Jelen értekezésben két fontos rendelkezésről szeretnék írni, melyeknek máig tartó következményei vannak a magyarságra és ezen túlmenően egész Európa nemzeteire és térképére nézve. Az egyik egy diktátum, egy államra rákényszerített parancs, a másik pedig egy dekrétum, egy rendelet, amely a ’48-as szabadságharcunk előtt csak király által szentesített országgyűlési határozat lehetett. De ez a dekrétum, amiről szó lesz, a diktátumból fakad, és Csehszlovákiában szökött szárba azzal, hogy a magyar ajkú lakosságot a kollektív bűnösség elve alapján kezeljék.


A trianoni diktátum a háborúban vesztes Magyarország és a győztes antant szövetség hatalmai között létrejött „békeszerződés”, amely többek között meghatározta Magyarország és Ausztria, valamint az újonnan létrejött szomszédos államok új határait. E szerződés velejárója volt, hogy nem hallgatták meg az egyik érintett felet. Eredménye Egyharmadország lett.

De vajon mi volt az a súlyos indok, ami alapján lemészároltak egy ezeréves államot? Miért kellett így lakolnunk?

Benes a magyar népet a világháború első számú felelősének tartja. Szerinte a magyarok már a háború előtt is azon mesterkedtek, hogy a propaganda minden eszközével elkendőzzék a korábbi magyar kormány és az arisztokrata kormánykörök tetteit.

Ha már szóba került Benes által az arisztokrácia, a hibát abban találom, hogy földbirtokosaink a könnyebb jövedelmezőség elérésének érdekében az olcsóbb munkaerő felé fordultak, ami tömeges mértékű beszivárgáshoz vezetett. E munkásoknak a foglalkoztatása előnyösebbnek bizonyult. Letelepedtek, szaporodtak, templomot, iskolát építhettek, s mindezt a birtokos rétegünk asszisztálása, támogatása mellett. Igaz, arisztokráciánk sem volt már teljesen magyar vérű, hiszen korábban az elnéptelenedett területekre gyakran történt betelepítés, és a földhöz jutás jogával idegen királyaink is felelőtlenül bántak. A vérségileg felhígult uralkodó osztály pedig gyakran saját fajából gyűjtötte maga köré a szorgos kezeket. Egyes vidékeken többségbe is kerültek. Ne felejtsük el a XX. század eleji tömeges magyar kivándorlásokat sem! Arról nem is beszélve, hogy a nemzet sejtjeibe férkőző keleti elemek pusztító hatása döbbenetes károkat okozott a magyarság testében.

Másik „bűnünk” is volt: Ellenségeink nem akartak eltűrni Európában egy sok nemzet felett zsarnokoskodó államot. Így csináltak az egyből (Monarchia) négyet. Panaszok áradatát zúdították a kisebbségeit elnyomó magyarságra. Indok volt bőven, igazság szinte semmi. És a bölcs nyugat bevett mindent. Úgy ítéltek el minket a nagyhatalmak, hogy közben a fél világot gyarmati sorban tartották. Még az évezredes önfeláldozó védelmünket is feledték a keletről jövőkkel szemben.

Politikai elitünk hallgat, ahelyett, hogy világgá üvöltené a fájdalmat, amit addig érzünk, míg gyógyírt nem kapunk sajgó lelkünkre. Az igazság pedig minket illet!

Vallom, hogy a történelmi Magyarország felkoncolása jogtalan, a régi határok teljes visszaállítása a magyar társadalom legszentebb célja.

Deák Ferencet idézve: Csak az vész el, amiről a nemzet végleg lemond!

A második világégés során részben visszakerültek az elrabolt területek, de a szerencsétlen végkifejlet az országot megint hentes kézre jutatta. Azok pedig újra daraboltak. Az előző diktátumhoz képest a további területi veszteségeken túl, a második világháborút lezáró szerződésekhez nem társultak kisebbségvédelmi jegyzékek.

Élnek is vele mostoháink, minden magyar kezdeményezést a szőnyeg alá söpörnek. Lábbal tiporják a nemzetiségi jogokat, az őseik földjén élőket a világ végére száműznék. Európa hallgat, a „Nagy Testvér” nem lát semmit, sőt elismeri a szomszédok nemzetiségeikért tett erőfeszítéseit. De ami még jobban bántó, hogy a magyar politikum nem kellőképpen erélyes. A törékeny, jószomszédi érzékenységet félti. Rosszabb esetben együtt pezsgőzik az Erdély elorozását ünneplő román államfővel. Pedig, ha a sarkunkra tudnánk állni! Raffai Ernő szerint is határozottabb magyar fellépéssel már nagyobb lehetne Hazánk! Nem követelünk mást, csak az ősi jussot.

A második világháborút követően léptek életbe a Benes dekrétumok. Benes  ezzel oldotta meg Csehszlovákiában a kollektív bűnösségre alapuló nemzetiségi kérdést, az elkobzott gazdasági javakkal a háború utáni gazdasági nehézségeket. Ezek durván sértik a személyi felelősség elvét, mely szerint “egyetlen személy sem büntethető olyan kihágásért, amelyet nem ő személyesen követett el”. Ez a törvényesség intézményének a teljes mérvű megcsúfolása. E politikai örökséghez való hűsége jeléül, a szlovák parlament 2007-ben megerősítette a Benes dekrétumok érvényességét és sérthetetlenségét. A Cseh köztársasság 2002-ben hozott hasonló rendeletet.   

Ezek életben tartására azért van szükség, hogy a szlovák nemzeti önérzet feltámasztását szolgálja véreinkkel szemben, így a magyarellenes propaganda bunkósbotja. Azért tartják véres kardként a magasba, mert mást nem tudnak felmutatni. Nincs több ezer éves történelmük, nincs államiságuk, nincs letagadhatatlan múltjuk. Sőt az áldozatokat megillető kárpótlási követelések elutasítását is hivatott biztosítani.

A kollektív bűnösségre alapuló dekrétumok végrehajtási rendelete alapján a felvidéki magyarok, több mint ezer év verejtékes munka jutalmául, a következőket vihették magukkal: 10 kg liszt, 3 kg hüvelyes, 1 kg mák, 20 kg krumpli, 5 kg zöldség vagy lekvár, 1 kg zsír, 2 kg füstölt hús, korlátozás nélkül baromfi. Tilos volt elvinni lovat, marhát, disznót. 42 kg mindössze! Ily módon ölthették magukra a szomorúság szürke köntösét. Mi azért többet engednénk nekik, ha menni akarnának!

Amíg az „eredeti” Benes dekrétumok megvalósításához egyetlen nagyhatalom sem adta meg kifejezett beleegyezését, a dekrétumok „megerősítése”, ma az Európai Unió hivatalos beleegyezésével történik. Ugyanakkor az EU elzárkózik a határon túli magyar nemzeti közösségek kollektív jogainak elismerésétől.

A probléma kezelése elodázódik, hiába teszünk nemes gesztusokat a dekrétum fenntartóinak. Míg mi közösségi házakat építünk nekik, anyagi támogatásokat kapnak, addig ők iskoláinkat, templomainkat zárják be, s lakatot tennének magyar szánkra. Sőt a soha nem kért államporságunkat is megvonnák a magyar vállalása miatt. Még kulturális önrendelkezésünket is csorbítani igyekeznek nyelvünk használatának tiltásával, büntetésével. Hol van ettől az általuk oly rettegett területi revízió. Természetesen ott dobog a szívünkben!

Jelenleg Magyarország csak egy sziget a szláv tengerben, de rajtunk múlik mekkora ez a sziget! S ha már eveznünk kell, együtt és egyszerre húzzuk a lapátokat!

Meg kell értenie a világnak, hogy az ősi élettér minket illet. Támadhatja, bitorolhatja tatár, török, német, muszka, de nem adjuk évezredes földjeinket! Mindig leráztuk a rabigát, a láncot testünkről! A mostani kisajátítók sem lesznek örök tulajdonosok. Az ősi jog hatalmasabb minden hatalomnál, mely azt lábbal tiporja. 

Ezeket a szent célokat nekünk kell belekürtölni a süket fülekbe is, mert más nemzet helyettünk nem teszi meg. Tudatos építkezés kell. Már óvodás korban kell kezdeni a nemzettudat megalapozását, majd iskolás kortól annak sziklaszilárddá való megerősítését. Ilyen célt szolgálhatnak az egyházi fenntartásba, kezelésbe visszakerült óvodák, tanintézmények. Nagy ívben kikerülve az ártalmas kereskedelmi (fájdalom, de a közszolgálati) médiák agypusztító munkásságát, ami a neoliberális kultúr-köntösbe bújtatott lélekpusztulást hozza el. Kormányaink megalkuvók, gyávák, tehetetlenek. Meg akarnak felelni a jó gazdi elvárásainak. Ha rájuk nem számíthatunk, akkor hol van az értelmiségi rétegünk? Akik követ dobnának az állóvízbe, hogy az hullámokat vessen! Ha ők sem, akkor a felnövekvő fiatalságban lesz meg az erő a változtatásra!

Emlékezzünk Rákóczira, ’48-ra, ’56-ra. Példát már mutattak az ősök, kötelez minket hitük. Az erős hitből erős akarat születik!