Október 6 – a naptárban már nem nemzeti ünnep, mint régen volt, hanem nemzeti  gyásznap 2001 óta, melyen országszerte megemlékezést tartanak. Jóllehet már nem pirosbetűs ünnep, de a fekete nyomdafesték alatt az igaz magyarok még látják a piros szint! Ugyanis ez az az ünnep amely talán legmarkánsabban hordozza és továbbadja a 13 aradi vértanú tragikus emlékéhez kötött a magyar nemzet egyik sajátos titkát, azt hogy hogyan lehet nagy nemzeti vereségek, legyőzetések és tragédiák  ellenére is a magyarnak nemzetként megmaradnia.

Ajánlott kritikák Dr. Pungur József tollából

Október 6 is kapta, átvette és továbbította ezt a titkot a magyar történelem nagy, és legtöbbször tragikus előzményeiből.

A Tatár veszedelem amely végigsepert az országon (1241-42) olyan pusztítást okozott, hogy amikor nagyhírtelen elkotródtak, a ország fele romokban hevert, lakóinak felét lemészárolták, és a király IV Béla (1235-1270) alig tudott elmenekülni, s eközben egy osztrák herceg még meg is zsarolta. A magyar nép lelke a vereség és veszteségek ellenére hamar kiheverte ezt a tragédiát és az ország talpraállt.

A Török agresszív terjeszkedés már 1440-től állandó veszélyt jelentett az országnak. Amíg a Hunyadiak idején még sikeresen ellent tudott állni, utánuk egyre gyengülten, míg az elvesztett mohácsi csatában, 1526-ban, eldőlt a sorsa 150 évre. Három részre szakadt ország középen a török, északon az osztrák lett az úr, csak a fejedelmi Erdély maradt meg magyarnak – amit akkoriban második hazának hívtak. Európa 150 évig mit sem törődött mindezzel. Csak akkor kapott észbe mikor 1683-ban a török már Bécset ostromalta, s gyüjtött össze egy európai haderőt amely Budát is felszabadította 1686-ban s fokozatosan kiűzte a törököt. A magyar lélek a rabság alatt is szilárdan ellenállt és még a 150 éves török elnyomás alatt sem lettünk törökké.

Alighogy kiűzetett a török, nyomában mindjárt ott termett az osztrák a Habsburgokkal, akiknek az volt a fixa ideájuk, hogy az országot gyarmattá, szegénnyé és németté kell tenni. Négyszáz évig kísérleteztek betelepítéssel, katona megszállással, hadjáratokkal olyan tábornokok vezetésével mint Montecucolli, Básta vagy Castaldo és még vallási eszközökkel is.  

Ezek váltották ki Bocsaki István szabadságharcát, mely az 1606-os Bécsi Békekötést eredményezte, mely többek között évizedekre szabad vallásgyakorlást eredményezett.

Aztán a Wesselényi-féle főúri összeesküvés akarta volna a  magyar érdekeket és szabadságot biztosítani, melynek okai között a rossz Vasvári Béke (1664), az ország szabadságát és a vallásszabadságot csorbitó kormányzás volt, de elárulták 1669-ben, s a főurak életükkel fizettek.

A magyar lélek szabadságvágyát ez sem ölhette ki. Alig tíz év mulva már Thököly Imre felkelő seregeinek győzelmes zászlai lobogak (1678-1699). Majd ennek elbukta után alig négy évre a magyar szabadságszeretet újra lángra  kapott s II. Rákóczi Ferenc disőséges szabadságharca írta arany lapjait a magyar történelemnek (1703-1711). Jóllehet ezt is leverték, ám a szabadság parazsa a magyar néplélek mélyén tovább élt, s átsegítette-átmentette a nemzetet az újra ránehezedő elnyomó-felszámoló éra idején. Ezalól csak a 18-ik század végén a Francia Forradalom hatására megindult II. József kalapos király (1780-1790) uralma alatt kezdődő jozefinista politika hozott némi enyhülést. Az 1825-től kezdődött reform országgyűlések igyekeztek politikai eszközökkel  nagyobb függetlenséget kiharcolni az országnak. Ez már-már sikerült, amikor a bécsi udvar hirtelen minden könnyitést visszavont. Erre a magyar néplélekből spontán ismét a felszínre tört szabadságvágy adta meg a végső lökést az 1848-as Forradalom és szabadságharc kitöréséhez. Ennek leverése után  a szabadság vágy ismét visszaszorul a magyar lélekben, s ott élt és éltette a magyarságot a Bach korszak üldözése és megtorlása idején. Meggyengülni csak az 1867-es kigyezés után kezdett.

A Trianoni Békediktátumban (1920) szétdarabolt ország és nemzet lelkében a megmaradás tüze újra lángra lobbant. Ez mentette meg a csonka országot a lelki és gazdasági összeomlástól, és segítette a tallpraállásban olyan körülmények között amelybe nagyobb nemzetek is beleroppantak volna. Ez adott erőt mindmáig a 3.5 millió elszakított magyarnak, hogy üldöztetés, kifosztás, meghurcoltatás, jogfosztottság és gúnyolódás közt is megmaradjon magyarnak.

Ez ismétlődött meg a Párizsi Békediktátum után is (1947), súlyosbítva a magyar nemzetre erőszakolt kommunista diktatúrával, amely éppen a magyar lélek legféltettebb  kincseit akarta onnan kiszakítani: a nemzeti hovatartozást, a magyar öntudatot, keresztény hitünket, kultúránkat és történelmünket, s bele akart olvasztani egy szürke, jellegtelen internacionalista falanszterbe, örökös félelem alatt tartva és azáltal manipulálva.

Az 1956-os Forradalom és Szabadságharc ékes bizonyitéka volt  annak, hogy nem lehetett az országot olyan kicsire zsugorítani, annyira kizsákmányolni, olyan erőtlenné tenni és súlyos bilincsek között tartani, hogy fel ne lobbant volna újra az ősi parázs a nép lelkében az elvett szabadsága visszaszezésére. Ezért volt a nép képes egy emberként puszta kézzel nekimenni a világ egyik leghatalamasabb ördögi hatalmának és 12 napra kitudta vívni szabadságát. Igaz, a zsarnoki túlerő legyőzte és rettenetes volt a megtorlás. Ám bukásában még letudta rántani a leplet a kommunizmus zsarnoki arcáról s a világ megdöbbenve láthatta meg azt. Az 1956-os őszi Budapest lett a Szovjet Únió Sztalingrádja. Utánna már csak lassú agónia következett az 1991-es kimúlásig.

Az 1989-90-es rendszerváltás optimizmusa, hogy csatlakozhatunk a csodált nyugathoz –  hamar elhervadt a nép lelkében három ok miatt. Egyrészt a gátlástalan privatizáció országkifosztását látva, másrészt a 45 éves volt kommunista elitnek ismét vezetőszerephez jutását észlelve a gazdasági és politikai életben, harmadsorban az ország eladósodásának nyakló nélküli folytatását tapasztalva. Két évtizednyi idő kellett a nép többségének ahoz, hogy ismét fellobbanjon a lelkében szunnyadó régi láng a modern gyarmati sorból való szabadulásra.

Végre a 2010-es választáson sarkára állt a nép és nagy többséggel egy nemzeti pártkoalíciót juttatott a parlamentbe azzal a mandátummal, hogy tegye rendbe az országot gazdaságilag, valósítsa meg a szétszaggatott nemzet határok feletti egységét, és újítsa meg nemzeti identitásában és lelkiségében a nemzetet.

Ebben a folymatban vagyunk. A győzelem előfeltétele azonban egy erős ország, egymással szolidáris magyarok és lélekben, erkölcséban valamint identitásában  megújult nemzet.

Egy görög legenda beszél a Gigászokról. Ezek a Föld anya és az olimposzi istenek gyermekei, félistenek voltak, akik harcba keveredtek az istenekkel. Harc közben amikor már-már  legyőzötten a földre kerültek – Gea, a földanya, új erőt adott nekik, s felszökve a harcot folytatták. Nekünk magyaroknak az az ajándék adatott – amit törénelmünk bizonyít, hogy ha leverettetéseinkben Istent,  a Teremtőnket, s a Történelem Urát érintjük imáink révén,  a Szent Lélek erejével lángra lobbantja a lelkünkben szunnyadó szabadság utáni tüzünket, s felpattanva újult erővel vívhatjuk harcunkat – a győzelemig!

Ma ennek az idejét éljük! 
Edmonton, 2012 október 6.
Dr. Pungur József a Pólus Online kanadai munkatársa