Ha így lenne, nem létezne a bűntudat, az önvád, a lelkiismeret-furdalás, nem lenne annyi depressziós, és értelmetlenné válna a büntetés fogalma. Hogy is van ez?
Amikor lelkiismeret-furdalást, bűntudatot érzünk, vagy magunkat vádoljuk valami miatt, egyszerre két, egymással ellentétes dolgot gondolunk magunkról – akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Egyrészt, hogy nincs a világon nálunk alávalóbb, elvetemültebb teremtmény, hiszen ezt és azt és amazt műveltük, ami igazán nem volt szép, azaz egyértelműen „rossz” mivoltunkról tanúskodik. (Ennek a résznek vagyunk általában tudatában.) Másrészt viszont azt is állítjuk ezzel egyidőben, hogy nem vagyunk emberek. Azaz, hogy felsőbbrendű lények vagyunk, akiknek muszáj tökéletesnek lenniük. Egyetlen porszem sem kerülhet soha a gépezetbe, nekünk nem megengedett a tévedés lehetősége – hiszen ha az lenne, elfogadnánk ezt a tényt, és nem lenne lelkiismeret-furdalásunk, bűntudatunk, és nem gondolnánk magunkat a világ legalávalóbb teremtményének, amiért valamit nem úgy sikerült véghezvinnünk, ahogyan az szerintünk „tökéletes”. (Ez az a rész, amelynek általában nem vagyunk tudatában.)
Ha elfogadjuk, hogy emberek vagyunk, azaz hibázhatunk, sőt, egészen biztosan többször is hibázunk életünk során, és ettől mégsem válunk végérvényesen eltaposni való kártékony állattá, a lelkiismeret-furdalás, önvád, bűntudat és egyéb neurotikus reakciók helyett választhatunk egy egészségesebb utat is. Hogy elismerjük tévedésünket, hibánkat, megpróbáljuk megérteni magunkat, az érzéseinket, gondolataimat, helyzeteinket, azaz hogy miért tettük éppen azt, amit, és elkerülni, hogy legközelebb is ugyanúgy reagáljunk.
Ez persze nem azt jelenti, hogy innentől szabadon gyilkolhatunk, aztán majd megmagyarázzuk, miért is tettük, de cseppet sem érezzük tőle rosszul magunkat. Mindössze annyit, hogy míg az önvád, a bűntudat legfeljebb a depresszióhoz visz közelebb, a problémák valódi megoldásához nem, addig a második verzió a hatékonyabb, egészségesebb életet, „jól működő” szokásokat eredményezhet.
Aztán el kell tudnunk fogadni azt is, hogy nem csak mi vagyunk emberből, hanem körülöttünk mindenki más is. Ha bután viselkednek, szörnyűséges dolgokat művelnek velünk vagy másokkal, ügyetlenül, ostobán, gonoszan reagálnak, nem egyenlő azzal, hogy születésük pillanatától a halálukig buták, ügyetlenek, ostobák, gonoszak lennének. Egyrészt az ember maga soha nem egyenlő az adott pillanatban tapasztalható cselekedeteivel. Másrészt, ahogy többször mondtuk, ember, vagyis az a másik is tévedhet, hibázhat, csinálhat számunkra rosszul eső vagy elfogadhatatlan dolgokat. Valószínűleg neki is van oka és magyarázata rá, még ha ezt mi nem is tudjuk, vagy nem menti fel az alól, hogy éppen butaságot csinált. De az nem jelenti azt, hogy úgy, ahogy van, végérvényesen eltaposni való kártékony állattá válik ettől.
Ha valaki nekikoccan az autómnak (vagy én okozok közlekedési balesetet), elmondhatom, hogy ott és akkor figyelmetlen volt, nem volt elég gyakorlott, hogy elkerüljük a koccanást, vagy olyan volt a helyzet, hogy nem is lehetett volna kisebb kárral megúszni. De hogy ettől az a sofőr egy „szemét disznó” lenne, azt nem mondhatom. Megvizsgálhatom, mi történt, megpróbálhatom elkerülni, hogy legközelebb is megtörténjen, stb., de értelmetlen és a részemről is ostoba és káros reakció volna a végtelenségig a másikat szapulni.
Ha a gyerekem összetöri a féltett vázámat, vagy leönti kakaóval a vadiúj kanapét, elmondhatom, hogy ügyetlen volt, figyelmetlen volt, elgondolkodhatok rajta, hogy kell-e a vázát a keze ügyében tartani, vagy a kanapén kakaót adni neki, és ha igen, hogyan lehetne megelőzni az efféle baleseteket, de elkönyvelni és elhitetni vele, hogy „rossz” gyerek, kiabálni és bíróságot játszani fölötte, majd véres büntetést szabni rá ostoba és káros reakció lenne.
Rengeteg példát sorolhatnánk, amikor magunkon és/vagy másokon úgy ítélkezünk - és okozunk az eredeti problémánál sokkal nagyobbakat reakcióinkkal -, hogy két nagy hibát követünk el közben mi magunk is. Egyrészt nem választjuk el az embert magát a tettétől. Másrészt hajlamosak vagyunk elfelejteni, mit is jelent a mindennapokban, hogy „emberből vagyunk”.
Azt jelenti, mindenkinek jó oka lehet arra, ha (szerintünk) „rosszul” csinál valamit. Attól még ő maga nem „rossz”. És hogy jó okunk lehet arra, hogy megbocsássunk magunknak is, másoknak is jó néhány „ostobaságot”, és az újabb stressz és „vezeklés” helyett a megoldásra, az egészségesebb, békésebb, derűsebb élet/kapcsolatok felé irányítsuk ezeket a rosszul induló helyzeteket.
0 Megjegyzések