Minap – a Bakony lankás vidékeit (rejtekhelyeit) feltérképezve – betértem valami idegen feliratú boltba-raktárba. Közértnek hívtuk valaha. Hamvas Béla könyvére gondoltam: végre megkóstolhatok egy eredeti Somlói Olaszrizlinget. A bazalttörmelékes löszvályog és a vulkáni tufamálladék fölött termesztett szőlők homéroszi nedűjét.
A pénztárhoz érkezem:
– Elnézést kérek, nincs apróm, húszezressel fizetnék.
– Sajnos nem tudok visszaadni ekkora pénzből – válaszolt udvariasan a bögyös leányka.
Körülnézek: szinte egyedül vagyok a hodályban. Hátul két cigányasszony a gyerekeivel takargatja bő szoknyáját, a kamerák szűk látószögét kihasználva.
– Sebaj, a kártyámon maradt némi pénz – válaszolom kényszeredetten.
– Az nagyon jó lesz, uram.
A bor címkéjéhez tolja elektromos pisztolyát, s a monitor rögtön kijelezi az árat, de apró ablakában egy vörös feliratot is: „Csak 18 éven felülieknek”. A kártyámat végighúzza a masina száján – várjuk az online-kapcsolatot –, majd remegő hangon megszólal:
– Furcsa, uram, a kártyája szerint ön még nem múlt el tizennyolc éves.
– Na, ne! Kedvessége nagyon hízelgő számomra, de láthatja az őszülő hajamat. Vagy kimerült a keretem?
– Nem, van elég pénz rajta.
– Tréfál? A lányok már kéz’csókolommal köszönnek nekem az utcán. Valami elírás lehetett a kártyaszerződésben… Néhány hete csináltattam – az APEH kötelezett rá.
– Valószínűleg, uram.
– Akkor jó –, s türelmesen várom a tovább folydogáló (bor) kiszolgálást. A nyelőcsövemben érzem már az ízét.
– Uram, ne haragudjon, én most nem adhatom ki önnek ezt az alkoholt tartalmazó palackot, mert akkor engem súlyosan megbüntetnek. Mehetek falat mosni Devecserbe.
– Micsoda?!
A kopasz biztonsági őr érdeklődve néz rám fél szemével, jobb fülében belevaló, tarkóján furcsa tetoválás. Másik szemét a mennyezetről lógó képernyőn tartja. (Cigányokat csak rajtakapás fennforgása esetén illik vizslatni, mert Brüsszelbe menekülve, kétes származású ügyvédjeikkel sipítoznának.)
– Látom, látom, hogy ön legalább negyven éves,…
– Több is.
– …de a gép minden adatot elraktároz. Az áru kódját is törölnöm kell.
Furcsán ejti a p- és b-hangokat. Fájnak az ajkai?
– Itt az igazolványom – húzom elő büszkén-lelkesen.
– Sajnos ezt nem tudom beolvasni. Biztos, hogy nincs készpénze?
265 forintot kotorászok össze. Egy ideig tanácstalanul álldogálunk – a multihodály rádiójából egy settenkedő Baki üvöltözik részegen valami médiatörvényről meg nácik által üldözött filozófusokról –, s mindkettőnk arra vár, hogy ki szólaljon meg először, de csak Terry Black rádióhangja száll el fölöttünk.
– Sajnálom, uram – Hamvas-somlóimat a pénztárfülke mélyére ereszti (eddig tartott borunk filozófiája).
Az inkalos őrszem már nem meleg érdeklődéssel néz felém, sőt. Szúrós tekintetéből ítélve, kezdem érezni, hogy akár én is lehetnék az asszonyok felhajtója vagy hesszelője. S álcából csak azért merészkedtem tájékukra, hogy e hamisított borral tereljem el figyelmüket a messzi távolba. Erszényemet tarisznyámba csúsztatva, a kövezetre gurul a gondosan kötőfékembe tekert, rozsdás, gyakorló tojásgránátom – néhány napja a Tési fennsíkról zsákmányoltam (negyed százada hajigálták el az oroszok). Eltonjohnos őrzővédőnk arcán a 9/11-es terrortámadás rémületét vélem felfedezni: először hasra akar vágódni, majd a nem létező revolverét keresgéli, később a pult mögé ugrik.
Baki a rádióból nyerít: – …a filozófusok meg ott ülnek a bőröndjeiken!...
A gránát gurul még egy-két métert, közben a Settenkedő hörgését felváltja valami ordenáré klezmer-macskazene… Mélyen integrált honfitársaink (tekenő helyett mobilt adtunk a kezükbe) visongatva táncra perdülnek, az ebadta-szülte purdé-csavók ide-oda rohangálnak – begyűjtik, amit még lehet –, s a nagy honvédőnk (a Schmuck-képű) feje felbukkan a távolból. Ha már ilyen szépen összegyűltünk az egyenlőség-testvériség és online-multikulti fíling jegyében, fogom a gránátot, és uccu, a csapszegét kirántva, óvatosan az üvöltő hangszóróra helyezem. Secus pajtásunk mozdulatlan, mint egy koronaőr. Ez hiányzott! – Beront a strici! Válláról vagy húsz méter kábel tekeredik lassan a földre. Sejtettem, hogy a kinti roncs-Merciben didereg valaki.
– Há’ hol vagy, bicsacso puro dzuvel? – üvölti, hogy elnyomja a macskazajt, majd fenyegetve az őrre legyint:
– Dzsaljá’ kotar, tu buzi-iodova!
Ismerhetik egymást – ennek fele se tréfa. Elvégre fegyveres rablótámadás folyik, én meg fiatal-, s nem kiskorú vagyok, vagy mifene! Csuklómon érzem a műanyag gyorsbilincset, mint 2006-ban a Rádió udvarán – Such kajánul vigyorgott az ablakból (most végre megfilmesítheti karrierjét).
Ez csak nem hagyja abba:
– Nasel akun rup, maseskro Suez-kanal!
(Mint Nasszer ’56-ban.) Hangulatunk fenntartható fejlődése kezd tarthatatlanná válni, magyarul: türelmünk szintje csökken: a pénztár-leányka (VV-Szandika) nevetőgörcsöt kap, egyenköpenyét undorral a földhöz vágja és megtapossa. Előhúzza az elkobzott, alkoholtartalmú palackot, kinyitja és meghúzza. Csűrös Karola a dugig megpakolt kocsiját tolja a pénztár felé – illetve az egyik luvnya (összetévesztettem) –, majd ahogy meglátja, hogy itt valami multi-közösségi szeánsz zajlik, mint egy ántsz-es próbavásárló, határozottan lépked tovább, és deszegregálja magát a kijáraton (ebadtáék már régen a kocsinál). Táncolva-kiáltozva érkezik a másik is…
– Tu dzsuv pori!
…(ez olyan földszintes Heller-Vajda keverékféle), Zwack-gorkijokkal a kocsijában – óvszerek tucatjai potyognak ki belőle (ezért hal ki a magyarság: Zwack és koton). A bögyös leányka már értelmileg akadályozott hahotába kezd kínjában, s felém nyújtja a bort. Én is meghúzom, és átadom a megye uzsorás-vajdájának, ő meg továbbadja Buda védőjének, aki úgy remeg, mint a tojásgránát a klezmer fölött.
Nos, a boltot szépen kiraboltuk. Olivér-Alekosz-Béci-Szandi-Gombi-Gigi – meg az izraeli-őrzővédő Laci. Zwack-Schmuck-Such – meg a valóvilágos Zuschi. Együtt vagyunk.
Aprópénzemet Szandikának adom, és utamat a Bakony vörösiszapos erdeibe vetem. Azóta is ott álldogálhatnak, ha közben meg nem haltak. Csernobilt is túléltük – sok vodkával.
– Elnézést kérek, nincs apróm, húszezressel fizetnék.
– Sajnos nem tudok visszaadni ekkora pénzből – válaszolt udvariasan a bögyös leányka.
Körülnézek: szinte egyedül vagyok a hodályban. Hátul két cigányasszony a gyerekeivel takargatja bő szoknyáját, a kamerák szűk látószögét kihasználva.
– Sebaj, a kártyámon maradt némi pénz – válaszolom kényszeredetten.
– Az nagyon jó lesz, uram.
A bor címkéjéhez tolja elektromos pisztolyát, s a monitor rögtön kijelezi az árat, de apró ablakában egy vörös feliratot is: „Csak 18 éven felülieknek”. A kártyámat végighúzza a masina száján – várjuk az online-kapcsolatot –, majd remegő hangon megszólal:
– Furcsa, uram, a kártyája szerint ön még nem múlt el tizennyolc éves.
– Na, ne! Kedvessége nagyon hízelgő számomra, de láthatja az őszülő hajamat. Vagy kimerült a keretem?
– Nem, van elég pénz rajta.
– Tréfál? A lányok már kéz’csókolommal köszönnek nekem az utcán. Valami elírás lehetett a kártyaszerződésben… Néhány hete csináltattam – az APEH kötelezett rá.
– Valószínűleg, uram.
– Akkor jó –, s türelmesen várom a tovább folydogáló (bor) kiszolgálást. A nyelőcsövemben érzem már az ízét.
– Uram, ne haragudjon, én most nem adhatom ki önnek ezt az alkoholt tartalmazó palackot, mert akkor engem súlyosan megbüntetnek. Mehetek falat mosni Devecserbe.
– Micsoda?!
A kopasz biztonsági őr érdeklődve néz rám fél szemével, jobb fülében belevaló, tarkóján furcsa tetoválás. Másik szemét a mennyezetről lógó képernyőn tartja. (Cigányokat csak rajtakapás fennforgása esetén illik vizslatni, mert Brüsszelbe menekülve, kétes származású ügyvédjeikkel sipítoznának.)
– Látom, látom, hogy ön legalább negyven éves,…
– Több is.
– …de a gép minden adatot elraktároz. Az áru kódját is törölnöm kell.
Furcsán ejti a p- és b-hangokat. Fájnak az ajkai?
– Itt az igazolványom – húzom elő büszkén-lelkesen.
– Sajnos ezt nem tudom beolvasni. Biztos, hogy nincs készpénze?
265 forintot kotorászok össze. Egy ideig tanácstalanul álldogálunk – a multihodály rádiójából egy settenkedő Baki üvöltözik részegen valami médiatörvényről meg nácik által üldözött filozófusokról –, s mindkettőnk arra vár, hogy ki szólaljon meg először, de csak Terry Black rádióhangja száll el fölöttünk.
– Sajnálom, uram – Hamvas-somlóimat a pénztárfülke mélyére ereszti (eddig tartott borunk filozófiája).
Az inkalos őrszem már nem meleg érdeklődéssel néz felém, sőt. Szúrós tekintetéből ítélve, kezdem érezni, hogy akár én is lehetnék az asszonyok felhajtója vagy hesszelője. S álcából csak azért merészkedtem tájékukra, hogy e hamisított borral tereljem el figyelmüket a messzi távolba. Erszényemet tarisznyámba csúsztatva, a kövezetre gurul a gondosan kötőfékembe tekert, rozsdás, gyakorló tojásgránátom – néhány napja a Tési fennsíkról zsákmányoltam (negyed százada hajigálták el az oroszok). Eltonjohnos őrzővédőnk arcán a 9/11-es terrortámadás rémületét vélem felfedezni: először hasra akar vágódni, majd a nem létező revolverét keresgéli, később a pult mögé ugrik.
Baki a rádióból nyerít: – …a filozófusok meg ott ülnek a bőröndjeiken!...
A gránát gurul még egy-két métert, közben a Settenkedő hörgését felváltja valami ordenáré klezmer-macskazene… Mélyen integrált honfitársaink (tekenő helyett mobilt adtunk a kezükbe) visongatva táncra perdülnek, az ebadta-szülte purdé-csavók ide-oda rohangálnak – begyűjtik, amit még lehet –, s a nagy honvédőnk (a Schmuck-képű) feje felbukkan a távolból. Ha már ilyen szépen összegyűltünk az egyenlőség-testvériség és online-multikulti fíling jegyében, fogom a gránátot, és uccu, a csapszegét kirántva, óvatosan az üvöltő hangszóróra helyezem. Secus pajtásunk mozdulatlan, mint egy koronaőr. Ez hiányzott! – Beront a strici! Válláról vagy húsz méter kábel tekeredik lassan a földre. Sejtettem, hogy a kinti roncs-Merciben didereg valaki.
– Há’ hol vagy, bicsacso puro dzuvel? – üvölti, hogy elnyomja a macskazajt, majd fenyegetve az őrre legyint:
– Dzsaljá’ kotar, tu buzi-iodova!
Ismerhetik egymást – ennek fele se tréfa. Elvégre fegyveres rablótámadás folyik, én meg fiatal-, s nem kiskorú vagyok, vagy mifene! Csuklómon érzem a műanyag gyorsbilincset, mint 2006-ban a Rádió udvarán – Such kajánul vigyorgott az ablakból (most végre megfilmesítheti karrierjét).
Ez csak nem hagyja abba:
– Nasel akun rup, maseskro Suez-kanal!
(Mint Nasszer ’56-ban.) Hangulatunk fenntartható fejlődése kezd tarthatatlanná válni, magyarul: türelmünk szintje csökken: a pénztár-leányka (VV-Szandika) nevetőgörcsöt kap, egyenköpenyét undorral a földhöz vágja és megtapossa. Előhúzza az elkobzott, alkoholtartalmú palackot, kinyitja és meghúzza. Csűrös Karola a dugig megpakolt kocsiját tolja a pénztár felé – illetve az egyik luvnya (összetévesztettem) –, majd ahogy meglátja, hogy itt valami multi-közösségi szeánsz zajlik, mint egy ántsz-es próbavásárló, határozottan lépked tovább, és deszegregálja magát a kijáraton (ebadtáék már régen a kocsinál). Táncolva-kiáltozva érkezik a másik is…
– Tu dzsuv pori!
…(ez olyan földszintes Heller-Vajda keverékféle), Zwack-gorkijokkal a kocsijában – óvszerek tucatjai potyognak ki belőle (ezért hal ki a magyarság: Zwack és koton). A bögyös leányka már értelmileg akadályozott hahotába kezd kínjában, s felém nyújtja a bort. Én is meghúzom, és átadom a megye uzsorás-vajdájának, ő meg továbbadja Buda védőjének, aki úgy remeg, mint a tojásgránát a klezmer fölött.
Nos, a boltot szépen kiraboltuk. Olivér-Alekosz-Béci-Szandi-Gombi-Gigi – meg az izraeli-őrzővédő Laci. Zwack-Schmuck-Such – meg a valóvilágos Zuschi. Együtt vagyunk.
Aprópénzemet Szandikának adom, és utamat a Bakony vörösiszapos erdeibe vetem. Azóta is ott álldogálhatnak, ha közben meg nem haltak. Csernobilt is túléltük – sok vodkával.
0 Megjegyzések