emberek. Hófehérke anyukája is meghalt, a sárkányt is ölik, a gonoszok is pusztulnak. Hozzátartozik az élethez, tudnia kell róla, mondanák néhányan.
Hiszen a halál még érett fejjel is nagy trauma, felfoghatatlan, nehezen kezelhető valami, nem kell ezzel terhelni a gyerekeket, ráérnek még felnőni, mondanák mások.
És persze mindkét vélemény mellett és ellen bőven találhatnánk érveket. A legfőbb kérdés ilyenkor mégis az, mindez mennyire szólna rólunk, és mennyire a gyerekekről. Azért érvelünk-e egyik vagy másik mellett, mert a gyerekek szemszögéből valóban úgy gondoljuk helyesnek, avagy mert mi magunk éppen azzal a megoldással bírunk el. Máshogy fogalmazva, hogy tudunk-e a korának megfelelő nyelven és mennyiségben beszélgetni vele bármiről. Őszintén.
A hétéves Gábor hörcsöge elpusztult. A szülők találták meg, és első reakciójuk az volt, hogy eltüntették az állatot, nehogy a gyerek észrevegye, és szomorú legyen. Kitaláltak valamit, hogy kimászott, elment, majd visszajön, és másnap tényleg ugyanúgy ott volt a megszokott helyen egy hörcsög. Egy másik hörcsög, aki „visszajött”.
A szülők a legjobbat akarják a gyereküknek. Megvédeni a traumáktól, szomorúságtól, veszteségtől, hiánytól. Gábor szülei is „jót akartak”, mindenáron. Azt a megoldást választották, amelyet a legjobbnak hittek. A gyerekük érdekében. Vagy mert ők maguk nem tudtak volna szembenézni a gyerek bánatával, szomorúságával, gyászával, kérdéseivel.
A gyerekek viszont „nem hülyék, csak kicsik”, szokták mondani. Gábor is rögtön észrevette persze, hogy ez a hörcsög nem az a hörcsög. De mivel szülei ragaszkodtak a színjátékhoz, nem is volt kivel beszélnie erről, és a történet nem csak érthetetlenné vált a fájdalom mellett, de egy sokkal hosszabb távú következménnyel is járt. Gábor azt élte meg és raktározta el magában, hogy bármi történik, a szüleire nem számíthat, nem támaszkodhat, nem fordulhat hozzájuk bizalommal; hogy magára van utalva és hagyatva, hiszen az ő érzéseit nem hallgatják meg, nem fogadják el valóságnak, ráadásul hazudnak is neki. Nem fejezheti ki azokat, nem sírhat, mert nem is történt semmi, nincs rá oka, nem is úgy van, ahogy érzi, tőle mosolyt és elégedettséget várnak el akkor is, amikor egészen máshogy érzi magát. És néhány hasonló reakció után valóban mosolyogni fog, és mélyen elrejt magában minden érzelmet.
Pedig a szülők ebben az esetben (is) a legjobbat akarták. Igen, szülőként borzasztó nehéz a gyerekekkel átélni a bánatot, szomorúságot, gyászt, veszteséget, a „mély bugyrokat”. Különösen olyankor, ha mi magunk is éppen azokat az érzéseket, veszteségeket éljük át, például egy közeli családtag, nagyszülő halálakor. De bármilyen nehéz is ilyenkor az őszinteség, a saját fájdalmunk vállalása és az ő bánatának párhuzamos befogadása, meghallgatása, az igazság az, hogy minden más megoldás, trükk és jó szándék csak a veszteségeket növeli, csak a törésvonalakat gyarapítja.
Veszteségek előbb-utóbb mindenkit érnek. A szomorúsággal előbb-utóbb minden gyerek találkozik. Kifelé vagy befelé, de olykor mindenki sír. Felszabadító lehet és elmélyítheti kapcsolatainkat, ha ezeket a kicsi és nagy „gyászokat” (mert az érzés gyökerét tekintve ugyanaz, amikor a kedvenc plüssállattól, a nyaralástól, az óvodától, a hörcsögtő vagy a nagyitól búcsúzunk-e el) gyerekeinkkel együtt, egymás vállán sírhatjuk el. És hosszú időre és messzire távolíthat, ha szülők és gyerekek is sírnak – titokban, külön szobák eldugott zugaiban, miközben egymás előtt mosolyognak, mert mindenki tudja, a másik ezt várja tőle, vagy mert „csak jót akarunk neki”.
Természetes persze, hogy a gyász talán akkor is az egyik legnehezebb élethelyzet marad mindenki számára, ha gyerekként is kifejezhette és elfogadták az érzéseit. És hogy számtalan helyzetben rettenetes nehéz egy szülőnek eldönteni, mivel tesz igazán jót a gyerekének.
A gyereknevelésben nincsenek főpróbák vagy tuti receptek, és nem lehet „megúszásra’ játszani. A gyerekek korának és befogadókészségének megfelelően megfogalmazott, őszintén kifejezett érzelmek, illetve a gyerekek érzéseinek elfogadása és a megfelelő reagálás ezekre gyakran nem a legkönnyebb út. De talán az az út, amelyre érdemes nap mint nap rálépnünk, még bukdácsolva is.
Hogy mi az az „ez” – vagyis hogy mit jelentenek konkrétan a „felnőttgondok”, a játék, a gyereklét -, arról hosszasan beszélhetnénk, és ahányan vagyunk, akár annyiféle választ is adhatnánk. Lennének persze közös halmazok, meg nagy viták is.
Mert például a halál „felnőttgond”, vagy belefér a gyereklétbe? A mesékbe, csodákba, a megbízható, biztonságos világba? Hiszen a mesékben is halnak meg emberek. Hófehérke anyukája is meghalt, a sárkányt is ölik, a gonoszok is pusztulnak. Hozzátartozik az élethez, tudnia kell róla, mondanák néhányan.
Hiszen a halál még érett fejjel is nagy trauma, felfoghatatlan, nehezen kezelhető valami, nem kell ezzel terhelni a gyerekeket, ráérnek még felnőni, mondanák mások.
És persze mindkét vélemény mellett és ellen bőven találhatnánk érveket. A legfőbb kérdés ilyenkor mégis az, mindez mennyire szólna rólunk, és mennyire a gyerekekről. Azért érvelünk-e egyik vagy másik mellett, mert a gyerekek szemszögéből valóban úgy gondoljuk helyesnek, avagy mert mi magunk éppen azzal a megoldással bírunk el. Máshogy fogalmazva, hogy tudunk-e a korának megfelelő nyelven és mennyiségben beszélgetni vele bármiről. Őszintén.
A hétéves Gábor hörcsöge elpusztult. A szülők találták meg, és első reakciójuk az volt, hogy eltüntették az állatot, nehogy a gyerek észrevegye, és szomorú legyen. Kitaláltak valamit, hogy kimászott, elment, majd visszajön, és másnap tényleg ugyanúgy ott volt a megszokott helyen egy hörcsög. Egy másik hörcsög, aki „visszajött”.
A szülők a legjobbat akarják a gyereküknek. Megvédeni a traumáktól, szomorúságtól, veszteségtől, hiánytól. Gábor szülei is „jót akartak”, mindenáron. Azt a megoldást választották, amelyet a legjobbnak hittek. A gyerekük érdekében. Vagy mert ők maguk nem tudtak volna szembenézni a gyerek bánatával, szomorúságával, gyászával, kérdéseivel.
A gyerekek viszont „nem hülyék, csak kicsik”, szokták mondani. Gábor is rögtön észrevette persze, hogy ez a hörcsög nem az a hörcsög. De mivel szülei ragaszkodtak a színjátékhoz, nem is volt kivel beszélnie erről, és a történet nem csak érthetetlenné vált a fájdalom mellett, de egy sokkal hosszabb távú következménnyel is járt. Gábor azt élte meg és raktározta el magában, hogy bármi történik, a szüleire nem számíthat, nem támaszkodhat, nem fordulhat hozzájuk bizalommal; hogy magára van utalva és hagyatva, hiszen az ő érzéseit nem hallgatják meg, nem fogadják el valóságnak, ráadásul hazudnak is neki. Nem fejezheti ki azokat, nem sírhat, mert nem is történt semmi, nincs rá oka, nem is úgy van, ahogy érzi, tőle mosolyt és elégedettséget várnak el akkor is, amikor egészen máshogy érzi magát. És néhány hasonló reakció után valóban mosolyogni fog, és mélyen elrejt magában minden érzelmet.
Pedig a szülők ebben az esetben (is) a legjobbat akarták. Igen, szülőként borzasztó nehéz a gyerekekkel átélni a bánatot, szomorúságot, gyászt, veszteséget, a „mély bugyrokat”. Különösen olyankor, ha mi magunk is éppen azokat az érzéseket, veszteségeket éljük át, például egy közeli családtag, nagyszülő halálakor. De bármilyen nehéz is ilyenkor az őszinteség, a saját fájdalmunk vállalása és az ő bánatának párhuzamos befogadása, meghallgatása, az igazság az, hogy minden más megoldás, trükk és jó szándék csak a veszteségeket növeli, csak a törésvonalakat gyarapítja.
Veszteségek előbb-utóbb mindenkit érnek. A szomorúsággal előbb-utóbb minden gyerek találkozik. Kifelé vagy befelé, de olykor mindenki sír. Felszabadító lehet és elmélyítheti kapcsolatainkat, ha ezeket a kicsi és nagy „gyászokat” (mert az érzés gyökerét tekintve ugyanaz, amikor a kedvenc plüssállattól, a nyaralástól, az óvodától, a hörcsögtő vagy a nagyitól búcsúzunk-e el) gyerekeinkkel együtt, egymás vállán sírhatjuk el. És hosszú időre és messzire távolíthat, ha szülők és gyerekek is sírnak – titokban, külön szobák eldugott zugaiban, miközben egymás előtt mosolyognak, mert mindenki tudja, a másik ezt várja tőle, vagy mert „csak jót akarunk neki”.
Természetes persze, hogy a gyász talán akkor is az egyik legnehezebb élethelyzet marad mindenki számára, ha gyerekként is kifejezhette és elfogadták az érzéseit. És hogy számtalan helyzetben rettenetes nehéz egy szülőnek eldönteni, mivel tesz igazán jót a gyerekének.
A gyereknevelésben nincsenek főpróbák vagy tuti receptek, és nem lehet „megúszásra’ játszani. A gyerekek korának és befogadókészségének megfelelően megfogalmazott, őszintén kifejezett érzelmek, illetve a gyerekek érzéseinek elfogadása és a megfelelő reagálás ezekre gyakran nem a legkönnyebb út. De talán az az út, amelyre érdemes nap mint nap rálépnünk, még bukdácsolva is.
0 Megjegyzések